Karsai Dániel behozta a közbeszédbe az eutanázia kérdését, így magától értetődő, hogy az általa is jegyzett színdarab – Egy tökéletes nap – eddigi minden előadása tele lett. A hatalmas érdeklődés miatt háromszor is ki van tűzve szeptemberre, amely független előadásnál önmagában is nagy szám (266 főt befogadó nézőtéren pláne) – most még van is rá néhány jegy.
Fontos előadás és sokakat érdekelhet, hiszen a halál gondolata mindenkit megérint előbb vagy utóbb, a legtöbb embernek van is kialakult véleménye arról, hogy az élet végi szenvedés megrövidíthető-e vagy minden esetben gyilkosságnak számít. Ráadásul olyan csodás színészeket gyűjtöttek össze a 6Színben, akiket bármilyen előadásban megnéznék. Erre a szereposztásra rá merem mondani, hogy tökéletes. A siker titka voltaképp ennyi, viszont az már nagyon erősen nézőfüggő, hogy a valóságon alapuló előadáshoz ki miként tud kapcsolódni, milyen emlékeket, élményeket idéz fel.
Karsai Dániel és betegsége - Vizi Dávid és Lőrinc Katalin
Nem olvastam el előre a színlap ajánlóját, a szereplők névsora azonnal meggyőzött - a lényegi üzenete biztosra vehető volt és tudtam, hogy látnom kell.
A darabot Karsai Dániel életéből ő maga, az előadás rendezője, Szenteczki Zita illetve az előadás egyik dramaturgja, a csupa izgalmas projektet jegyző, Bíró Bence írta. Horváth Panna szintén támogatta őket a szöveg kialakításában.
Az előadás kétrészes, így módunk van a látottak megbeszélésére, de ezt leszámítva, talán szerencsésebbnek tartottam volna, ha mégsem engednek minket ki levegőzni, és egy lendülettel mesélik el nekünk Karsai Dániel gyötrelmeit. (Gyanúm szerint az alkotók nem akartak semmi fontosat kihagyni, több mondanivalót gyűjtöttek össze, mint ami beleférhetett volna egy hosszú felvonásba.) Jó megoldást választottak a szünet utáni újrakezdéshez, a közönség bevonása is jól alakult, mindenki hajlandó reagálni a feltett kérdésekre.
Kurta Niké és Török-Illyés Orsolya között...
Az előadást maximálisan támogatta a Lázár Helga által tervezett látvány, a tükörháttér segít nekünk abban, hogy a földön fekvő színészeket is jól lássuk, sőt mivel előadás közben kameráznak is, egy-egy színész arca kivetítve is megjelenik – kénytelen vagyunk őket nézni ilyenkor. Már a történet elejétől értjük, hogy a fekete padlót burkoló fehér puzzle-szőnyeg darabjainak el-eltűnése miről is beszél, a rendező következetesen viszi végig ezt az ötletet is.
Az alkotók közül ne maradjon említés nélkül Markó Zsolt világítástervező, Fazekas Ábel zeneszerző és Kovács Domokos koreográfus sem, aki beállította az előadás táncos szereplőjének, Lőrinc Katalinnak a mozgását.
Lőrinc Katalin nagyon erős kisugárzással rendelkező kortárs táncos, aki egy nézésre is megjegyezteti magát. „Régen rossz”, hogy ő játssza a betegséget – már ebből azonnal tudható, hogy ez nem felületes kaland, nem lesz könnyen lerázható, hanem végleges kapcsolat marad...
Gyabronka József több olyan szereplőt is eljátszhat, aki érintőlegesen kapcsolatba került Karsai Dániellel, többek között a betegséget diagnosztizáló orvost is. A szerzők tisztában vannak azzal, hogy tévedés lenne egy túl komor előadással megkínálni minket, így viccelődnek is ebben a kulcsfontosságú jelenetben: az orvost „tolmács” is kíséri, aki a szakszavakat magyarra fordítja a betegnek. (A nézőnek az előadás eme korai stádiumában is ébrednek bőven asszociációi, boldog ember, akinek nem…)
Kurta Niké nemcsak ez a tolmács, de egyben a szerző szerelme, társa is, akinek a saját drámáját szintén átélhetjük – rajta keresztül értjük meg mindkét ember közös veszteségét. Nagy Márk rokonszenves és energikus testvér, akiben nem merül fel kérdés, hogy kitart-e mindvégig a szenvedő mellett. Török-Illyés Orsolya pedig az az ápoló, akire valóban lehet számítani – az ő karakterét is igyekeztek a lehetőségekhez képest humorosra formálni, de a rossz szóviccek mellett is egyértelmű, hogy a halál lehelete őt is megérinti.
Vizi Dávid az előadás központi alakja. A Katonában már sok nagy szerepet eljátszott, elbírja ezt a súlyt is, bár nyilván nehezítés lehet számára egy valódi ember kegyetlen helyzetébe belehelyezkedni - ezen a vasárnapon délután és este is volt előadás.
Az számít legjobban, hogy mit hogyan nézünk, mit ragadunk ki belőle, az előadás számtalan epizódjából mit gondolunk tovább – nagyon sok lehetőséget ad erre a darab. (Várnám a kommenteket most is…)
Karsai Dániel ügyével szeptember 2-án a bíróság ismét foglalkozni fog, története nincs lezárva, akár mi nézők is drukkolhatunk neki, hogy sikerüljön haldoklóként is elfogadtatni álláspontját. Addig is könnyű, minél kevesebb fájdalommal telő napot kívánok neki, és sajnálom, hogy nem ismerhettem meg, pedig az előadásból kiderült számomra, hogy egy közös szenvedélyünk biztosan van, illetve volt...
Dr. Karsai Dániel a premieren
PS.1. Szkárossy Zsuzsa képeit a 6Szín oldaláról használtam fel
PS.2. Személyes lezárás és morfondírozás, az előadáshoz már csak érintőlegesen kapcsolódva, magára vessen, aki tovább olvas. (Még másfél oldal)
A színlapot nem olvastam el előre, emiatt történhetett meg, hogy az előadás első perceiben az Annapurna körút felemlegetése váratlanul ért. Az 5416 méteres Thorung La hágót én is megmásztam egy 18 napos gyalogút keretében 12 kilós zsákkal, másodmagammal sherpa és túravezető nélkül - saját ötletből és saját szervezésemben, mindenféle előzetes edzés nélkül. 2016.november 3-án az átmászáskor elkapott a magashegyi betegség is, csak partnerem, H. Orsi segítőkészségén múlt, hogy sikeresen túléltem és le tudtunk kecmeregni 15 óra folyamatos gyaloglás után a legközelebbi menedékházhoz. Erről a hágóról azóta is a halál közelsége jut mindig eszembe – ez volt a negyedik alkalom, amikor nem voltam tőle igazán messze.
H. Orsolya képe - 2016.11.03.
Az Annapurna ebben az előadásban leginkább úgy szerepel, mint a viszonyítási pont: nem sokkal a kiemelkedően nagy fizikai teljesítmény után tudta meg a darab főszereplője, aki sportember is volt, hogy izmai fokozatosan elsorvadnak – még négy év folyamatos leépülés vár rá.
Fogalmam sincs, hogy hány magyar Annapurna-teljesítő lesz, aki valaha az előadásra majd beül (olyan túl sok nincs, 2016 táján évi 30-40 magyar járta végig), de aki ezt a kört valaha végigcsinálta, talán egyet fog érteni abban, hogy az egész akár az élet jelképeként is értelmezhető. A hágómászás előtt az akklimatizáció miatt kilenc napig a többség hasonló tempóban halad (1500-ról 3500-ra jutunk fel, napi 10-15 km valóban a maximum, és még így is várni kell néhány napot a nagy átmászás előtt, nem edzettségtől függ, hogy ki jut át és ki nem – amíg valaki nincs fent, nem tudja meg, miként reagálna a szervezete a kevesebb oxigén jelenlétére). Mindenkiben végig ott a kérdés, hogy menni fog-e a hágó, vagy egy nap alatt mégsem fog sikerülni a feljutás 3500-ról 5400-re, majd még ugyanazon a napon a lejutás a kb. 2500 méter környékén található következő lakott helyig.
Persze, ahogy az életben is, a pénz sok mindent megoldhat: az erős többség 2-3000 dolláros befizetős úton teszi ezt meg egy palack víznél többet nem hurcolva (2016-ban ennyi volt a szervezett utak ára, teherhordóval, szállással, a lehetséges maximális kényelemmel - mi akkor fejenként 80 ezer forintból hoztuk ki "fapadosan" a 18 napot). Ezt a hágómászós napot egy öszvér kibérlésével is ki lehetett volna könnyíteni. (Ha még egyszer mennék, 7 kg-nál több holmit semmi esetre sem vinnék – aki netán ettől az írástól kedvet kap, és már menne az őszi szezonra, annak ugyanezt ajánlom. 5400 méteren nagyon sok a 12 kg is.) A közös félelem a bizonytalantól azért kicsit mindenkit érintett így is, azokat is, akik vitették a csomagjukat, és szinte közösségi hangulat uralkodott már az utolsó menedékházban. Sosem felejtem el, hogy ott a szobánkban éjjel befagyott a víz az üvegembe, és így indultunk el hajnalban, talán másfél órával később, mint mindenki más. Ezúttal nem voltam biztonsági játékos, tudtam, hogy akármi van, nem fordulok vissza – túl sok mindent hagytam már félbe korábban. - Órákon át haladva minden kanyarnál azt hittük, hogy már az utolsó, és valóban megkönnyebbülés volt a Karsai Dániel által is emlegetett buddhista zászlók megpillantása a hágó tetején, ha csak percekre is. A csúcson kegyetlenül fújt a szél, és nem pihenhettünk , hiszen tudtuk, hogy életfontosságú, hogy amilyen gyorsan lehet, leadjuk a szintet, hogy elmúljon a fejfájás és a szédülés. - Lefelé sem volt könnyű… - Ha csak átlagos állapotban haladok át a hegyen, és nem szorulok arra, hogy az utolsó kilométeren Orsi pakolgassa előre mindkét hátizsákot, akkor is kísértene ez a nap, amelyet most ez az előadás felidézett.
Az n+1 hely, amely már az út végének tűnt - H. Orsolya fotója
Ami szintén tanulságos: a túra második fele, a hágó utáni kb. egy hét már a többségnek nem érdekes, sokan a hágó átmászása után már másnap repülőre szállnak, vagy akár buszra is (azok között a falvak között van út, tömegközlekedés), feszültség nélkül már kevésbé tűnik érdekesnek az Annapurna teljes megkerülése. (Nem bántuk meg, hogy mi az utolsó méterig végigmentünk – nagyon kellett nekem a befejezettség élménye.)
Látva a színlapot, Karsai Dániel életének eredményei között ez a teljesítés szerepel a mindössze négy sornyi összegzésben. Az előadás kapcsán házi feladat (1.) : foglaljátok ti is össze négy sorban, hogy mi az, amit rólatok érdemes tudni. Mi az, amit életetek legfontosabb eredményének tartotok?
Azt nem tudom, hogy én ezt az Annapurna-kalandot beleírnám-e, de az előadásban ugyancsak többször szóba kerülő Országos Kéktúrát (OKT) viszont biztosan: nekem is szívügyem volt az elmúlt 30 évben folyamatosan – három teljesen eltérő életszakaszban is végigmentem rajta (fiatal házasként a férjemmel, később mindhárom gyerekkel egy éven belül, majd a Covid idején jórészt egyedül talán fél év leforgása alatt), sőt a dél-dunántúli szakaszon (DDK) ugyancsak háromszor, kevés megszakítással (külön a férjemmel, később a tíz és nyolc éves lányaimmal, majd nemrég az akkor 12 éves fiammal 1-1 hónap leforgásán belül - ezzel érdemes kezdeni a kéktúrázást, kevesebb a szint benne!), sőt az unalmasnak tartott Alföldi Kéket is egyszer teljesítettem a teljes családdal egyhetes darabokban. Jó lenne az egész KÉK Körön is megállás nélkül végighaladni – Budapesttől Budapestig 2700 km, még lehet, hogy egyszer összejön.
Karsai Dániel nálam hét évvel fiatalabb, 45 éves korában diagnosztizálták a betegségét. Ha 45 évesen nekem is megállt volna a számlálóm, akkor nekem is csak 2-2 OKT illetve DDK teljesítésem volna, és az Annapurna körüljárása fel sem ötlött volna. Azóta több, mint 1800 színházi előadást is láttam és legalább 1300-ról készült is ajánló... (Házi feladat-2: aki elmúlt 45 végiggondolhatja, mi mindent hagyott volna ki, ha azóta nem mozoghatott volna. Aki most közelíti meg: mit szólna, ha most hirtelen azt mondaná valaki, hogy akkor ezek után már csak a szemlélődés következhet...)
Mennyi lehetőségünk van, amelyeket nem használunk ki, vagy ha igen, akkor sem értékeljük őket eléggé mi „hozzávetőleg egészségesek”, mennyit panaszkodunk, miközben sokaknak az élet a folyamatos szenvedés szinonimája. - Ez is az előadás egyik tanulsága.
Milyen jó lenne, ha Karsai Dániel betegsége kapcsán nem az eutanázia merülne fel, hanem lenne gyógyszer a bajára és minden folytatódhatna úgy, ahogy két évvel ezelőtt abbahagyta – talán egy súlyos betegség után az emberek többsége értékeli, hogy ismét végezheti a megszokott teendőit. (Ahogy az Annapurna körúton hihetetlenül boldogok voltunk, amikor nyolc nap kihagyás után volt meleg víz végre…Ezt azóta is észben tartom, a nyugodt zuhanyzás is ajándék.)
