Még nem volt olyan régen a Vígszínház sajtótájékoztatója, amelyre ugyan néhány perc késéssel érkeztem, de azért még láthattam Schnábel Zita impozáns díszletét, és az azt belengő füstöt, és meghallgathattam Bodó Viktort is, aki a Hamburgban egyszer már létrehozott előadásának víges újragondolásáról beszélt.
A beharangozás, a rendező korábbi munkái (és a Kamrában megszületett legendás Kafka-rendezésének), illetve a szereposztás ismeretében hasonló hangulatú előadásra számítottam, bár kevésbé akrobatikus színezetűre.
Röviden: a produkció szünet nélküli, nagyjából 2 óra és 10 perces, nagyon szépen kidolgozott csapatmunka, amely rengeteg energiát és nagy koncentrációt igényel a színészektől. Már most készen volt a péntek délelőtti főpróbára, és mindenkinek ajánlom, aki a fellépő színészeket kedveli, vagy/és örömmel merül el Kafka világában. Az ifjabb Vidnyánszky Attilától pedig olyan jelentős teljesítményt látunk, amely alapján színészete kedvelőinek ez kötelezően nézendő előadás. Remélem, estéről estére elmennek érte drukkolni, hogy hibátlanul sikerüljön nagy mutatványa.
Valamivel, de nem sokkal hosszabban kifejtve:
Elvileg, aki érettségivel rendelkezik, olvasott Kafkát, bár pont nem A kastélyt, amely a szerző leghosszabb megmaradt szövege (340 oldal), de ennek ellenére története két mondatban is összefoglalható, bár ez akár el is vehetné a kedvét annak, aki nem ismeri.
Aki ebben az utóbbi helyzetben van, annak sokkal jobban megéri most már bevezetésként először megnézni a Vígszínház előadását és csak utána fordulni a műhöz.
K földmérő intézkedik - ifj. Vidnyánszky Attila segédei között - Zoltán Áron, Karácsonyi Zoltán
A kastély ugyan regény, és a szerzője nem is álmodhatott arról, hogy többen színpadi alapanyagot látnak meg benne (2013-ban a Jurányiban láttam Fehér László főszereplésével egy kamaraváltozatot), most mégis a Víg ezer fős nézőtere elé kerül. A szöveget Veress Anna és Kovács Krisztina gondozta, a rendező további munkatársai voltak: Varga Vince (videótervezés), Keresztes Gábor (hangtervezés) Csontos Balázs (fénytervezés) – ők se felejtődjenek el.
Vakmerő vállalkozás ebben a nézőhiányos időszakban.
Az előadás megteremti a kafkai közeget, a színészek nagyon intenzíven formálják élővé karaktereiket, ráadásul rengeteg mozgással és sok akrobatikával. Nekem sok a bravúr, különösen a főszereplő részéről, aki valóban betölti a teljes színpadot, ide-oda szökell, átmászik, átbukfencezik korlátokon, lépcsőkön, hol leugrik, hol leesik, teljesítménye kapcsán már a cirkusz is eszembe jutott – A diktátorban nyújtott szerepformálása pedig több ismerősömnek is azonnal beugrott. Rengeteg, amit most itt bevállal, hatalmas energiákat mozgósít, ugyanakkor egészen természetesen van jelen a kisember szerepében, akibe azért szorult öntudat és érvényesülési vágy is.
Mutatványát látva ráérzünk, hogy a rendező szerint ekkora energiákba kerül a puszta túlélés – ennyi a legtöbb, ami elérhető.
Duda Éva koreográfus neve a mozgások tervezésével kapcsolatban nem kihagyható – sikeresen oldja meg „az egy színész legyen jelen szinte mindenütt” feladatot. Kifejező, ahogy K földmérő egyre feljebb jut a díszletben, majd onnan időről-időre mindig visszaérkezik a kezdőpontjára, a földre.
Ami azt illeti, én sokkal jobban szerettem volna, ha a színész „csak” színészi eszközökkel érvényesül, hiszek abban, hogy hiteles K földmérő lehetett volna kevesebb tornagyakorlattal is, csak persze akkor inkább a Pesti Színházban vagy még inkább a Házi Színpadban lehetett volna gondolkodni.
A Víg esetén sosem hagyható figyelmen kívül, hogy az ezer fős nézőtér megtöltéséhez tényleg látványos előadás kell, sokan lesznek, akik erre a különleges akrobatikára lesznek elsősorban kíváncsiak. Akiben ilyen igények vannak, azok semmiképp nem fognak csalódni.
A hiba nyilván az én készülékemben van, én vagyok hajlamos, hogy egy ilyen rendezésben meglássam a balesetveszélyt, a talán túl sok kockázatot, amelyet persze a színészek nyilván önként bevállalnak, ahogy a cirkuszművészek is. Ha ezt nézem, akkor erre a rendezésre valóban megtalálták a legalkalmasabb színészt, megláthatjuk benne a bohócot és az akrobatát is kombinálva, aki mégis egyetlen megszólalását sem túlozza el, végig megmarad „normális” hétköznapi embernek, erős az egyénisége, nem egyszerű ledarálni. Pont emiatt viszont remélem, hogy sosem jut eszükbe a műsortervezőknek ezt a nem hosszú előadást duplázni, illetve ifj. Vidnyánszky Attilának nem jut eszébe „kicsit betegen” is fellépni – ez mindenképp teljes lelki és fizikai jó erőnlétet igényel. (Elkezdtem civilben aggódni érte, ez is a produkció mellékhatása.)
Minden szuperlatívuszt megérdemel, és bár kicsit „one man show” lett, amit nézünk, de erősen érvényesül az egész csapat egyben is, akik a közeget megteremtik. Mindenki más nagyon alázatosan támogatja, a többi szereplő is megelevenedik.
Az előadásnak az általam vártnál több humoros mozzanata volt, és ez is nagyon szerencsés – oldja a kafkai kilátástalanságot, ahogy az időről időre bejátszott zenék is. Klaus von Heydenaber feltehetően még a hamburgi előadáshoz válogatta őket. Ha a rendező nem lazítaná fel egyáltalán a hangulatot, ennyi ideig és ebben a formában elviselhetetlen lenne a szerző világa – olvasva nem az. (Akinek van friss tapasztalata a „hivatalok packázásával” kapcsolatban, az nyilván kicsit máshogy nézi az előadást.)
A "macskacsirke" előkszítése - Radnay Csilla és Bach Kata
A forgóra épített vasrácsokból készült díszletben sok helyszín van elrejtve, amelyek jelzésszerűek, és az egyes karakterek feltűnése gyakran meglepetésként érhet minket. Ez a látványvilág, amelybe szépen illeszkednek Nagy Fruzsina és Pattantyus Dóra jelmezei is, a kafkai közeg bizonytalanságát, útvesztő jellegét megfelelően jelképezi.
Szinte csoda, hogy azok, akik nem idegenek ebben a közegben, egyáltalán meg tudták tartani egyéniségüket, és nem válnak valamiféle szürke masszává. (Egy nappal korábban Székesfehérváron pont így örültem annak, hogy a Julius Caesar sok mellékszereplője nem olvad arctalan tömeggé – ahhoz viszonyítva ezeknek a szereplőknek talán könnyebb is a dolguk: legalább élethelyzetük élesen különbözik egymástól.)
K földmérő Hegedűs D. Gézával és Kovács Patríciával
Hegedűs D. Gézára elöljáróként fogok visszagondolni, aki a lehető legtermészetesebbnek veszi, hogy ez a közeg így működik, ahogy. Méhes László tanítóként azt magyarázza nekünk, hogy a tábla felé fordulva nincs is jelentősége, hogy vannak-e diákjai vagy éppen az üres teremnek kell beszélnie. Orosz Ákos már azonnal a kezdőjelenetben megfog minket is akadékoskodásával – lehetetlennek látszik, hogy K földmérő eljusson a Kastélyba, ahonnan a megbízatását kapta.
A lift éppen üzemen kívül - Borbiczki Ferenc
Borbiczki Ferenc időnként végigsöpri a színpadot és ilyenkor mond is egy hangzatos tételmondatot, amelyen szívesen el is gondolkodnánk, ha lenne rá időnk. Liftkezelőként pedig sokáig eszünkbe fog jutni, nagyon jó perceket szerez nekünk minden felbukkanása, bár láthatóan ez a lift csak a pincbe lenne jó, az emelvényre ezzel nem lehetne feljutni. (Őt nézve eszembe jutott még az 1998-as Leenane szépéből, amelyiknek legújabb rendezésére este készültem a B32-be, azóta az ajánló is kész róla.)
Akrobatikus ügyességével kiemelkedik az előadásból Lukács Vajk és Máté Áron (felváltva, nem tudom, hogy ma melyiküket láttam, de nagyon remekelt az illető Sordini szerepében). K segédeiként Zoltán Áron és Karácsonyi Zoltán egészítették ki egymást, hol belesimultak a háttérbe, hol kiemelkedtek, ahogy kellett. Bölkény Balázs ugyancsak, két szerepben is, ahogy a három színésznő is. Bach Kata K földmérő szerelmeként is gondolhatunk, Radnay Csilla és Kovács Patrícia pedig két jól elkülöníthető figurát kap. Az előadás vége felé még feltűnik Varga-Járó Sára egyetemi hallgató is. Mindannyian színt visznek az előadásba, jó partnerei a főszereplőnek. Csupa olyan embert látunk, aki hajlandó volt alávetni magát egy körvonalazhatatlan felsőbbség akaratának.
A puszta túlélés, a cél nélküli küzdés története ez egy idegen világban, és jelenleg a nagy kérdés az, hogy erre a szép, igényesen kidolgozott és rengeteg energiát igénylő előadásra mekkora nézői igény lesz. Remélem, hogy a színház kap elég pozitív visszajelzést ezért a köznapitól eltérő munkáért, és a színészeknek estéről estére lesz kedve beleveszni Kafka világába.
PS. A Deszkavízió képeit használtam, amelyeket Kovács Milán készített
