A múlt héten két estémet is egy Bach kantáta meghallgatásának szenteltem. Erről lesz szó a bejegyzésben.
Tavalyi kalandom a Máté passióval (és idei a Jánossal) bebizonyította, hogy érdemes egy koncert előtt az adott művel megismerkedni, mert sokkal jobban lehet ismert zenét élvezni. A Budapesti Fesztiválzenekar alighogy kitűzte a programot, azonnal meghallgattam a kérdéses kantátát. Nem vagyok jó ismerője a barokk zenének, egészen a tavalyi Máté passióig nem hallgattam szórakozásból Bachot. De sosem késő elkezdeni, ebből is látszik - csak egy meghatározó élmény kell hozzá, aztán már le sem áll az ember. (Most már minden nap hallgatok Bachot, de ettől még ugyanúgy nem lettem szakértő.)
A kantáta címe (egy Bach mintegy kétszáz kantátája közül) semmiféle hatással nem volt rám, nem villanyozott fel. De meghallani és megszeretni 31 perc műve volt - ennyi ideig tart ugyanis a youtube-felvételen a darab. A BFZ barokk együttese a két részből álló kantáta szünetébe még Bach G-dúr triószonátáját is beiktatta, amellyel és az előadást kísérő magyarázatokkal együtt valamivel több, mint egy órányivá vált a program.
A zenekar egyik célja, hogy a világ nagy koncerttermein kívül árvaházakba, börtönökbe, öregek otthonába is elvigye a zenét, mégpedig olyanoknak, akik nem juthatnának hozzá. Ezt a kantátát három nap alatt három különböző helyszínre vitték: megnézhették először a pestiek a Pozsonyi úti református templomban, majd másnap Pilisen az evangélikus templomban, harmadnap pedig az együttes a határon túl, Kaplonyban egy kis falu templomában lépett fel.
Én az első két eseményen tudtam részt venni - erről tudok beszámolni. (A sors érdekes helyzeteket produkál. Szombat este az operaházi éjszakai vetélkedőn egy csapatba kerültem egy újságíróval, aki a Klasszik Rádió munkatársaként hivatalból részt vett a kaplonyi koncerten. Miután aznap érkezett vissza, azonnal erről kezdett beszélni. Így másodlagos információim erről is lettek. Nagyon szívesen meghallgattam volna én is ezt a kantátát még egyszer-kétszer.)
Azt nem tudom, hogy a lehetőségekhez képest milyen mértékben volt tele a kaplonyi templom (háromezer a lakosság összlétszáma), de véleményem szerint ez a koncert-sorozat ennél erőteljesebb marketing-kampányt is megérdemelt volna. Bőven fértek volna még a Pozsonyi úti templomba is, bár tagadhatatlan, hogy Pesten arról nincs szó, hogy szükséghelyzet állna elő, elég gyakran vannak ingyenes templomi koncertek is. Pilisen a tizenegyezer lakos közül hatvan jött el - és legalább háromszor annyian is befértek volna. Utóbbi már csak azért is szerencsés lett volna, mert hátha a tömeg be tudta volna kissé fűteni a templomot, ahol sikerült hihetetlenül szétfagynom mindössze egy óra alatt, de annyira, hogy hiába telt el öt nap, még ezt nem hevertem ki mostanra sem. (Már csak emiatt is megírom ezt a bejegyzést: óriási tanulság, hogy akármilyen jó idő van, ha az ember ismeretlen templomba megy hangversenyre, jó melegen kell öltözni. Két egymásra húzott pulóver is kevés volt. Ha nem jutok hozzá a másodikhoz, azt hiszem egyáltalán nem bírtam volna végigülni az egy órát.)
Ennél a kis kellemetlenségnél sokkal erősebb nyomot hagyott bennem a koncert szépsége. Annak ellenére, hogy egy bizonyos interpretációhoz szoktam hozzá (Nikolaus Harnoncourt 1976-os bécsi felvételéhez), nagyon kellemes benyomást keltett a BFZ barokk együttese. A zenészek közül külön figyeltem Hamar Gergő oboistát, aki szólózott egy szokványostól eltérő típusú oboán is (oboa d`amore). A kantátán belül már eleve ez volt az egyik kedvenc részem, így ezt mindkét alkalommal különösen vártam. (A belinkelt felvétel 18. percénél meghallgathatjátok, érdemes.) A két rész közé illesztett Triószonátában barokk fuvolán játszott Kovács Előd Kapolcs, aki még csak középfokon folytatja a zeneiskolai tanulmányait, rendkívül fiatal. A BFZ tehetséggondozó programja keretében kerülhetett be a zenekarba szólistaként. Mezei koncertlátogatók is megállapíthatják, hogy ígéretes tehetség.
Aki megnézi néha ezt a blogot, feltűnhet, hogy viszonylag jelentős arányban szerepelnek operaelőadások témaként, annak ellenére, hogy zenekritikusként még annyira sem szeretnék fellépni, mint színházi előadások kérlelhetetlen ítészeként. (Mert ez egy NÉZŐI BLOG - őszinte személyes benyomásokkal, visszajelző, ajánló (helyenként lebeszélő) ÉS dokumentáló szándékkal.) Minek mentem a koncertre, ráadásul kétszer? - Ebben valóban nem sok színházi elem volt, annak dacára, hogy az énekesek egy-egy áriát valóban úgy énekeltek el, mint akik ténylegesen vágynak a szöveg mondanivalójának megszólaltatására. A válasz roppant egyszerű: élvezni azt, ahogy énekelnek az általam már megismert és megszeretett - művészek. Élőben, általuk akartam hallani ezt az ünnepi kantátát.
Balogh Eszter (alt) idén A lakatlan szigetben tűnt fel számomra (azóta láttam a Máté passió és a Viva la mamma! című előadásokban is). Baráth Emőke (szoprán) az én horizontomon a Titus kegyelmében merült fel, de azóta két Máté passióban és a Cosí fan tuttéban is megtekinthető volt - utóbbiban a helyzetét még a rendező sem tudta tönkretenni, így is ragyogni tudott. Azóta (tegnap) Haydn Évszakok c. oratóriumát is énekelte, amelyben még több szólóban győzött meg tehetségéről. Mindkét énekesnőt élmény hallgatni, örültem, hogy két nap egymás után is lehetőségem nyílt rá.
Szigetvári Dávid (tenor) ugyancsak tavaly került a szemem elé a Máté passióban. Benne volt az említett "Cosí" első szereposztásában, illetve azóta a már szintén említett János passióban volt annyira magával ragadó evangélista, hogy négy nappal később egy másik koncertjére (Handel: Feltámadás oratórium) már részben miatta mentem el. (Mivel arról a koncertről nem írtam, legyen itt megemlítve azért a biztonság kedvéért Kolonits Klára is.) E kantáta esetén külön kíváncsi voltam, hogy a második rész első tenor áriáját (Hasse nur, hasse mich recht) miként fogja megszólaltatni - az előzetes felkészülés során az oboa-szóló mellett az volt a másik kedvencem. Szigetvári Dávid olyan átélten énekelte, hogy az volt a benyomásom, nemsokára a levegőbe fog emelkedni. Nagyon neki való ez a barokk zene, várom a következő alkalmat, hogy hallhassam. A továbbiakban már elég lesz egyedül az ő neve is ahhoz, hogy megnézzem egy fellépését.
Nem véletlenül hangsúlyozom most már okkal-ok nélkül, hogy ez egy blog - vállalom a preferenciáimat, ha szimpatikus ez valakinek, ha nem. Szó nincs arról, hogy valamiképpen egyenlő módon lennének itt jelen a magyar kulturális élet jelentős személyiségei. (Vannak fontos balett-táncosok, musical énekesek, akikről egy fél szó sem esett soha....ezt az igazságtalanságot nem tudom orvosolni.) Ezt a programot elsősorban azért választottam, mert fellépett egy olyan énekes is (Cser Krisztián), akit a többiekkel ellentétben nem tavaly óta, hanem 2009 óta figyelek. (Ez a hetedik év, még mindig nagyon az elején vagyunk a basszista várhatóan hosszú karrierjének, amely jóval korábban indult be egyébként is - 18 éve koncertezik. Visszanézve, az első Pomádé király óta eltelt idő egy villanásnak tűnik.)
Kifejezetten szeretem azt, amikor egy énekest többféle helyszínen és helyzetben, operában és koncerten egyaránt lehet látni. Ehhez persze az kell, hogy a szereposztók jól bánjanak vele - azt tudom hallgatni, aki fellép és aki itthon nem kap esélyt, az külföldre fog menni, ahová macerás követni - és még az is kell, hogy ő maga is vállaljon elég fellépést. Minél többször hall az ember valakit, annál jobban ismeri, és annál szívesebben hallja újra (jó esetben). Viszont blogíróként annál keményebb a helyzet: a 85. alkalommal már üresen konganak az énekes líraian lágy, ámde alkalmanként ércesen megszólaló basszusára ráaggatott jelzők és nem váltanak ki már különösebb inspiráló hatást sem. Beszélhetünk bársonyosságról, drámai erőről, a nézőt körbeölelő, sugárzó szépségű hangról - de ez már mind volt így vagy úgy. A zene szépségét mégsem sikerülhet szavakba önteni, hallgatni kell. Amit én tapasztaltam a két koncerten: Cser Krisztián messze felülmúlta a youtube-felvétel által a basszus szólammal kapcsolatban kialakított elvárásaimat. Sokkal hatásosabban és meggyőzőbben énekelt, mint az, akivel vagy hatvan-hetven alkalommal végighallgattam a kantátát. Nem véletlenül ültem a pesti koncert másnapján vonatra és mentem repetázni Pilisre is.
A teljes igazsághoz az is hozzátartozik persze, hogy kiegyenlítetten nagyon jó volt mindenki, zenekar és szólisták egyaránt, szó nem volt arról, hogy akárki is a többiek rovására ragyogott volna ki a fellépők közül. Ahogy néztem a négy szólista zárókórusát, mintha egy ponton mind azonos magasságúak lettek volna - nagyon együtt voltak mindenesetre.
A vidéki koncertnek megvolt az az óriási előnye is, hogy jóval hosszabb időt vett igénybe utazással és szétnézéssel együtt. Megláthattam bónuszként azt a kastélyt is, ahol Kármán József megírta a Fanni hagyományait és ráadásképpen több igazán barátságos helyi lakossal összeismerkedhettem. Jártam egy olyan helyen, amelyről korábban csak hallottam (egy tanítványom innen ingázott minden nap éveken át). Hosszabb időre ki tudtam szakadni a saját életemből, jelen esetben fel tudtam függeszteni az érettségi dolgozatok javítását. Kicsit megállt az idő. Csak javasolni tudom mindenkinek, hogy néha hagyja ott a komfort-zónáját és vágjon bele hasonló akciókba, de azért a biztonság kedvéért vigyen magával még egy pulóvert.
