Megnéztem csütörtökön Az istenek alkonyát, és mondhatnám, hogy meg is volt, de ez nem igaz. Ez egy olyan monumentális előadás (a szokásos 5,5 óra), amelyből annyi impulzus árad felénk, hogy egyértelműen érdemes a világában többször is elmerülni.
Horti Lilla - Gábor Géza - Szemerédy Károly - családi idill - fotó: Nagy Attila
M. Tóth Géza rendezői ötleteitől, és legelsősorban a jelmezektől kiakadtam még a Rajna kincsét nézve, de azért NÉGY megtekintést rászántam azonnal, majd még hármat a második sorozatban is, és emlékeim szerint 3-3 alkalommal a Walkürt és a Siegfriedet is megnéztem. Ez viszont most csak egy igazán rövid ajánló, amit a facebookra írtam, kifejezetten a negyedik előadás előtt, hátha még néhányan elmennek rá. Ide azért teszem ki, hogy legyen nyoma, illetve azért is, mert 2022. novemberében mindegyik részt háromszor le fognak játszani. Hátha lesz, aki kedvet kap hozzá.
fotó: Rákossy Péter
Elmondhatom most már két nap távlatából, hogy mostanára el tudtam fogadni egészen a rendező koncepcióját, ha a jelmezeket nem is nézem túl szívesen (kevés kivétellel), értem, hogy miért kell, hogy ilyenek legyenek. A minden előadást jellemző vetítés pedig most talán a korábbiaknál is hatásosabb, lenyűgöző. A folyamatosan pergő filmet, amely mintha csak egyszer állna le (és ennek dramaturgiai szerepe is lesz ezáltal) nagyon jó nézni - az előadásnak ez az eleme egészen rendkívüli lett. Talán azok is szeretnék, akik sosem ülnének be egy 5,5 órás Wagnerre...
fotó: Nagy Attila
A zenekar Kocsár Balázs vezényletével, az énekkar, a táncosok és a szólisták is hatalmas energiákat tettek bele a produkcióba, csak leborulni lehet a teljesítményük előtt. Ennek az őrült munkának szól a blog borítóképének cseréje.
Nem tagadom, nekem amióta megláttam, Irene Theorin "Az IGAZI" Brünnhilde, és ezzel nincs is mit kezdeni, mert egyetlen másik kolléganője, aki szintén ezerszer énekelte a szerepet akár Bayreuthban, úgy nem fogott meg, ahogy ő. (Elfogultságomat nem tagadom.) Hozzá a legméltatlanabb lenne hasonlítani Rálik Szilviát, aki most debütált a szerepben, nem játssza mindenféle rendezésekben vagy 15 éve. Így is nagyon megérintett a második felvonásban akkor, amikor megtört. (Egyébként számomra így sem kérdéses, hogy ő a legszebb Brünn, akit valaha láttam.)
Rálik Szilvia - Kovácsházi István - fotó: Nagy Attila
A második részben kezdtem azt érezni, hogy elkerülhetetlen, hogy megint visszamenjek az előadásra, és ennek nyilván köze volt ahhoz, hogy a figuráját élőnek éreztem. (Mégis Brünnhilde a legtisztább szereplő, aki még ebben a koncepcióban sem válik kicsit sem nevetségessé, ahogy egyébként szinte mindenki más.)
Kovácsházi István Siegfriedje sokszínű - az alakítása is, nemcsak a jelmeze. (Az, hogy nemrég volt Parsifal is arra mutat, hogy egy nem hivalkodó superman van köztünk. - Ha elképzelem, hogy milyen teljesítményre lesz celeb valaki, és erre biztosan nem... De mindegy is, ez a Siegfried remélhetőleg hosszan velünk marad, ahogy annak idején Molnár András Siegfriedje is, Ez a szerep megoldott, nem kell mv-t szerezni helyette valahonnan külföldről.)
fotó: Nagy Attila
Ami nekem a meglepetés-elem volt, mert azért az előzmények után a két említett énekes teljesítményéről lehetett már sejtésünk: a Gibichungok ennyire izgalmasak és fontosak nem szoktak lenni, a Wagner-napok féligszcenírozott rendezésében sem - és ezt megint nem csak a ruha teszi. Szemerédy Károly és Horti Lilla nagy összhangban van jelen, infantilis boldogságuk törik össze egy csapásra. Szemerédy Károly Gunterje olyan árnyaltan mutatta meg a szereplő helyzetének, érzéseinek megváltozását, hogy az önmagában is élmény volt. Gyengeségében is szerethető, és őt is sajnáljuk. (A Parsifalban hasonlóképpen nagyon erősnek éreztem a jelenlétét, jó, hogy kicsit itthon is énekel, ez a végkövetkeztetésem.)
Kelemen Zoltán és Gábor Géza - fotó: Rákossy Péter
Az, hogy Gábor Géza igazi Hagen lesz és az előadás egyik fő pillére, számomra kicsit sem volt kérdéses, mégis 16 éve figyelem mindenféle szerepekben folyamatosan, tavaly Osminként is nagyot dobott, de nagyon vártam, hogy végre lássam. Ez az ő szerepe. Egy tömbből faragottnak, szinte kősziklaszerűen masszívnak és félelmetesnek láttam, akinek semmi szüksége nincs apja, Alberich (Kelemen Zoltán) tanácsaira, aki mellette egészen jelentéktelennek tűnik - rég túlnőtte. A legkisebb rezdülés nélkül vitte végig a tervét egészen a kudarcig, majd sarkon fordult. A teljes összeomlás után mihez fog kezdeni? - ezen is el lehet gondolkodni. (Ő a másik, akit szintén nem mutat nevetségesnek a rendező, és ebből is látszik, hogy nagyon végiggondolta a koncepciót, semmi sem véletlen.)
Waltraute meggyőzési kísérlete: Szántó Andrea és Rálik Szilvia - fotó: Nagy Attila
Mindenkit nem sorolok fel, aki még szerepel, erre való az Operaház honlapja a szereposztással, bár ez akkora munka, hogy minden énekkari tag és főleg a zenekari művészek nagyon megérdemelnék a név szerinti említést. - Vannak nem mellesleg nornák (Wiedemann Bernadett, Ádám Zsuzsanna, Ulbrich Andrea) és sellők is, sőt Szántó Andrea mint walkür is próbálkozik a végzet megváltoztatásával. A sellők jelenete a humorával nagyon kell nekünk a végső tragédia előtt - nekem ez volt a másik kedvencem a Gibichungok családi jelenetei mellett. Láthatjuk, hogy ez a kavarás a gyűrűvel pusztán az emberi butaságból, hiúságból következik, bár a négy előadás elég jó volt ahhoz, hogy kétségbe vonjuk, hogy igazán fontos-e az arany, és tényleg a sellőknél van-e a helye.
Mester Viktória - Tuznik Natália - Váradi Zita - a sellők (maesteszinhaz.hu képe)
Aki erre a vasárnapra semmit nem talált ki magának, annak jó hír, hogy nagyon kevés jegy azért megmaradt még, és féláron kapható is:
https://www.maesteszinhaz.hu/.../magya.../az-istenek-alkonya
ps. Ez ugyan nem kritika, hanem AJÁNLÓ, de azért el kell ismernem, hogy nem éreztem teljesen tökéletesnek az előadást, és van, amin MUSZÁJ lenne változtatni. Az, hogy Siegfried gyászindulója alatt a fortissimo részeket is elnyomja a színpadon folyó pakolás zaja - ez a felújítás miatt, a legmodernebb technika beszerzése után vállalhatatlan. Ez lenne az előadás legmegrázóbb része, talán csúcspontja. Akármilyen újraértelmezés is született, de a zenét zörejekkel elnyomni egy operában akkor sem lenne indokolt, ha ez a jelmezekhez hasonlóan a fenségesség érzetét lenne hivatott csökkenteni. Azt hiszem, hogy ez csak arról szól, hogy még nincs bejáratva a technika... De mindegy mi van, ez így egyszerűen nem maradhat a jövő évi előadásokra, rengeteget ront mindazon a munkán, amelyet legalább kétszáz ember ebbe a produkcióba fektetett. Erősen remélem, hogy valami módon ezt is sikerül megoldani.
