Két év és hat hét után ismét jártam a Karinthy Színházban, ahol még mindig Marci kíván nekünk jó szórakozást és ő kapcsoltatja ki a telefonokat. (…) Erről a projektről is még egyeztettek vele az alkotói csapat tagjai, és nem zárnám ki, hogyha a covid nem szól közbe, már az ötvenediken is túl lenne ez a produkció.
Ez az este akár még a régi időkben is megtörténhetett volna, mindössze az hiányzott, hogy előadás előtt és a szünetekben fel-le cikázzon köztünk és kérdezgesse, hogy tetszik az előadása. Miután engem itt néz a plakátról írás közben ugyancsak több, mint két éve és hat hete, ő nyilván tudja, hogy mit is gondolok a színházának átalakulásáról és erről az új bemutatóról. Az utóbbiról lesz szó ebben az AJÁNLÓban, amely Balázs Andrea rajongótáborának kötelezően nézendő, kihagyhatatlan előadás.
Balázs Andrea és Pásztor Tibor
A nyilvános főpróba közönsége majdnem egészen megtöltötte a színházat és jól viselte magát, de ez nem is meglepő: Neil Labute vígjátéka (2 részben) Iványi Árpád rendezésében kellően pörög, egészen leköt minket, sőt energetizál. A színházból kilépve talán mások is azzal távoztak, hogy bár a főszereplő nem tudta magát összeszedni, és mi sem vagyunk szupermanek, de ettől még nem kizárt, hogy egy idő után mégis képesek lehetünk a fejlődésre.
Az előadás elsődleges célközönsége meglehetősen széles réteg: mindazok, akik nem elégedettek magukkal, és akikre túlságos kényszerítő erőként nehezedik a külvilág véleménye bármilyen dolog kapcsán. Akiket pedig az izgat, hogy mit szólnak majd ahhoz a munkatársaik, ha kicsit is eltér a megszokottól a viselkedésük, illetve még konkrétabban azok, akik ugyancsak kollégáik véleményétől félve nem mutatkoznak szívesen nyilvánosan bárkivel, még inkább megszólítva érezhetik magukat – láthatnának valakit egy kitalált történetben, aki ugyanebben a cipőben van. Ha pedig arra gondolok, hogy az ország lakosságának hetven százaléka elhízott, és feltehetően a többség számára ezt nem egyszerű kezelni, akkor belátható, hogy szinte bárkinek hasznos lehet a FAT PIG. A sor még folytatható, akár szélsőséges példákat is hozhat mindenki saját gyávaságára.
(Lehetnek olyanok, akik nyitottak, önazonosak és mindezek a problémák nem érintik őket: számukra az előadás lehet egyszerű szórakozás, amikor nyugodtan hátra dőlhetnek, és élvezettel gondolhatnak erősségeikre.)
Az előadásnak nyilván van tanmese íze is, de talán a valóságtól olyan távol nem áll az egyszerű alaphelyzete, amikor valaki annak külseje miatt nem vállalja fel a barátnőjét a munkatársai előtt.
Ami jó: átérezzük a helyzetben lévő drámát. Ami még jobb, még véletlenül sem az elhízott és nem vállalt barátnőt kezdjük el sajnálni, aki a történet egyetlen olyan szereplője, aki tényleg rendben van önmagával.
Ezt a szerepet (Helent) a Karinthy Színházban nyilvánvalóan Balázs Andrea játssza, miatta volt érdemes a darabot elővenni. Sugárzik belőle a Csernus doki által folyamatosan emlegetett belső béke, de az előadás néhány pontján átjön az is, hogy nem volt egyszerű ide eljutni, rengeteg bántáson kellett magát a múltban túltennie. Az alakításnak van mélysége. Nekünk nézőknek ugyanúgy jó vele egy térben lenni, ahogy Tomnak is. (Miatta ezerrel drukkolunk annak a szerencsétlen pasasnak, aki nem meri felvállalni.)
Ez a drukkolás végig kitart a darabban, és a Pásztor Tibor által játszott Tom az, akivel talán legtöbben azonosulni tudunk. Ő a gyáva, az átlagos, aki ugyan jól néz ki, de nincs átütő egyénisége, aki ugyan nincs elhízva, és lehet, hogy extrém túlzásokba se esik soha, mégse képes az őszinteségre. Akkor a legszerethetőbb, amikor beismeri gyengeségét, akkor látjuk meg benne azt a férfit, akit Heléne vonzónak talál.
A fiatalság, kockahas és a kellemes külső jóval múlandóbb, mint a humorérzék és a jó kisugárzás, így végig az első találkozástól kezdve érezzük, hogy számára lenne előnyös a kapcsolat, nem Helené az, akinek hálásnak kellene lennie a férfiért. Pontosabban: lehetne ez egy win-win helyzet.
Az előadásban ugyan ez a kapcsolat áll a középpontban, van-e ennek a két embernek együtt esélye, de mégis négyszereplős és külön erőssége a darabnak, hogy a másik két színész sem csak statisztál, sőt a cselekmény szempontjából legalább olyan fontosak, mint a már említettek. Tom két munkatársa képviseli a közeget és egy nagyon jó hangkulissza. Csutorás Bánk jóvoltából néhány jelenet olyan háttérzajt kap, amely ezen a szinte túlságosan is fekete színpadon, amelyen csak néhány bútor van jelen (a rendező a látványtervező is egyben, akit Pálmai Melinda fénytervező segít), mégis át tudjuk érezni a helyszínek hangulatát. Megjelenik egy asztal felhasználásával az étterem, látjuk Tom irodáját is, pedig abban is csak egy kanapé, egy íróasztal és egy szék került be.
Réti Barnabás és Tóth Szilvia Lilla
Ami szintén nagyon szerencsés: maguk a színészek azok, akik Katona Bálint ruháiban hol balettre, hol kortárs táncra emlékeztető (viccesnek tűnő) mozdulatokkal a jelenetek közti átdíszítést végzik, így előny lesz a kényszerűségből (át kell díszíteni, ez nem a Madách, ahol mintha magától meg tudna történni a változás). Ezek a kis zenés szünetek ritmust és humort adnak a játéknak, adnak nekünk időt a gondolkodásra-emésztésre, kicsit elringatnak és élvezetessé teszik az ott töltött időt. A kiírás szerint vígjátékon vagyunk, és ténylegesen szórakozunk is.
Ilyenkor is érezhetjük, hogy színházban lenni jó. Marci szerette volna ezt az előadást, mert szerette, amikor a nézők jól érezték magukat nála. (És hát csak ő „fedezte fel” magának Balázs Andreát, és adott neki egyre szebb és nagyobb feladatokat. Biztos örömmel várta volna ezt a premiert is…)
Visszatérve az „irodai közeget” jelképező további két szereplőre: ahogy rájuk néztem, úgy tűnt, hogy a válogató szempontja az lehetett, hogy hibátlan alkatú és a legtöbb néző számára szép embereket találjon Balázs Andrea mellé (amilyen Pásztor Tibor is) – így még nagyobb lehet a kontraszt. Van három fő, akik a társadalmi elvárásnak megfelelnek, egy pedig nem, és ha valaki a fotókon végignéz, azt is láthatja, hogy csak Balázs Andrea kap színes ruhákat, a többiek a fekete-fehér-barna árnyalataiban inkább illeszkednek a háttérhez. Minden ki van találva, semmi nincs véletlenül az előadásban.
Réti Barnabásból kinézem, hogy ő volt a produkció ötletgazdája, akin NAGYON látszik, hogy imádja ezt a bajkeverő szerepet, bár elvileg Tom barátjaként a hősünk mellett kellene állnia. Aki őt nézi, és eddig azt hitte, hogy a férfiak nem pletykásak, az most meggyőződhet az ellenkezőjéről. Élvezi, hogy mások életét megkavarja – ennyi motivációt tudunk neki tulajdonítani.
Lehet, hogy azért is élvezi ennyire a játékot, mert a saját szövegét mondhatja – ő fordította le a darabot. A dramaturg, Varsányi Anna se maradjon kredit nélkül. (Dramaturg jellemzően csak akkor említődik, ha gond van a munkájával, de azért megnevezem, bár mivel az előadás működött, nincs mit hánytorgatni neki.
A negyedik szereplőnek könnyebb rálátni a saját igazságára: Jeannie joggal dühös és féltékeny Tomra, ha egyszer a férfi nem volt képes nyíltan szakítani vele. Tóth Szilvia Lilla által egy igazi fúria elevenedik meg (komikus felhangokkal), aki ugyan erősebbnek látszik, mint a két férfi, mégis szintén kiszolgáltatott – ha másnak nem is, a saját megfelelési kényszerének. Az ő életének tragikumát is átérezhetjük, és látjuk, hogy a szépség és a tökéletes alkat se elég önmagában, bár kevés nő ülhet a nézőtéren, aki nem szeretne úgy kinézni, ahogy ő. Irigykedünk rá is, csak másért, mint Balázs Andreára - ezt nyugodtan beismerhetjük.Az, hogy a külső nem számít semmit, mégis csak nagy hazugság lenne. (Általános igazságnak tűnik, hogy amit mi hiányolunk az életünkből, az másnak megvan, de mégsem boldogítja. Emiatt lehet, hogy olyan nagyon nem is érdemes siránkozni.)
Mindhármukból hiányzik az az erő és bátorság, ami a kövérsége miatt leértékelt Helenben megvan, az igazodás kényszere az, ami életük központi eleme.
Lehetne-e másként csinálni? Olyan könnyű Tom helyében lenni? Vagy az egész hülyeség? A világ úgysem foglalkozik velünk igazán és minden csoda három napig tart? – Mint tudjuk, „a legfőbb bűn a gyávaság”.
A néző szabadon dönthet majd miután jól érezte magát két és fél órán keresztül. Közvetlenül előadás után talán mind azt érezhetjük, hogy nekünk menne a bátor döntés ebben a konkrét esetben. Azt, hogy mi lesz később, még nem tudom, most még az előadás hatása alatt vagyok, de szerintem még gyakran eszembe fognak jutni a látottak.
Ps. Molnár Miklós fotóit használtam fel köszönettel a Molmik Photograpy Fb-oldalról, ahol sokkal több is megtekinthető.
