A Network ötödik nyilvános előadásán jártam szombaton délután, és ennek kapcsán következik néhány megjegyzés. Mondanám, hogy AJÁNLÓ, de ennek az előadásnak nincs ilyesmire szüksége.
Az előadás márciusi jegyei négy óra alatt fogytak el, sok a jegykereső poszt a facebookon, engem is többen kérdezgettek, meg tudtam-e már nézni. Ezekből az előjelekből az előadás megtekintése nélkül is már előre levonhattam a legfőbb tanulságot: Puskás Tamásnak tényleg sikerült ezúttal megint egy olyan előadást létrehoznia, amelyik erősebb, mint a vírus, sokan vágyakoznak rá, és így jó ideig nehéz lesz rá bejutni.
Alföldi Róbert
Manapság – ha a jegytérképeket tanulmányozza valaki – átérezheti, hogy egy remek előadásnál is nehezebb annak az eladása. Hogy lehet felkelteni a nézőben a VÁGYAKOZÁST egy előadás iránt? – ez a kérdés foglalkoztatott most már hetek óta, ahogy nézegetem nem egy színház félig üres nézőtereit, illetve a rengeteg ajánlatot (csodás előadásokra is!) a maesteszinhaz.hu-n. Mitől mozdul ki valaki és vesz meg egy nem olcsó jegyet, ha pizsamában is nézhetné a kedvenc sorozatát?
A Networköt nézve lehet, hogy az a kulcs, hogy meg kell találni a témát, amely sokakat foglalkoztat, ki kell mondani azokat a mondatokat, amelyek kimondását sokan megnyugtatónak tartják, érezze a néző, hogy helyette is beszélnek a NAGYON REMEK és népszerű színészek, akik alkalmanként megnevettetnek, és az sem baj, ha nagyon elegáns, igényes kidolgozású látvány kíséri mindezt.
A Network betölti a Centrál repertoárjában neki szánt szerepet, és valamivel kevesebb mint két órán keresztül leköti a nézőjét, aki nemcsak jól szórakozott, de emellett még elgondolkodtató útravalót is magával vitt.
Nagyon lényeges eleme a sikernek, hogy az előadás tényleg azt adja, amit a színlapon ígér, így elég kevés esélye van annak, hogy olyan néző is betéved, aki egészen másra számított.
Az 1975-ben játszódó történet igazán időszerű, a média hatalmáról és a nézettségi mutatók központi szerepéről szól, és nem lehet olyan nagy meglepetés az a konklúzió, hogy sokan bármire hajlandóak az ismertségért, és egy tévé csatorna pedig minden munkatársában csak eszközt lát arra, hogy a népszerűségét, illetve ezáltal a profitját megnövelje. Aki ezen valaha gondolkodott, az igazán megdöbbentőnek nem találja majd a történetet, de aki eddig még sosem gondolt arra, hogy a média hogyan irányít minket, azt akár meg is rendíthetik a látottak.
Alkalmas közeg egy hírcsatorna bemutatása, amely kötelességszerűen foglalkozik mindazon bajokkal, amely az átlagembert érinti vagy foglalkoztatja, és megfelelő központi szereplő egy olyan műsorvezető, akinek felmondtak, és így nincs vesztenivalója: főműsoridőben bejelenti öngyilkosságát. A történet innen hullámzik tovább, látjuk a logikus fordulatokat, és bepillantunk még néhány tévés munkatárs magánéletébe is, bár nem túl mélyen.
Mivel a darab egészen új és sokan lehetnek, akik az ebből készült filmet nem ismerik, nem leplezem le a fordulatokat, amelyek eléggé kiszámíthatóak ugyan, de mégis érdeklődést képesek kelteni bennünk.
Az előadást – gyanítom – elsősorban Alföldi Róbert személyére veszik meg, és aki így tesz, az teljesen biztos, hogy nem fog csalódni, a színész valóban az egyetlen olyan szereplő, aki nélkül nem lenne értelme tovább játszani, pótolhatatlan. Nyugodtan elmondható, hogy még egy ilyen karizmatikus és egyben megosztó jelenség nincs a saját generációjában, és méltó középpontja is a nagy egésznek. Elhihető neki az a hihetetlenül profi média személyiség, aki ráébred a saját ismertségében rejlő erőre, megpróbálja a nézőket a saját legjobb belátása szerint irányítani.
Ez a „megmondó ember” szerep egyébként sem áll tőle távol, azon színészek egyike, aki markáns véleményét gyakran kinyilvánítja a közéleti jelenségekről. Nyilván emiatt is megosztó, bár aki nem kedveli, az lehet, hogy kommentekben anyázni fog, de jegyért nem fizet, azaz a Centrál nézői közé már emiatt a nyomós ok miatt sem kerülhet valaki, akinek ellenszenves.
Alföldiről a profizmus is eszembe jut mindig, ebben az előadásban ráadásul kamatoztathatja mindazt a tudást, amelyet televíziós műsorvezetőként felhalmozott, emiatt nem hiszem, hogy különösebb kihívást jelent számára ez az új feladat. (Mindenható már volt, ezek után a kisujjából kirázza ezt a Howardot.) Most sajnálom, hogy mivel 1988 óta nincs tévém, egyetlen egyszer sem láttam, hogy milyen Alföldi Róbert tévés személyisége, aki látta, az viszont akár magában össze is vethette volna a múltját ezzel a figurával, aki „igazodó típusból” válik lázadóvá. Láthatjuk, hogy lesz egy elnyomott kisemberből próféta, ráadásul a folyamat ívét nagyon szépen fel is építi, elhihető neki mindaz, amit látunk tőle, a leghihetetlenebb fordulatok is.
Ha már profizmus: ezen a szombaton Alföldi ez után a főszerep után még elment az Átriumba Mefisztót játszani, amely szintén intenzív jelenlétet igényel, és ehhez a duplázáshoz valóban maximális színészi felkészültség kell. (És még vasárnap erre jött rá egy dupla Network.)
Alföldi Róbert könnyedén irányítja a figyelmünket, és most is élveztem nagyon a csendjeit, amelyeket akár a legintenzívebb jelenetek után is képes néhány másodpercen belül létrehozni. Erre kevés színész képes. Ezek az intenzív csendek számomra azt jelentik, hogy hiába a nagy apparátus, a kidolgozott látvány, az előadás lelke mégis a színész, mégis az emberre vagyunk mi leginkább kíváncsiak, Alföldire rezonálunk igazán.
A virágcsokrot viszi a beugró Földes Eszternek: Puskás Tamás, az előadás rendezője
Rengeteg ember alázatos munkája kellett ahhoz, hogy hasson, és aki ezt nem tudatosítja magában, legkésőbb a tapsrendnél csak rájött, amikor négy sorban álltak egymás mögött a közreműködők – nemcsak a színészek, de az operatőrök is.
Az előadás, amelynek fő helyszíne egy tévé-stúdió, hatalmas felületekre vetít, és mi ennek következtében bárhol is ülünk, elsősorban a kinagyított közeliben látszó szereplőket nézzük, nem a hozzájuk képest apró színészeket. Ennek előnye, hogy ezt az előadást az is hasonlóképpen élvezheti, aki távolabbi helyre vett jegyet.
A kivetítések nagyon markánsan árasztják az amerikai hangulatot, amely a filmeknek és a globalizációnak köszönhetően a magyar nézők számára is ismerős. (Mivel egykor fél évig dolgoztam heti 52 órában egy arkansasi Taco Bellben, a gyorsétterem reklámja az otthonosság érzetét keltette bennem, de másoknak a Gothár Márton által összeállított egyéb híradó részletekben lehetett számtalan más vonzó elem.)
Az amerikaiság kiemelten lényeges, mert az 1975-ös (!) történetet úgy tudjuk vonatkoztatni a mindennapjainkra, hogy semmilyen aktuálpolitikai utalás nem hangzik el. A párhuzamok ennek ellenére kézenfekvőek, és jó megoldásnak éreztem, hogy ezek megtalálását ránk bízták.
László Zsolt, Papp János és Cserna Antal
Alföldi Róberten kívül még tizenegy színész működik közre, közülük Mészáros András és Bodrogi Gyula csak felvételről, utóbbi valóban nagyon lényegessé válik, és a hatást még az is támogatja, hogy fizikai valójában nincs jelen, csak monumentálisra nagyítva.
Ezen a délutánon a további kilenc szereplő közül ketten voltak, akik a covidnak köszönhetően most először léptek ebben az előadásban először színpadra. Pálfi Kata végre felvehette saját szerepét. A László Zsolt által játszott központi szereplő megcsalt feleségeként csak két rövid jelenet erejéig látható, de ezekben a rövid színrelépéseiben is ráérzünk arra, hogy milyen lehet egy folyamatosan dolgozó médiaszakember mellett élni. Talán ő az egyetlen, aki nincs benne ebben a mókuskerékben, amelyet mindenki más pörget, de az ő vesztesége is megérint minket. (A premierre ebbe a szerepbe Schell Judit ugrott be, aki feltehetően hasonló vészhelyezetekben továbbra is ott lehet „aranytartaléknak”.)
Martinovics Dorina, aki a szívtelen karrierista műsorszerkesztő központi szerepét kapta, csak az előadás előtti napokban betegedett meg, és az ő szerepének átvétele rendkívül nagy feladat volt, és komoly teljesítmény. (Manapság szinte mindennapos a beugrás, de ilyen nagy szerepet azért mégis ritkán vesz át valaki.) Ez a karakter sok fontos jelenetben benne van, és nemcsak benne van, de sokat is beszél. Földes Eszter játékát nézve – ha nincs előzetes igazgatói bejelentés az előadás elején – sose jövünk rá, hogy itt most valami rendkívüli történik, egyáltalán nem volt szereplésének beugrás íze, és az sem látszott, hogy a negyedik előadás óta 12 nap szünet telt el. (A hétvégi mindhárom előadást ő játszotta le.)
Fehér Tibor
Ez a „tökéletesség” nyilván a szereplők és közreműködők koncentrált munkájának és profizmusának köszönhető – a gépezet hibátlanul pörgött ezen a napon.
Földes Eszter még arra is képes volt, hogy ne egyoldalúnak mutassa a szereplőt, akinek nemcsak a külseje válhatott vonzóvá, de az őszintesége is – látunk valakit, aki nem akarja magát jobbnak mutatni, mint amilyen. Nemcsak másokkal szemben kíméletlen, hogy a vágyott nézettségi mutatókat elérje, hanem a sját hibáit, bűneit és gyengeségeit is maradéktalanul képes felmérni és ezekről – akár randihelyzetben is – beszámolni. Ezek után nehéz lehetne neki bármit is hánytorgatni, csak magára vethet az, aki vele kezd viszonyt…
Rada Bálint
De nem ő az egyetlen, akinek a tévézés az élete, és ebben a közegben akar mindenáron érvényesülni – többé-kevésbé mindenkire igaz ez, akik még a csatorna körül többféle pozícióban feltűnnek. Egy-egy jó színfolt az előadásban a többi, eddig még nem említett hat kitűnő színész is, Fehér Tiborra, Papp Jánosra, Cserna Antalra, Rada Bálintra, Ódor Kristófra és Borbás Gabira szükség van a sikerhez, de igazán kötődni mégis elsősorban a László Zsolt által játszott középkorú, de már őszülő csatornaigazgatóhoz tudunk egyedül. Az ő sorsába vonódunk be, aki elsősorban ember marad, Howard Beale-ben végig a barátját látja, akinek segítségre lenne szüksége, nem a prófétát és nem is egy lehetőséget arra, hogy a saját előmenetelét biztosítsa.
Miután Howard beleéli magát a prófétaszerepbe, és igazán különlegessé válik számunkra, csodabogárrá, jól vette észre a történet szerzője, hogy nagy szükségünk van egy hozzánk közel álló igazi emberre, akivel együtt tudunk menni.
Ezt a szükségletünket László Zsolt nagyszerűen kielégíti, még arra is képes, hogy őt sajnáljuk legjobban, pedig ő az, aki éppen megcsalta az igazán rokonszenves feleségét valakivel, akiről teljesen világosan tudta, hogy nem képes érzelmeit viszonozni. (Leírnám, hogy nárcisztikus a Földes Eszter által játszott karakter, de feltehetően kevesen érzik át ennek a jelzőnek a teljes súlyát, és ebben a tévés közegben kevesen lehetnek, akik nem ilyenek – másként nem is tudnának mindenkin áttaposni.)
László Zsolt igazi főnyeremény a szerepre, ő kicsit sem megosztó személyiség, nem társul hozzá semmilyen negatív benyomás – még sosem találkoztam nézővel az elmúlt kb. harminc év során, aki ne szerette volna. (Ezt még ebben az összefüggésben nem gondoltam át, de igaznak érzem. Rokonszenves, bármit játszik. Szeretjük.)
Az említetteken kívül az előadás színlapja még számos alkotót, technikai munkatársat és színészt sorol fel, akiknek mind köszönet jár az odaadó és precíz munkáért, amelyre itt a szokásosnál nagyobb szükség van, hiszen rengeteg technikai eszközt is összhangba kell hozni a játszókkal.
Bizakodom, hogy az előadás üzenetét a jelenlévők átgondolják, Alföldi Róbert szerepben elmondott intelmeinek egyik mellékhatása az lesz, hogy néhány néző inkább visszaszokik a kényelmes tévézés helyett újra az élő színházhoz, ha egyszer a Network kapcsán megtapasztalhatta, hogy színházban lenni mégis milyen jó.
Ódor Kristóf, aki mindent megtett, hogy aktivizáljon bennünket előadás közben...
PS. A képeket a Centrál Színház galériájáról és facebook oldaláról használtam fel, fotós: Tomhauser Tamás. és Horváth Judit.
