Ha valaki végigpörgeti az Operaház műsorát (tegyétek meg!), brutálisan sok programot talál. Vannak olyanok, amelyek viszonylag sok figyelmet kaphattak, mint például a Carmen napokon belül bekövetkező (szintén „eiffeles”) premierje, de vannak olyanok, amelyek koprodukcióban készülnek nagyfokú kompromisszum eredményeként, és talán épp emiatt, valahogy elsikkadnak a bőség zavarában. Ilyen volt ez a vasárnap délutáni alkalom is. Az eredeti mű felidézésére feltétlenül jó volt, megint hiányolni kezdtem Tallér Zsófia operájának régi előadását Zsótér Sándor rendezésében, amelyet 2017 óta kitartóan várok vissza a repertoárra.
Hábetker András (Bölömbér kerál), Sándor Csaba (Leánder) és Rezsnyák Róbert (Bogyó)
Ennél hosszabban kifejtve:
Az Óbudai Danubia Zenekar „Kalandra fül!” ifjúsági fesztiváljának egyik programjává válhatott Tallér Zsófia meseoperája – attól tartok, hogy elsősorban azért, hogy ezzel a „hangversenyszerű keresztmetszettel”emlékezzenek meg a zeneszerző korai haláláról. Az eredeti változatot nyilván hosszúnak és költségesnek találták, emiatt választhatták a keresztmetszetet, mint megoldást. Visszanézve, talán néhány jelenet kiválasztása és ehhez kapcsolva egy interaktív oiperabeavató lehetett volna a legjobb áthidaló megoldás, de mivel nem ez lett, a továbbiakban a megvalósult produkcióval foglalkozom.
Tallér Zsófia neve számomra elsősorban Zsótér Sándor rendezései kapcsán merült fel, és egy idő után már eleve számítottam rá, hogyha lesz egy produkciójában zeneszerző, akkor az nem is lehet más. Annyira fix pontnak éreztem a „Zsótér-csapatban”, mint a többieket, Ungár Julit, Benedek Marit, Ambrus Máriát, akikkel a Leánder és Lenszirom is megszülethetett 2015-ben, az Erkel Színházban. Emlékszem, a bemutató napján mindkét előadást megnéztem, vissza KELLETT jönnöm rá délután is, annyira megtetszett.
Most az Eiffelbe került ez a vasárnapi előadás. A Bánffy Miklós terem ideálisnak látszik hozzá, ahol az árokban egy meglehetősen nagy együttes is jól elfért - az Erkel nézőtere mégis túl nagy hozzá, ez nem a Diótörő vagy a Hófehérke.
Nagyon igyekeztem ehhez az elkészült keresztmetszethez a lehető legpozitívabban hozzáállni, hiszen csak visszahozta a régi emlékeimet és több "saját" énekesem is szerepet kapott benne, de ennek ellenére csak hiányoztak a produkció kimaradt elemei. Az Operaház honlapján szereplő trailerben Tallér Zsófia a történet komplexitásáról beszél, a több rétegéről, és attól tartok, hogy ezzel az átdolgozással az árnyalatok csak elvesztek, ha tetszik, ha nem. Azt mégse mondanám, hogy egyáltalán nem volt érdemes nekifogni, de azért sajnálni lehet, hogy nem volt forrás ahhoz, hogy az eredeti mű teljes egészében megszólalhasson.
A korábbi teljes előadás egyik emblematikus jelenete 2016-ból - Leánder és Lenszirom (Molnár Ágnes) - fotó: Pályi Zsófia
Ez most valóban a félig telt pohár esete, és ezen az ajánló blogon egyértelműen a „miért volt érdemes megnézni” az alapkérdés, és nem lehet cél egy hiányokról szóló beszámoló, különösen azért, mert NAGYON hangsúlyosan szerepelt a már említett hangversenyszerű keresztmetszet a színlapon, és az is, hogy a régi produkció szereplői mellett csak egyes díszletelemeket fognak felhasználni. Én valóban arra számítva mentem oda, hogy majd kottaállványok előtt fogom látni az énekeseket, akik jobb esetben majd itt-ott egymásra fognak pislogni, és ahogy Hábetler Andrást ismerem, majd ő még bevet valami extra megoldást is, amivel a kereteken túl tud lépni...(Ennyi volt az előzetes elvárásom.)
Ha erről az oldalról nézzük a produkciót, akkor Aczél András „újrarendező” jelentősen többet adott annál, amit várhattunk tőle ezzel a csontig húzott verzióval. A történet alapját így is megismertük, és a csökkentéssel "csak" a kacskaringók, a a küzdelmek maradtak ki. Mintha Tallér Zsófia életét is csak két mondatba sűrítve akarnánk elmesélni. (Mellékesen: milyen már, hogy Tallér Zsófiáról a wikipédián és a saját honlapján sem közlik a pontos születési és halálozási dátumát? Nem lesz születésnapi évforduló, amelyet lehet utólag emlegetni? És még a halála napja sem egyértelmű? - Erősen úgy tűnik, hogy a saját személyiségét nagyon nem akarta előtérbe nyomni ő maga sem. Lehet, hogy nem zavarná olyan nagyon az sem, hogy a művét ilyen jelentős húzásokkal játsszák el? - Nem ismertem, és már így utólag nem is fogjuk megtudni, hogy viszonyulna ehhez a megemlékezéshez.)
A rövidítésre visszatérve: nem világos, bár nem lenne annyira érdektelen, hogy ki végezte el a műtétet, azaz készítette le a keresztmetszet végső verzióját. Esetleg a színpadra állító Aczél András, vagy Hamar Zsolt karmester?
Bölömbér kerál kínzására kialakított henger, benne ezúttal Bogyó. (Ambrus Mária látványvilága érzékelhető Nagy Attila fotóján)
Néhány énekes nem járt rosszul ezzel a verzióval sem, ez feltétlenül elmondható, ha egyet tudunk érteni a rövidítés tényével, ha nem.
Ezúttal is megmaradt Leánder szinte minden lényeges megszólalása, át lehetett Sándor Csabával élni koboldsága/csúnyasága miatti minden fájdalmát, láthattuk átalakulását, ahogy kinyílik a Lenszirom iránt érzett szerelemtől, félre tudja tenni a bosszút. Ez a nem-királyfi, "csak úgy egyszerűen Leánder" nagyon rendben volt így, örülök, hogy megnéztem, mielőtt az énekes átalakul Masettóvá négy nap múlva Hábetler András Don Giovannijában. Teljesen más férfi-szerep a kettő, bár közös bennük, hogy mindkét karakternek túl kell lépnie a sértettségén. Alapvetően más helyzetbe kerül egy Don Giovanni (szombaton majd Kálmán Péter), ha egy ilyen hősszerelmesnek is nagyon alkalmas fiatal Masettótól kell Zerlinát elcsábítania, amilyen Sándor Csaba, aki maga is többször volt már Don Giovanni. A léc magasan van…
A már említett Hábetler András ebben a produkcióban énekesként vesz részt. Az ősbemutatóban is Bölömbér kerál volt, és nagyon szerethető. „Jól állt” neki már az első jelenet is, amelyben fogvatartói kínozzák – a fenti fotón is látható hengernek érthető módon ebben a keresztmetszetben nem maradhatott helye, ehelyett a magasba emelik (lsd. legelső kép), hogy érezhessük, hogy nem túl komfortos élete volt 18 éven át a kobold fogságában. A „hengergetés elvesztésénél” NEKEM (még) nagyobb veszteség, hogy kihúzták a király hazaérkezését majdnem teljesen.
Több kedvenc jelenetem van az előadásban (nem mazochizmusból mentem rá rendszeresen vissza), de ezt különösen szerettem, mert annyira élőnek láttatta ezt a szerencsétlen családot, amelyből a családfő gyermeke születése előtt hirtelen eltűnt, és most éppen a szétesés előtti utolsó pillanatban találtak egymásra újra.
Azt, hogy ennek a folyamatnak csak a végét nézhettük meg, nem tudtam eléggé sajnálni, bár Meláth Andrea később egy jelenetet mégis kapott arra, hogy megmutassa a tényleges erőviszonyokat. (A lánya eltűnéséért sikerült megtalálnia a hibást.) Ahogy Hábetler Andrást Bölömbér kerálként néztem, kis esélye van, hogy házasságon belüli erőszakért feljelentést tegyen…(És ugyan kinél?) Simán eltűrte, hogy a felesége meglehetős élvezettel párnával püfölje… (Keresztmetszet ide vagy oda, érezni lehet, hogy a kapcsolat azért élő, és ez sokat hozzáad az előadáshoz.)
Már a happy end felé...- középen: Meláth Andrea, Csibecsőr szerepében pedig Kiss Diána - Rákossy Péter fotója
Ez a jelenet már persze akkor látható, amikor mi már tudjuk, hogy a bajok elhárultak, amelyek persze ebben az előadásban nem is igen voltak, mert a húzások éppen ezeket a bonyodalmakat érintették. A néző gyerekeknek, akik a történetet korábban nem ismerték, ez feltétlenül lehet pozitív üzenet is: elég elhatározni valamit, jelen esetben azt, hogy túltesszük magunkat valakinek a csúf külsején és a hangjából sugárzó szépség miatt szeretni fogjuk, és az szinte azonnal megvalósulhat, különösebb áldozatok nélkül is. Lensziromnak nem kell szöknie, vállalni a megvakulást és azt, hogy elveszíti a családját is. Ötven percig az életet meglehetősen egyszerűnek és jól kezelhetőnek láthattuk.
Leánder a hányattatásokon már korábban átesett, a töndér átkán, szülei elvesztésén, hogy a macskája lelövését ne is említsük, a megpróbáltatásokat a darabban inkább a királylánynak kellett volna elviselnie. A Lensziromot játszó Molnár Ágnes karakterének is jót tett volna, ha a tortájához ragaszkodó hisztis tiniből tud indítani, és felépíthette volna a szereplő útjának teljes ívét. Miután a darab folyamán ő az, aki kalandosabb úton megy végig, ő veszít jelentősen többet a rövidítéssel. De persze neki így is jó, hogy ennyit elénekelhet a darabból, hasonlóképpen szerencséje van, mint nem is olyan régen a Margitszigeten, amikor a kottáit csak majdnem szórta szét a szél a Carmina Burana közben. Október másodikán a Tallér Zsófia emlékére rendezendő zeneakadémiai koncerten is elénekelheti Lenszirom áriáit, ez az opera éppen általa jelenik meg majd ezen az életmű legfőbb állomásait megidéző hangversenyen. Érdekesség: ezen a koncerten fel fog lépni Megyesi Zoltán és Gábor Géza is, akik szintén szerepet kaptak a Leánder és Lenszirom korábbi előadásaiban.
Rajtuk kívül is hiányoltam többeket, így Daragó Zoltán Vaknadályát, Cserna Ildikó Töndér Negédét és Kiss Péter denevérét eléggé ahhoz, hogy még itt is emlegessem őket, bár a három évad alatt sokkal többen is megjelentek ebben az operában, akikről három jó hosszú bejegyzésem szól. Akrobatikája miatt is emlékezetes volt Bogyóként Gradsach Zoltán, aki évekre nyomot hagyott azzal, hogy milyen nagyon tudott szenvedni Bölömbér kerál kínzójaként. Most nem volt henger, nem volt pörgés és helyette a második szereposztásból Rezsnyák Róbert vette át ezt a jelenlegi keresztmetszetben kevésbé megerőltető, ugyanakkor kevésbé hálás szerepet.
Kiss Diána az egyetlen, aki számára teljesen új Csibecsőr szerepe, és ahogy a tavalyi Poppeában, most is érvényesül színészként is, nemcsak énekesként. Különösen akkor, ha a szerepe volumenéhez viszonyítunk, nagyon jól fel tudja magára hívni a figyelmet, nem lesz belőle „futottak még” szereplő, hanem Lenszirom igazi társa.
Az előadásra további hat felnőttet vihettem magammal, akik közül ötnek teljesen új volt a szerző és a darab is, sőt operába is csak egy jár közülük, sőt még az Eiffelben sem fordultak meg korábban. Ez az alkalom így számukra teljesen másként hatott, nyilvánvalóan nem hiányolták a kimaradt részeket, és inkább voltak a produkció célközönsége, mint én. Vegyes benyomásokkal távoztak, de nem csalódottan.
Jó lenne tudni, hogy az előadáson megjelent számos kisgyerek mit szűrt le belőle - nekem sose tűnt kifejezetten gyerekoperának, inkább tinédzsereknek lenne jó, ha egyáltalán hajlandóak lennének beülni egy meseoperára.
Kár, hogy ez a délután két fesztivállal is egybeesett, jó lett volna, ha teltház nézi a keresztmetszetet, és most velem együtt még többen várnák vissza Zsótér Sándor eredeti rendezését az Operaház valamelyik színpadára.
PS. A nem jelölt fotókat Rákossy Péter készítette a vasárnapi előadáson
PS. 2. Ha támogatni szeretnéd a blogomat, szeptember 2-től ezt megteheted az alábbi linken - https://www.patreon.com/mezeinezo - mindenkinek, aki így dönt, nagyon köszönöm, hogy elősegíti a tevékenységemet.
