Az idei évadban összesen egyszer előfordult, de korábban azt hiszem soha, hogy ugyanazon a napon még egyszer beültem ugyanarra az előadásra. A műsor se nagyon teszi ezt lehetővé és még a későbbi újranézésre is ritkán vállalkozom, leginkább azért, mert félek a csalódástól. A szombat délelőtti Leander és Lenszirom viszont tetszett annyira, hogy délután is visszaültem még egyszer, bár tudtam, hogy az előre betervezett Fényevők miatt végig nem maradhatok. Talán ez a tény önmagában is jelzi, hogy mennyire tetszett Tallér Zsófia meseoperája. Biztosan beültem volna még vasárnap is, ha történetesen nem a Figaróval ütközött volna. Most ennek e kettős élménynek a tanulságairól lesz szó. Inkább krónikának szánom, nem kritikának. Egy ismeretlen operánál ennyi messze nem volt elég a mű megismeréséhez, további újranézés szükséges. Jövő hétvégén is lesz három, mindenkinek javaslom a próbálkozást! (Gyerek nélkül is érdemes bevállalni, viszont akinek van az óvodásokat ne vigyen, nekik még korai!)
Katasztrofális kezdés....
Az Erkelben ezen a szombaton egy előbemutató volt délelőtt (a Gyermekmentő Szolgálat által meghívott iskolás csoportok részére) és délután volt az igazi premier. Amikor először ezt megláttam, illetőleg azt, hogy mindkét hétvégén ugyanazok az énekesek (és valószínűleg ugyanazok a zenészek) fognak egy két órás operát összesen háromszor eljátszani, túlzásnak éreztem a terhelést. Most, hogy megnéztem a darabot, most már egészen biztos vagyok ebben. (Én annyira nem szeretem, ha "leamortizálják" az énekeseimet.)
A duplázás ellenére a szereplők játékán nem éreztem, hogy bármi nyoma lenne a fáradásnak. Amiben megnyilvánult az előadást létrehozó stáb kimerültsége, az a délutáni premiert nyitó műszaki hiba volt, amely által hosszúnak tűnő percekig nem kezdődött el az előadás. Ez a késleltetés a közönségre is, de valószínűleg a szereplőkre még inkább lelombozóan hatott, megzavarta a pozitív várakozás alaphangulatát.
Zsótér Sándornak az előadás kezdésével egyébként délelőtt sem volt szerencséje, sőt valószínűleg ő maga sem tudott volna ennél sokkal rosszabb nyitányt rendezni az előadásához. A Gyermekmentő Szolgálat vezetője a függöny elé lépve a gyerekeknek jó szórakozást kívánt a "mesebaletthez", majd felszólította őket, hogy előadás közben bármikor tapsoljanak és jó hangosan dobogjanak. Elképzeltem, hogy mi jöhetne ki egy ilyen helyzetből. Szerencsére nagyon gyorsan reagált a zeneszerző, aki szintén kiment a nézők elé és a gyerekeket megkérte arra, hogy csak a végén tapsoljanak. Az Erkel egészen tele volt és a gyerekek meg is fogadták a tanácsot, figyelmesen követték a darabot. (És a végén nagyon tapsoltak, igazi, tomboló közönségsikere volt a főpróba utáni első nyilvános előadásnak.)
Látvány
Ambrus Mária díszletei most is invenciózusak, lassan több mint húsz éve lepnek meg. A varázserdő kartonpapírból kivágott és felnagyított gyerekrajzra hasonlít, a világítás különösen izgalmassá teszi. Délelőtt az első sorból néztem, innen is hatásos volt, de délután az erkélyről érvényesült igazán. Itt már muszáj hozzátennem, hogy ennek az előadásnak, ahogy a Pomádénak korábban, szintén nem akkora a hatóköre, hogy igazán lehessen értékelni messziről. (Ugyanakkor, ha fent nem ülnek, akkor meg az "üres színház" sokat ront az előadás élményén. Tökéletes megoldás nincs, érdemes minél közelebb ülni, hogy mindenki hallatsszon, élvezni lehessen a szereplők arcjátékát is. )
A rózsaszín kastély emlékeztetett minket arra, hogy mesében vagyunk. Ehhez különösen jól illeszkedett Lenszirom királykisasszony. Egész valójában, világoskék ruhájában, szőke hajával Molnár Ágnes maga volt az életre kelt Barbie. Ennél szebb királykisasszonyról álmodni sem lehet, ahogy ránéztünk, azonnal megértettük, hogy miért szeret bele azonnal Leander. Benedek Mari egyéb jelmezei szintén nagyon találóak, a méhecske-rajtól kezdve Bölömbér kerál kockás ingéig, Mar-Szúr herceg fekete öltönyéig (amelyhez fehér talpú cipőt kap és látványosan nagy és drága karórát).
Ez a látványvilág, amelyben a világítás kék-piros-zöld fényei mellett a zöld ruhát viselő Bogyó, a piros Leander és a barnás árnyalatokat hordó Bölömbér kerál a domináns az első jelenetben, nagyon megfogja a nézőt.
Nekem a történethez sem volt korábban szerencsém, egy fél hangot sem hallottam a zenéből, tehát igazi mezei nézőként tudtam jelen lenni - legalábbis az első nézéskor. Ez nem gyakran fordul elő és szeretem az ilyen helyzeteket.
Az első jelenetben van egy felfújt műanyag henger is, amelyben a szereplők föl le gurulnak és ketten is kénytelenek eközben énekelni. Gradsach Zoltán még fejjel lefele görögve is folytatja. Nekem a lélegzetem is elállt ettől. Nyilván erről szólna a jelenet, illetve elvileg Bölömbér király majdnem 18 éven át tartó kínszenvedéséről-vezekléséről lenne szó, és ezzel a megoldással ezt átérzi a néző is. (Ilyen ötletei Kovalik Balázsnak szoktak lenni, ő mászatta falra az énekesnőjét tűsarkú cipőben...aki látta, nem felejti. - Ugyanígy meg fog ez a jelenet maradni a Leander nézőinek fejében is.)
Zene
Ez az a pont, ahol hajótörést szenvedek: Tallér Zsófia zenéjét aki már hallotta, az tudja, hogy nagyjából mire számíthat. Belenéztem a zenekari árokba és láttam ott néhány gyanús ütőhangszert, amelyet nem tudnék megnevezni. Jól szóltak. Én szerettem. Az énekesek nagyobb része még az erkélyen is jól érhető volt. Bogányi Tibor vezényelt és mivel ismeretlen műről van szó, elfogadtam azt helyes interpretációnak, amit hallottam. A zeneszerző jelenlétében feltehetően mindent megtett a zenekar, hogy ne okozzon csalódást.
Történet
A librettót Szöllősi Barnabás készítette Szilágyi Andor azonos című 1993-as mesedarabja alapján. A mű az Operaház 2013-as felkérésére készült. Én hallottam ugyan a címet korábban, de nem fogott meg és most az előadást várva úgy döntöttem, hogy meghagyom magam a tudatlanságban, hátha így jobban járok. Számomra egy nézésre is könnyen követhető volt a történet, a feliratokat nem kellett hozzá olvasnom. Részletesen felesleges leírni. Néhány mozzanatot azért kiemelek.
Az állatvédők pártolását könnyen lehet, hogy kivívja majd az opera, ugyanis az egyik fő tanulsága: ne bántsuk a macskákat. Bölömbér kerál vadászni indult és bénaságból lenyilazta Leander kobold fekete macskáját, aki egyben legjobb barátja is volt, még fel is olvasott neki (!). Emiatt kell a kerálnak hosszan bűnhődnie, majdnem 18 éven keresztül. (Az igaz, hogy neki csak egy napnak tűnt, de mégis.) Leander a királyt egy feltétellel engedi szabadon, ha az átadja neki, ami még "neki se sincsen". Ki hinné, a kerálnak egy lánya született ez idő alatt, akit nem ismert (Lenszirom). A továbbiakban a kobold és a lány találkozásáról, szerelméről, a szerelmük előtt álló mindenféle akadályok leküzdéséről van szó. Vannak humoros pillanatok és vannak torokszorítóan szépek és fájdalmasak is.
Lenszirom nem látta soha a koboldot, a hangja alapján beleszeret, sőt: örök szerelmet fogad neki. Aztán, amikor megpillantja: megijed. Erről nekem a Kékszakállú herceg vára jutott azonnal eszembe (persze, szinte mindenről ez jut eszembe, nem csoda), abban is fél a férfi, hogyha megismerszik igazi valója, akkor az elfogadhatatlan lesz a nőnek és elveszíti a szerelmét. És tényleg. Tragikus módon a megismerés által lefoszlanak a másikra aggatott illúziók és az illető már kevésbé lesz kívánatos. De ez egy másik történet, itt mindkét fél időt kap, nem egy pillanaton múlik minden. A királylány mégis átgondolja a dolgot és Leander hangjának varázsa fontosabb lesz, mint külseje, így elkezdi keresni. Talán az előadás legtragikusabb pillanata, amikor a szemeit adja Leander megtalálásáért, aki közben a szerelem átokűző hatására megszépült, csak sajnos éppen a királylány nem láthatja már. A szerelmesek egymásra találása ebben a helyzetben valóban katartikus pillanat. Ez a mese is azt üzeni, hogy mindenért, amink van és aminek értéke van, nagy árat kell fizetni. Én igazából fel voltam készülve ezen a ponton, hogy az emberré visszaváltozott kobold a vak királylánnyal fog félig-meddig boldogan élni, de a szerző jóvoltából mégis happy end és házasság dömping lesz a vég (összesen három pár talál egymásra a történetben, de minden fordulatot tényleg nem mesélek el.)
Nem tudom, a gyerekeket melyik részlet fogja majd meg igazán, érzékelik-e ennek a történetnek a szépségét. Hátha. A délután előadásra a hat és a tizennégy éves gyerekemet vittem. Talán hiba volt az erkélyről nézni, kevéssé hatott rájuk így a színészi játék. A nagyobbik az első felvonás alapján leszűrte, hogy ez lényegében a Szépség és a Szörnyeteg variációja, megjósolta, hogy majd a kobold visszaváltozik. De így is mindketten túl lassúnak ítélték a történet kibontakozását. Én nem. Úgy látszik, hogy itt ennek a a meseoperának a gyerekek által nézett filmek tempójával kell felvenni a versenyt. Én azt hiszem, hogy a közelség valóban lényeges tényező, máshogy hat egy előadás az első sorból - ez kétségtelen. Jövőre Vilma nyilván így is újra akarja majd nézni, hogy a másik szereposztást (benne Gábor Gézát) is láthassa.
Énekesek
Zsótér Sándor rendezőnek nagyon hálás voltam, mert igazán jó helyzetbe tudta hozni az összes szereplőt. Ugyan látszólag a görgés közbeni éneklés kegyetlen megoldás, nem túl énekesbarát, de két olyan szereplőt (Hábetler András, Gradsach Zoltán) tett ennek ki, akik az Operaház legrugalmasabb művészei közül valók, akiknek ez nem jelentett lehetetlen feladatot és persze ez az akrobatikus teljesítmény emelte is az alakításuk értékét. Az egész szereposztásra is igaz, hogy olyan énekesek lettek összeválogatva, akik színészként is képesek jelen lenni. A legtöbbjüket már számos előadásban láttam és így egészen megnyugtató volt már előzetesen is a névsor olvasása.
Hábetler András egészen emberi Bölömbér kerál. Egy ismerősömben felmerült, hogy ha Meláth Andrea (felesége) kap egy szép ruhát, a kerál a vadászat után miért nem öltözik át, miért nem kap ő is egy elegáns öltönyt. Én azt hiszem, hogy miután az előadásban mindenkin változatlan ruha volt, a jelmeztervező ezzel akarta kifejezni a választott öltözék által a szereplő valódi mivoltát. Bölömbér kerál közvetlen, megértő, szerethető, nem ad a külsőségekre. Átlát a felszínen. Ezért is jó neki a vadászgúnya, kockás ing, atléta. Én átéltem a megrettenését, a könyörgését és azt is, ahogy valóban megbánta, hogy a kobold macskáját megölte. Igazán összeomlik, amikor rájön, hogy évekig volt távol, közben lánya született és a lányát tudatlanul elígérte. Nagyon érzékletes gesztus, amikor a lányát meglátva, a helyzet ünnepélyességét értékelve ingét sietve elkezdi begombolni. Ilyen, ehhez hasonló kis pillanatokból áll össze Hábetler András alakítása. Én különösen hálás vagyok azért, hogy végre (!!!) az Operaház adott egy jól játszható, nagyobb szerepet az énekesnek, aki persze egészen kis szerepeket is meg tud emelni, de mégis ez az igazi, amikor van énekelni valója is. (A hétvégén láttam ismét a Figarót. Tavaly Hábetler Andrást abban ötször volt kertész, minden alkalommal más és más, improvizált. Most abból az előadásból hiányoltam, de még ő sem tud párhuzamosan két előadásban játszani. Éppen elég az egy nap kettő egymás után is...)
Gradsach Zoltán Leander kobold alázatos szolgája Bogyó néven. A Parázsfuvolácskában már bizonyított Papagenóként, ritka jó mozgáskultúrával rendelkező szép hangú bariton, akit mindig jó nézni és azonnal felhívja magára a figyelmet. Megérdemli, hogy most is kap egy párt az előadás végén a királykisasszony társalkodónőjének, Csibecsőrnek személyében. Wierdl Eszter nagyon jó partnere a Lensziromnak, jó a közös menekülő jelenetük is (többek között).
A főszereplők egyikét, Bakonyi Marcellt most hallottam először, remélhetőleg nem utoljára.Az Operaház honlapján olvasható impozáns (bár nem frissített) életrajz is reménykedésre jogosíthatja a nézőt és a fiatal basszbariton meg is felel az elvárásoknak. Attól a pillanattól kezdve drukkolunk neki, ahogy a magasba emelt (kalitkába zárt) valóban elérhetetlen Lenszirom alatt állva megtörten énekelt reménytelen szerelméről. Benne van ebben minden fájdalma az elmúlt életének csalódásaiért. Kishitűségét látva sokan magunkra ismerhetünk.
Molnár Ágnes szép és szép a hangja is, tisztán is énekel. Illúziót kelt. Lensziromnak is azt kívánjuk, hogy ismerje fel a koboldban az "igazit", ne akarjon feltétlenül egy királyfit. Csak örülhet a néző, hogy a lányban van elég bátorság ahhoz, hogy a köré épített akadályokat legyőzze és felismerje, hogy mégis Leanderről szólnak az álmai.
Nagyon jó hír, hogy a szerelmes pár illik egymáshoz és elég hitelesek a társuk keresése közben.
Leandernek természetesen van konkurenciája is, a darazsak-böglyök-méhek ura, Mar-Szúr herceg személyében. Boncsér Gergely kiválasztása a feladatra a lehető legoptimálisabb. Elegáns, angol úriembernek tűnik öltönyében, aki persze sosem válik meg a sétapálcaként is funkcionáló esernyőjétől. Jó ellenpont vonzó külsejével. Valószínűleg első ránézésre mindenki őt választaná a nagyfülű kobold helyett. (Mi azért látjuk, hogy Lenszirom az első pillanattól fintorog, nem akarta ő ezt a piperkőc alakot korábban sem.)
A szerző kegyes volt hozzá is, megkapja a szintén csak a külsőségekre adó (egyébként átkozódó hajlamú, bosszúálló) Tündér Negédet. Cserna Ildikó félelmet kelt. Olyan szigorúan gyakorlatoztatja tündér-növendékeit, hogy inkább azon csodálkozunk, hogy nem mind szökik meg. Ehhez a poroszos hangulatú tündér-iskolához képest az előadást néző gyerekek mindegyike biztosan jobb helyzetben van. Bízunk benne, hogy enyhül majd, ahogy szerelmével, a herceggel egybekelnek...
Meláth Andreának Lenszirom anyjaként kevésbé hálás a szerepe, de ami rajta múlhat megteszi. Eljátssza a kötődést és aggódást is. Elhisszük neki, hogy ennyi év kihagyás után valóban megörül férje visszatérésének és ha kis időre is, de hárman egy családot alkotnak.
Soha korábban nem hallottam Daragó Zoltán nevét, de két jelenetét látva, megtanultam. Egészen különleges hangja van, kontratenornak tűnik. Az operaház honlapja sem árul el semmit róla, lehet, hogy érdemes lenne a szólistákról szóló információkat mégis bővíteni. Jövőre szintén fellép ebben a darabban. Vaknadályként ő az, aki Lenszirom szemét elkéri...
Sokat hozzáad az előadáshoz Vajda Júlia és Rozsos István kettőse, akik denevérként nézik és végig kommentálják a történteket. Jók ezek a beszúrások. (Akár az eredeti mesedarabból jöttek, akár nem.)
Ugyancsak kellemes színfolt a két horkoláb: Herczeg Ferenc és Fátrai János.
Méltatlan lenne, ha elfeledkeznénk a böglyök és a tündérek csapatáról, akiknek Ladányi Andrea készített koreográfiát. Ahogy a nevét leírom, örömteli várakozás tölt el: május végén lesz még két A bűvös vadász, abban nézhető lesz a táncos-koreográfus ismét.
Összegezve: én boldog voltam ezzel az előadással, nevettem is, sőt sírtam is - egészen lekötött és tervezem a visszaülést. A következő hétvégén lesz megint három, célozzatok meg egyet.
