A „Churchill és Garbo” a Rózsavölgyi Szalon első bemutatója volt az újranyitás után, még szigorított körülmények között kerülhetett közönség elé májusban. A hosszú szünet után nagyon erősen látszott a szereplőkön a játék és a nézőkkel való találkozás öröme, amely persze kölcsönös – mi is örültünk nekik nagyon.
(„Be kellene érnem a jelenlétük puszta csodájával, hogy itt vannak velünk. És nem kellene még többet követelnem.”)
Ez ugyan már nem a májusi újrakezdés utáni legelső élményem volt, de még mindig különlegesnek éreztem, hogy egy tele nézőtéren ülhetek, ráadásul már maszk nélkül.
Mivel hosszú volt a leállás és a vírus árnyai (sőt újabb variánsai is) velünk maradtak, már tudjuk, hogy mindez nem elvehetetlen, viszont talán éppen emiatt sikerülhet mindazt, ami ténylegesen megadatik MOST (még) jobban értékelnünk. (Nekem, ha sok minden más nem is, de eddig is jól ment az előadásoknak való örülés, persze lehet, hogy még ezen is lehet fejleszteni.)
Csiby Gergely, Hegedűs D. Géza és Nagy-Kálózy Eszter
A Rózsavölgyi Szalonban pont így még nem ültünk: Enyvvári Péter díszlettervező megfordította a nézőteret. A Szalonban nem épülhet fel egy bármennyire is realisztikus hajófedélzet-díszlet, de most még kivetítéssel sem próbálkoznak, hogy megteremtsenek valamiféle illúziót, de erre nincs is szükség. A közeg bemutatására a hang-effektusok (sirályok, beszűrődő party-zaj) épp elegendőek.
A Rózsavölgyi varázsát minden előadás esetén a színészek közelsége adja, aki látványszínházra kíváncsi, az nyilván eleve nem is ide vált jegyet.
Most is érintésnyi távolságra haladnak el a színészek köztünk – aki jó helyre került, ahogy én, az ezt a közelséget is élvezheti annyi távolságtartó hónap után. Elől oldalt a hangosító pult közelében is van néhány hely, ahonnan nemcsak a színészek láthatóak, hanem a közönség is. Miután itt ülhettem, végig magam előtt láttam a teltházat, valóban minden hely foglalt. (A két mobilcsörgés előadás közben pont kettővel volt több a kívánatosnál, de ezen úgy látszik nem segít a figyelmeztető bemondás sem az előadás elején. Mindig vannak olyanok, akik csak nem akarnak repülőgép üzemmódra kapcsolni.)
A színlapot elolvasva teljesen jól megtippelhető, hogy miben áll a produkció vonzereje, és a kilencven perc letelte után (szünet nincs) az is elmondható, hogy a darabbal kapcsolatos előzetes elvárásainkat Hegedűs D. Géza rendezése be is teljesíti.
Igen, ezúttal a három közreműködő színész egyike a rendező is, és bár nem megszokott ez a megoldás, a darab ismeretében teljesen logikus. A színész-rendező nagyon erősen törekszik arra, hogy ne váljon túl statikussá az előadás, amely végig egy helyszínen zajlik és többnyire ketten (esetenként hárman) beszélgetnek. Szinte folyamatosan mozgatja a szereplőket, akik így mindig más beállításban tűnnek fel. Néha van, akit háttal látunk, viszont ez esetben a partnerén eközben egészen biztosan jól meg tudjuk figyelni szavainak hatását). A legtöbb esetben ezek a mozgások természetesnek is hatnak.
Megjegyzendő: Hegedűs D. Géza az üzemszünet után megszokott támaszpontjától, a Vígszínháztól távol két helyszínen is debütált májusban néhány nap különbséggel. Lear királya a Katona nézőterét szinte szétfeszítette, és most még kisebb térben játszik, valóban csak karnyújtásnyira tőlünk. A színészt nyilván segíthette az átállásban az, hogy volt korábban már tapasztalata intim játszóhelyekkel, fellépett független előadásokban, illetve az Ódryn tanítványaival együtt is láthattuk. (Márai estjéről se feledkezzünk meg a Víg Házi Színpadán, az a Rózsavölgyivel összemérhető nagyságú.) Ez a kétféle darab, új helyszínek és partnerek nyilvánvalóan felélénkíthették, láthatóan mindkét párhuzamosan próbált előadásban jó formában mutatkozik meg, ezúttal a saját kiapadhatatlannak látszó energiaforrását kölcsönzi Churchillnek.
Isabelle Le Nouvel műve Tótfalusi Ágnes fordításában hangzik el, amelyet Vörös Róbert dramaturg is gondozott. „Színészdarab”, két nagyon közismert egyéniség életébe enged elvileg bepillantást, sőt a címben említetteken túl az elhangzó párbeszédek alapján magunk elé képzelhetjük a vendéglátó Onassist és Maria Callast is. Az elhangzó anekdotákat pedig akár bulvárlapokból is összeszedhette a szerző, akár lehet valóságalapjuk is.
A nézőben azt a benyomást kelti a darab, mintha a felsorolt hírességek életének ténylegesen részeseivé válnánk rövid időre. Látunk néhány találkozást, és a párbeszédek egy részéről azt is képzelhetjük, hogy azok hasonlóképpen meg is történhettek. (Mindről azért nem…)
Az előadáson érződik az ismeretterjesztő szándék, és elsősorban azokat szólítja meg, akiknek csak sejtéseik vannak az angol politikus és a svéd filmsztár életútjáról. A zsúfolásig megtelt ház (és a Szalon korábbi hasonló karakterű előadásainak sikere) azt mutatja, hogy bőven vannak olyanok, akik az ilyen előadásokat különösen szeretik. Nekik most nagyon jó estéjük volt.
A hatáshoz kellett két alkalmas színészegyéniség is, akik kellően hitelesek e szerepekben. A Rózsavölgyi Szalon nézőit a címbe is beemelt hírességek életén kívül legalább annyira (sőt feltehetően jobban) érdekelhette az is, hogy ilyen hosszú kihagyás után láthassák Hegedűs D. Gézát és Nagy-Kálózy Esztert együtt játszani. (A jövőben feltehetően nem egyszer kerülnek majd egy jelenetbe a Vígszínházban is, ahol a következő évadban már a színésznő is tagként lesz jelen.)
Nekem mindkettőjükkel még látatlanban sikerült előre elképzelnem ezt a két közismert történelmi személyt – a darab alcíme szerint az oroszlánt és a szfinxet.
Hegedűs D. Géza szenvedélyes játéka, Nagy-Kálózy Eszter lényének titokzatos finom eleganciája megalapozza az előadás sikerét, jól működik közöttük a kémia, és lehet bennük gyönyörködni. Szakács Györgyi korhű jelmezei ezúttal is támogatják őket, Molnár Miklós mellékelt fotóiról talán ez további leírás nélkül is látszik. (A szövegben van is utalás arra, hogy mennyire kell nekünk a tiszta szépség látványa és ezzel csak egyet lehet érteni.)
Maga a szöveg helyenként nem tűnt igazán természetesnek, direkt módon érezhető rajta a nevelő szándék, de ezt nem vettem rossz néven, mert nekem épp jókor jött az „üzenet”.
Churchill hatalmas energiáival elvileg csak Garbót akarná mindenáron felrázni és kimozdítani a passzivitásból, felszólítása a küzdésre mégis nekünk szól elsősorban. De akármennyi energiával meg lehet-e valakit ténylegesen segíteni, kihúzni egy gödörből, ahova az illető befészkelte magát? Megváltoztatható-e valakinek az énképe, aki nem veszi észre a saját értékeit?
A két szereplő kétféle életstratégiát képvisel, egyikük képes a kudarcokból is tanulni, majd továbblépni, másikuk évtizedekre bezárkózik. Ebből választhatunk – kívülről nem is tűnik bonyolultnak, hogy belássuk, melyik a célravezető.
Ha nem is érzem igazán tökéletesnek a darabot, a szerzőnek elegendő dramaturgiai ismeret állt a rendelkezésére ahhoz, hogy beletegyen még egy mellékszereplőt, Churchill titkárát, aki szükséges helyenként nemcsak a cselekmény előre lendítéséhez, illetve a szükséges tárgyakat is ki-be hurcolja igény szerint, de ezen túl ő az, akin keresztül rálátunk a két nagy egyéniségre. Csiby Gergely alkalmas erre a feladatra, kellően szerethető és nem olvad bele a háttérbe.
Az előadás hangsúlyosan foglalkozik a művészek helyzetével is – ezt a témát mi nézők különösen szeretjük. Miközben Garbo a színész kiszolgáltatottságáról beszélt, óhatatlanul felidéződött bennem a karantén-korszak számos fb-kommentje, amelyekben rendre felmerült a „végre végezzenek rendes munkát” szlogen is, és ezeket látva nem csoda, ha még azok a művészek is feleslegesnek érezték magukat, akik kőszínházi pozíciójuk miatt havi jövedelmüket nem veszítették el, „csak” az értelmes tevékenység esélyét és az identitásuk kérdőjeleződött meg. Nem csoda, ha azóta megszaporodtak a hírek igazán formátumos művészek részleges vagy teljes pályamódosításáról, akik érthető módon nem akarják többet megtapasztalni saját elértéktelendésüket és a munkanélküliséget. Ebben a mai helyzetben a történetbeli színésznő leállása sokkal fontosabbá válik, mint vált volna még a covid ideje előtt.
A művész-téma körüljárása még ennél is összetettebb, hiszen a történetben Churchill is művész – festő is, nemcsak politikus. Ezen kívül még rajongói szerepben, Garbó követőjeként is megnyilvánul, és érezzük, hogy ebben a rajongásban titkára is maradéktalanul követi.
Sokan vágynak arra, hogy az általuk rajongással megfigyelt személlyel találkozzanak. Kevesen gondolják tovább – nem biztos, hogy ki tudnák használni a helyzetet, lennének kérdéseik, de még akkor is, ha igen, egy ilyen találkozás csak akkor vezethetne bárhová, ha az érdeklődés kölcsönös lenne. (Ez ritkán valósul meg, a híres emberekre túl sok rajongó jutna és nemigen tudnának érdemben hozzájuk kapcsolódni, esetleg csak egy-egy beszélgetés erejéig.)
Jelen esetben viszont nem egy szerencsétlen féloldalas kapcsolatba nyertünk betekintést, Churchill rajongását ellensúlyozza, hogy Garbo maga is követte az államférfi tevékenységét. A játékban is sikerül ezt az egyensúlyi helyzetet megtartani, a két színész együtt is, külön is érdekessé válik számunkra – nézőfüggő, hogy kinek melyikük jobban vagy kevésbé.
Churchill feltehetően örömmel vette volna, ha ilyen szép orgánuma van, mint Hegedűs D. Gézának, de nem is lett színész, csak politikus.
Az előadás melléktémája a művész és a politikus viszonya is. Érdekes egybeesés, hogy egy fb-posztban éppen tegnap merült fel, hogy egy színházban ki a fontosabb vendég: egy (pénzosztó) politikus vagy egy formátumos előadóművész. Az előadás kapcsán ezen a kérdéskörön is elgondolkodhatunk – ki segít nekünk jobban élni, a politikusok vagy a művészek?
A „Chruchill és Garbo” vonzereje egy valódi találkozás megmutatásában is áll. Manapság, amikor hónapokon át a személyes beszélgetés eleve tiltólistán volt, korábban pedig csak akármilyen elfoglaltságokra hivatkozva nem ért rá soha senki (vagy ez csak az én észlelésem?), önmagában is fantasztikus elem az, hogy két idegen ember egymásra időt szán, elmélyülten és hosszan, a másikat tiszteletben tartva, mégis őszintén beszélget. Ezúttal mindezt indokolhatja a hosszú hajóút, az összezártság, mégis örülünk neki, hogy ilyen legalább a színpadon látható.
PS. A Rózsavölgyi alkalmas lenne amúgy találkozásokra, időben meg lehet érkezni, ez nem a „2 perccel korábban beülök és a végén elrohanok azonnal” színháza lenne…
Végezetül: aki kíváncsi arra, hogy miért emelődött ki épp a címbe a fekete kutya, azoknak meg kell nézni az előadást ahhoz, hogy ezt megtudják. Az előadás valóban segít abban, hogy megküzdjünk vele.
