Az „Opera Otthonra” program immár második állomásához érkezett: sor kerülhetett most már erre, a tavaly márciusra (túlnyomórészt más szereplőkkel) kitűzött két ritkán játszott magyar egyfelvonásos vígoperára is. Jó lenne, ha ezek után meg tudna történni a többi bemutató is, köztük a már ötször fájdalmasan elmaradt „A Mester és Margaritá”- val, ha fennmarad a veszélyhelyzet, ha nem. Ha élőben semmiképp, akkor legalább online.
Két alkalom után kicsit tömörebb alapozású légvárakat építgethetünk mi mezei nézők is, elálmodozhatunk azon, hogy mely előadásokra lennénk élőben is kíváncsiak a továbbiakban.
Megyesi Schwartz Lúcia és Miksch Adrienn
Ezt a két egyfelvonásost, Dohnányi Ernő és Hubay Jenő darabjait felvételről is érdemes volt megnézni, lekötötték a figyelmemet közel egy-egy órán keresztül, és ezek kapcsán néhány benyomást most meg is osztok.
„A szöktetés” Vecsei H. Miklós rendezésében a múlt szombaton várakozáson felüli jó élmény volt összességében és részleteiben is. Láthattunk (legalább színpadon) egy olyan hatalommal rendelkező személyt, aki nem tesz mindent tönkre, amit nem birtokolhat (nem öli meg szerelmét, hiába választ mást a nő, és nem semmisíti meg még vetélytársát sem). Ez a Szelim basa akár minta is lehetne…(Az előadás néhány hónapon belül nézhető lesz az M5-ön, a bejegyzésemet a megírás óta újabb képekkel egészítettem ki a bejelentés örömére.)
Ezen az előadáson rágódtam az egész héten át, meghozta magához a darabhoz is a kedvem, amelyik sosem érdekelt, és most már vevő lennék rá megint, akár még két másik szereposztásban is. Ugyan a végkifejlete alapján nem tűnt szabályos vígoperának, de ezt nem értékeltem hiányosságként. Közben persze már előre készülődtem erre az újabb két vígoperácskára is, amelyekről nem voltak előzetes benyomásaim.
Egy igazi vígjátéki jelenet - a süketnéma kertész és a lányok - Ódor Botond, Sáfár Orsolya, Miksch Adrienn
Persze, nem kizárt, hogy a hiba mégis az én készülékemben van, én nem látom elég derűsnek az annak szánt előadásokat, mert Varga Bence rendezéseiben is erőteljesnek éreztem a sötétes árnyalatokat, és ez a két egyfelvonásos sem volt számomra egészen felhőtlen szórakozás.
Jelen esetben – ahogy az opera.hu ezt fel is tünteti – „klasszikus” minősítésű produkcióról van szó, azaz „hagyományos” feldolgozásra kell a nézőnek számítania, nem a művek „újrakárpitozott” verziójára.
Két szerelmespár a díszletben - Simona néni
Az alkotói csapat – benne a jelmezekért felelős Schütz Nikolett-tel, a díszlettervező Fekete Annával és nem utolsó sorban a jól használható fordítást készítő Galambos Attilával – érezhetően összhangban dolgozott, és mindkét egyfelvonásost úgy vitték színre, hogy a teljesen tájékozatlan néző is pontosan megértse.
Az már függ a befogadó élettapasztalataitól és korábbi élményeitől is, hogy a történet mely elemét érzi hangsúlyosnak, mennyire érzi ki a tragikumot a látottakból, de ez minden más előadás esetén is így van. Épp a két egyfelvonásos előtt néztem meg a „metes” Bolygó hollandit, és nyugtáztam, hogy gyökeresen mást gondolok a darabról, mint az első nézés idején, nagy utat jártam be azóta. Így van ez rendjén, és ennek alapján feltételezem, hogy ennek a két (Wagner műveinél feltétlenül könnyedebb hangvételű) operának a közönsége sem vélekedik majd egységesen a látottakról.
Nézzük először a Simona nénit, amellyel az este is kezdődött.
Dohnányi Olivér
Dohnányi Ernő ritkán játszott darabját (és a másik egyfelvonásost is) a szerző leszármazottja, Dohnányi Olivér vezényelte. Mondanám, hogy nagy áttörés volt egy ilyen ritkán játszott operát műsorra tűzni, de ezt már néhány éve megtette a szerző másik operája, A tenor, amelynek az emléke az utóbbi évek sok-sok premierje közül is felfénylik – na, arra mondanám, hogy tényleg egy igazi vígoperát láttunk. (Kár, hogy a bemutató dömping miatt nem kerülhetett vissza csak még egyszer a műsorra, sőt mintha még tévé-közvetítés se lett volna belőle, bár lehet, hogy erre rosszul emlékszem.)
Az előadás elején az egyik énekes, a címszereplő hirtelen felbukkanó régi szerelmét játszó Cseh Antal a jelen nem lévő közönséghez szól. Ezáltal azonnal átéreztem, hogy milyen hálátlan dolog az üres nézőtér előtti játék, és mennyire nehezített pályán mozognak a szólisták. Még inkább a maszkban éneklő kórustagok, akik csak a második darabban jelentek meg. (Lehet, hogy biztonságos a maszkban éneklés, és másként nem engedélyezik az előadást, de ettől még azonnal kizökkenti a látványa a nézőt, és a „kikapcsolódás a saját életünkből” - funkciót ezáltal az ilyen módszerekkel operáló előadások képtelenek betölteni, hatásuk így törvényszerűen felemás lesz.)
A cremonai hegedűs kórusa - Fekete Anna díszlete
A Simona néni végén lehet, hogy akár két házasság is megköttetik, ezáltal valóban rámondható, hogy vígopera (hagyományosan a vígjátékok házassággal, a tragédiák halállal végződnek), de a néző a nem túl bonyolult vonalvezetésű (álruhás megtévesztésre épülő) szerelmi történetet másként is nézheti.
Tényleg egy pillanat alatt jóvátehető-e a múlt? Ha valakit évekkel korábban cserben hagytak, az okosan dönt, ha új esélyt ad a csábítójának? Ez vajon a helytelen magatartás, vagy az, amikor egy csalódás után évtizedekig bizalmatlanul viselkedünk mindenki mással? Megoldás-e az elzárkózás? Elkerülhető-e, hogy az élet ismételje magát, és mi (illetve családtagjaink) ugyanazokat a tévedéseket kövessük el?
Ilyen kérdések juthatnak eszünkbe a darab láttán, amely a felvetett tragikus színezetű alaphelyzetet a végére egészen elsúlytalanítja. Ha egyszer a nézőnek boldog vég kell, azt adja a szerző. Az előadásban – egyes szereplők játékán keresztül – így is megjelenik a vígoperákra kevésbé jellemző mélység.
Gondolok legelsősorban a két naiv nőre: a címszereplőre és nevelt lányára, Beatricére. A Megyesi Schwartz Lúcia által játszott Simona, akit évtizedekkel korábban megtévesztett felelőtlenül élő (és az elköteleződéstől félő) szerelmese, figyelemre méltó jelenség. A jelmeztervező az ő alakjában kiélheti magát, izgalmas lett a haj, a kosztüm, egy nagyvilági dámát látunk benne, de talán ennyire felesleges volt megöregíteni. Őt nézve nehéz elhinni, hogy ott hagyná valaki, szép és figyelemreméltó JELENSÉG az, akit látunk. A közvetítésnek köszönhetően látjuk finom rezdüléseit, apró gesztusait, átjön a fájdalom, amelyet évtizedek sem tudtak feloldani. Tényleg nehezen hihető, hogy mindezen egyetlen döntéssel túl lehetne lépni, meg lehetne a cserbenhagyónak bocsájtani.
Boldog vég, ahogy azt mi szeretnénk - zöldben: Cseh Antal (Florio gróf), szürkében: Pataki Bence (Noto, házmester)
Cseh Antal szintén egy egész emberi sorsot mutat meg. Látunk benne egy kalandort, aki nem kötötte le magát, mert nem volt rá alkalmas, de mostanára már belefáradt a kóborlásba, talán lassan magától is megszületne benne a váltásra való hajlam, amelyet a régi szerelmes látványa megerősít. Szerettem az előadásban, hogy ténylegesen átjött, hogy a két ember között még mindig van valamiféle kapcsolat, de az is érződött, hogy mindent a nulláról kellene kezdeni ahhoz, hogy ez megerősödhessen. Cseh Antal Florio grófja nem hazudik, nem bánta meg a múltat, de most már talán felfogja a valódi súlyát tetteinek. Tartós lesz-e elhatározása, vagy csak egy újabb közjáték következik? - most még nem tudható.
Az említett két alakítás mellé társul egy hasonló mélységű, Miksch Adrienné, bár naiva szerepben a legnehezebb valamilyennek mutatkozni.
Miksch Adrienn bizakodó, egészen ártatlan és nagyon szerelmes Beatrice, aki mindenáron ki akar törni az elzártságból, de érezzük, hogy nagyon hasonlít nénjére, akivel egészen azonosul. Ő is könnyen megsebesülne egy életre, és nem tudná a csalódást kiheverni. Képtelen a férfiakhoz olyan lazán viszonyulni, ahogy Giacinta, a Sáfár Orsolya által játszott szobalány. A szerző is érezhette, hogy a két „nehéz” nő mellé kell egy ellenpont, másként sose lesz a művéből vígopera. (Az énekesnőnek volt már néhány hasonló tűzrőlpattant menyecskéje, jól állnak neki ezek az alakok.)
Pataki Bence házmesterére hasonló okokból van szükség, nemcsak azért, mert kell valaki, aki az Ódor Botond által játszott álruhás udvarlót (Ghino grófot) süketnéma kertészként alkalmazza. Utóbbinak elhihető, hogy tapasztalatlan és ifjú szerelmes, akinek nem áll szándékában azonnal elmenekülni, ha meggyőződött arról, hogy viszontszeretik. A darab nem ad neki sok időt és lehetőséget arra, hogy elhitesse velünk, hogy ügyesen képes manőverezni álöltözetében, de ez nem is fáj nekünk, mert hiába ő a legaktívabb cselekvő a történetben, a nők sorsa sokkal inkább a középpontba kerül, mint éppen az övé. Azért nem zárójelben megjegyzem, hogy az egész előadásban a leghihetetlenebb éppen az, hogy van egy férfi, aki ilyen nagy energiákkal udvarol. (Mostanában mintha inkább a minimalizmus lenne a tipikus, de lehet, hogy ez mindig így volt, leszámítva a meséket és a lányregényeket.)
Giannina: Sáfár Orsolya - Filippo: Sándor Csaba
Néhány perc szünet után azonnal következhetett Hubay Jenő legnépszerűbbnek mondott operája, A cremonai hegedűs. Ezt sokfelé játszották a világban, de ettől függetlenül feltehetően a nézők számára ez is éppolyan újdonság volt, mint a Simona néni.
A másik egyfelvonásoshoz hasonlóan ebben is a címszereplő vált egyértelműen a leghangsúlyosabbá: a legjobb hegedűt készítő, de púpos Filippo, aki szintén mélyérzésű, sőt önzetlen embernek bizonyult. (Ezt a figurát látva a nézőben akaratlanul is felötlik, hogy az énekes milyen árnyalt Rigoletto lehetne majd pályája következő szakaszában, ha majd kijátszotta magából a jelenleg még aktuális Don Giovanni szerepkört - hátha hangja lehetővé teszi majd azt is.)
Sándor Csaba elérte, hogy hajlamosabbá váltunk az ő sorsával és szenvedéseivel foglalkozni, átélni vágyakozását a Sáfár Orsolya által játszott fiatal és kedves Giannina iránt, akit azért el mégsem ítélhettünk, hogy az operákban megszokott módon nem a baritont, hanem a tenort választotta. Ninh Duc Hoang Long hangja is igazán megkapó, és ő is kielégítően adja az „ártatlan, vonzó és fülig szerelmes fiatalember” -t, de vele kapcsolatban mégiscsak az jutott eszembe elsőként most is, hogy mennyire nagy teljesítmény is az, hogy ennyire szépen és jól érthetően énekel magyarul. Feltétlenül érdemes nevének pontos leírását jól elsajátítani, mert még biztosan sokszor lesz rá szükségünk.
Ugyan nem válik világossá, hogy Ferrari mester miért csinál versenydíjat a lányából, semmilyen igazi indoklást nem ad rá a darab, de ezért nem a szerepet játszó Köpeczi Sándor a hibás, akit elég rendesen meg kellett öregíteni - az egyik legfiatalabb énekes a csapatban. Jelentősen nagyobb a szerepe, mint a polgármesterként fellépő másik basszistának, Palerdi Andrásnak. (Ebben az egyfelvonásosban ő az egyetlen olyan, aki már az egy évvel korábbi premier szereposztásában is benne volt.)
Sandro: Ninh Duc Hoang Long, Ferrari mester: Köpeczi Sándor, polgármester: Palerdi András
A két darab kapcsán közösen megállapítható, hogy egy opera esetén már az is nagy dolog, ha a végére nem lesz mindenki szerencsétlen vagy halott. Mindenki nem lehet boldog, ha fáj ez nekünk, ha nem. Legalább mindkét darabban voltak olyanok, akik jól jöttek ki a helyzetből, bár a szerzőknek némiképp erőlködniük kellett, hogy mi bizakodhassunk.
A bizakodás pedig nagyon ránk fér, nagyon jó lenne hinni abban, hogy tényleg megnézhetjük majd az „Opera Otthonra” előadásait egyszer élőben is, tele nézőtérrel, maszk nélkül.
Ps. 1. Nagyon gratulálok a hegedűszólót játszónak, Dimcevski Alexandre-nak is. Sajnáltam kicsit, hogy annyira nyilvánvalóan nem a kellékként használt „csodahegedűn” játszott, és megjelenése nem épült be szervesen az előadásba, de ezzel együtt is jó élmény Varga Bence rendezése, csak legyen belőle később több élő előadás is.
Ps.2. A fotókat Nagy Attila készítette, az Operaház FB-oldaláról származnak, ahol több is megnézhető még.
