Nem hiányzott hétfőre előadás, de a műsor nagy úr, és mostanában a független előadások havonta jó, ha kétszer mennek, így csak most jutottam el a Szkénébe a Nézőművészeti KFT január 13-án bemutatott új produkciójára.
Abszurd komédia egy dán írónőtől, akinek a Mesteremberek c. darabját a Katona is játssza, sőt ezt, a Közeleg az idő-t is láthattuk már Vidnyánszky Attila rendezésében (2005-ben) az akkor még Új Színházban.
Ezek alapján ártalmatlan esti szórakozásra készültem, bár feltételeztem a Nézőművészeti KFT dramaturgjáról és művészeti vezetőjéről, Gyulay Eszterről, hogy nem mutatnak be olyan előadást, amelyik „csak” a kikapcsolódásról szól. Ennyire naiv azért nem vagyok.
Ezúttal nem írhatom le, hogy a papírforma érvényesült, bár mások szerint meg igen - megosztó az előadás, és mi nézők nagyon nem vagyunk egyformák. (n+1. bizonyíték)
Ahogy a közönség reakcióit figyeltem, az erős többség nagyon jól vette a darab abszurd humorát. Egy színházi törzsnéző ismerősöm remekül szórakozott és végig nevetett, és utána is laza szórakozásként értékelte az estét.
Line Knutzon mintaképeként Beckettet emlegetik, de nekem Ionesco is felmerült előadás közben. Aki számára ezek riasztó nevek, azok feltehetően ezt az előadást sem élveznék, és itt abba is hagyhatják az ajánló olvasását.
Az előadás két összefonódó házaspár köré szövődik, van egy nagyjából követhető történet is, bár tele képtelen fordulatokkal. A szerző oda-vissza rángatja a szereplőket és minket is (erősen kétséges, hogy a házaspárnak született-e gyereke egyáltalán, vagy csak a képzelet játszik mindannyiukkal), de menet közben elhangzik néhány olyan erős mondat, amelyek miatt – már ha figyelünk eléggé – könnyen elmegy a kedvünk a nevetéstől.
Lesznek hozzám hasonlóan olyanok, akik húzásért és markáns lezárásért sóvárognak majd: megváltás lenne akár egy tömegkatasztófa is, amely rövidre zárná ezt (a ráadásul) kétfelvonásos játékot, amelyben a színészek hol tökéletes mértéktartással, természetesen beszélnek, majd két perccel később szinte kabarétréfába megy át a JÁTÉK. (Ezt mindenképp észre kell vennünk – a színház alapvetően mégis játék.) Katona Lászlót ennyit letolt gatyában régen láttam, de lehet, hogy valamikor igen – miatta akkor is megnéztem volna az előadást, ha valaki külön figyelmeztet, hogy nem fogom élvezni.
Ami azt illeti, tényleg nem is élveztem, bár le lehetett borulni Földeáki Nóra vagy Kovács Krisztián profizmusa előtt, ahogy el tudnak mondani bizonyos szövegeket egészen faarccal, a közönség hangos nevetése közben. Ugyanez Katona Lászlónak kevésbé ment, érezhetően sok improvizatív elem került a mai estébe, és nem mindig állta meg, hogy el ne mosolyodjon egy-egy számára is váratlan fordulaton.
Kovács Lehel rendezőként sokat mozgatja a színészeket, jól kihasználja a főszereplő házaspár tagjai közötti alkati különbséget – sokszor már humor forrása az is, ahogy Katona László és Soltész Bözse egymásra néz. A túljátszott gesztusokból még náluk is több jutott Nagy Dórának, a „dinamikus lánynak”, akit betolakodása miatt (a feleséggel azonosulva) hosszan a fenébe kívántam – nem fogom őt sem elfelejteni.
Az előadás beváltotta egyik vágyamat: még ugyan némi finomítás hiányzik a Radnóti Színház Oidipusz-bemutatójáról írt ajánlóm kiposztolásához, amelyben (most leszpoilerezem) sajnálkozom Gazsó György szerepének rövidsége miatt, most pedig hosszan láthatom, mégpedig egy 55 éves (létező vagy elképzelt?) kislány szerepében. Ez végre nem egy mini-feladat a nagy színésznek. (Scherer Péter váltópartnere az előadásban.)
Ugyancsak nagyon lényeges tényezője az előadásnak a látvány: a tévén látható animációs film hangulatával megegyező „természeti háttér”, a hatalmas piros szekrények (amelyek részben lépcsőházat is rejtenek, de elvileg lehetne bennük aludni is), amelyek nem szépek, de praktikusak, és jól illenek a szintén piros kanapéhoz és fotelhez. Zöldy Z. Gergely világában a szereplők Pirityi Emese jelmezeiben mozognak – ezúttal a férfiakat öltöztetik át többször. (De nem szeretnénk ilyen környezetben élni, de lehet, hogy a mi világunk se nagyon más...a piros polcaim és a - sokkal kisebb - piros szekrényem mostantól erre az előadásra fog emlékeztetni - még eggyel rosszabb, mint eredetileg gondoltam...)
Nagyon nehezemre esett az előadást nézni, miközben nyugtáztam a körülöttem ülő többség kacaját, már csak azért is, mert a párkapcsolati krízisre tett utalások, az apró, de nagyon jól elhelyezett kinyilatkoztatások nem kerülték el a figyelmemet. Azokat a szerző és a rendező sem szánhatta poénnak. Az előadás legvégén – jó lenne pontosan idézni, hogy melyik mondattól – aztán egycsapásra összeállt a kép. Ez a végtelenül elbonyolított cselekmény, amelyet fájdalmas elviselnünk, nagyon emlékeztet arra, amilyen az élet maga.
Sokkal nagyobb kompromisszumokat is kötünk és lehetetlenebb dolgokat és odaszúrásokat is kibírunk a hétköznapokban, nagyobb szenvedés is van, mint egy két és fél órás előadás „üresjáratainak” megnézése.
Ugyan sokkal jobban szeretem a nyomasztásnak azt a típusát, amikor maga a színészi játékstílus nem provokál (ld. a nemrég bemutatott Az ügynök halálá-t, amely után még tapsolni se tudtam), de mindig megnyugtat az, ha átjön, hogy a többi mezei néző körülöttem viszont szerette.
A nézőtéren nevettek, és nem volt se beszélgetés, semmi extra zavarás. (Ezt csak leírom, túl sokat voltam mostanában az Operában renitens nézők közelében, és már tényleg vágynék egy megváltó kisfilmre – esetleg a Nézőművészeti KFT-től -, amely viccesen összefoglalja a színházi viselkedés alapszabályait. Itt megvannak hozzá a nagyágyúk, akik miatt az is megnézné, aki sosem menne el színházba.)
Az előadás egyes mozzanatai előhozhatnak saját élményeket (saját konfliktusokat például), amely járhat előnyökkel is, amennyiben valaki a következő veszekedés közben visszaemlékszik az előadásra, és belátja, hogy mennyire felesleges így egymásnak feszülni, de persze lehetnek traumatikus utalások is. Aki például nemrég vált el, vagy egy háromszögtörténet részese, az nem biztos, hogy laza szórakozásnak nézi majd ezt az abszurd komédiát. Aki nem szereti a túl erős színpadi gesztusokat, annak se ez lesz az ideális esti program – a Nézőművészeti KFT és a Szkéné nagyon sokféle előadást műsoron tart, ezúton is javaslom a Leenane szépé-t vagy a Kicsibácsi-t, vagy a Minden másképp van-t (utóbbiban Soltész Bözse is szerepel, most vendégeskedik másodszor a társulatnál, ha valaki rá kíváncsi elsősorban).
Miután az előadás végére átjött nekem, hogy voltaképp már megint arra akarnak rábeszélni, hogy változtassam meg az életemet, részben megnyugodtam: látnom kellett ezt az előadást, még akkor is, ha a stílusa zavart. Megrázott, nem tagadhatom. Szembe kellett nézni azzal, hogy mennyire nem működnek fontos és kevésbé fontos kapcsolataim, mennyire sok a kimondatlan igazság, mennyire egyedül vagyok én is a saját kis buborékomban, és mennyire örülök, ha néha ténylegesen tudok valakivel beszélgetni, és nem maradunk meg a small talk szintjén... Így bár nem éreztem aktuálisnak, hogy ismét kiüssem magam a blogírással, ahogy előző este a Don Giovanni-val, de az előadás foglalkoztatott annyira, hogy azonnal leültem ezt megírni.
Aki hajlandó kitenni magát a kockázatnak, hogy meg fogják érinteni a látottak, ne adj isten, még hosszabb ideig is kísérteni fogják, vagy/és az abszurd humort és ezeket a színészeket is kedveli, annak mindenhogyan ott a helye a Közeleg az idő valamelyik előadásán.
Ps. A fotók a színház és a Nézőművészeti KFT Facebook oldaláról származnak - ezek voltak nyilvánosak.
