Még mindig nehezen hiszem el, de a múlt héten két évtizednél hosszabb kihagyás után ismét eljutottam Nyíregyházára egy debreceni koncert és a miskolci Kékszakállú megtekintése után, "ha egyszer már úgyis a közelben voltam". A kilencvenes évek végén többször megfordultam a Móricz Zsigmond Színházban, éppen Verebes István igazgatói korszakában (1993-98), aki most visszatért, hogy ezt a Macskajáték-ot megrendezze. Az előadást viszont nem Ács Zoltán világosította, ahogy azokat a régieket, hanem már a fia…
A gyorsan eltelő idő, az emlékek és az általuk kiváltott nosztalgia főszerepet kap Örkény István tragikomédiájában is, amelyben ugyanarra az eseményre sokféleképpen gondolnak vissza.
Nyomhagyó ajánló következik erről az estéről, a sorozat negyedik előadásáról, amelyet várhatóan még hat fog követni. Legközelebb április 5-én, 6-án és 30-án játsszák (ezekre az alkalmakra a kezdés előtt közvetlenül pótjegy váltható, amellyel a fennmaradó helyekre lehet leülni – március 28-án én is így láthattam az előadást), a májusi két időpontra (4,11) viszont még kaphatóak helyreszólóak is. A Kamara nem nagy, bárhonnan jól lehet látni, és ezért az előadásért érdemes akár messzebbről is Nyíregyházára utazni.
Az előadás színlapja dramaturgot nem jelöl meg, Verebes István keveset módosított Örkény drámáján (nem az elsőként elkészült kisregényből indul ki). Csak a végét változtatta meg markánsan: magát a címadó macskajátékot kihúzta. Végig az volt a benyomásom, hogy nagyon rövid az előadás, akár egy lendülettel is megnézhettük volna.
A darabhoz írt szerzői szándéknyilatkozatban Örkény a jelenetek megszakítás nélküli folyamatos játszását el is várja, bár ő maga is beiktatott egy szünetet. Sajnáltam, hogy nem dúsították a darabot a kisregényből származó további részletekkel, a nyíregyházi Orbánné, Pregitzer Fruzsina se járt volna rosszul, ha netán meghagyják neki a nagybábonyi kiruccanás elmesélését. Igaz, hogy Verebes István verziójába mintha ez már ugyanúgy túl sok lett volna, mint az előadás végén a macskajáték – az ő Erzsikéje ennyire nem szélsőséges. Ugyan sokkal merészebb, mint Giza nővére, de akár lehetett volna még bátrabb is – ha túl későn is, de most már ő is belátja, hogy becsapta önmagát, miközben a környezetét nem tudta megtéveszteni.
Ebben a rendezésben a harmonikus vég válik igazán fontossá, az összes korábbi konfliktus feloldása – erre az előadásra is rámondhatjuk, hogy egy „ nagy kibékülés”.
A Szkalla-lányok élettörténetét maga a darab is összehasonlítja. Az életet biztonsági játékként megélő Giza, aki Németországba vándorolt ki, a „kalandvágyból itthon maradt” húgát, az ösztöneire többször hallgató Erzsit maga fölött állóként kezeli. Az író is az utóbbi felé hajlik, és a papírforma szerint az előadásban is az ő élete, rapszodikus döntései válnak jelentősen fontosabbá. (Azt nem tudjuk meg, hogy hasonló helyzetekkel szembe kellett-e néznie Gizának, aki részben szerencsésebb volt, bár a szerző által neki adományozott bénaság jelképezi a cselekvésképtelenségét is.)
Ha a többi mellékszereplőre is kiterjesztenénk a figyelmünket, akkor látnánk, hogy vannak bőven olyanok, akik nagyon küzdenek – a fiatalabb generáció – a csak emlegetett Misi (Giza fia), de a Pesten élő Ilus (Erzsi lánya) és férje, Józsi folyamatosan dolgoznak, talán valóban a jobb élet reményében. (1963-ban kissé lelombozó lehetett azzal szembenézni, hogy sem a kivándorolt, sem az otthon maradott nővér élete nem sikerült igazán – Örkény nem vádolható felfokozott optimizmussal.)
Verebes István rendezésében talán még a szokásosnál is nagyobb hangsúly esik a főszereplőre, valóban elsősorban az ő fájdalmát éljük meg, vele utáljuk együtt Paulát és drukkolunk neki, hogy szerezze vissza Viktort.
Pregitzer Fruzsinát először talán egyetlen miskolci évadában láttam játszani, és azóta is emlékszem arra a szenvedélyes fiatal lányra, amilyen volt O’Neill Boldogtalan hold c. darabjának 1989. május 13-i előadásán. A beteljesületlen szerelem fájdalmát éppígy vissza tudta adni Orbánné szerepében, és nem véletlenül jutott eszembe megint ez a vele kapcsolatos emblematikus élményem.
A Macskajáték csúcsjelenete ebben az előadásban számomra egyértelműen az volt, amikor Orbánné meglátogatta imádottja anyját, és előtte ismeri be magának is, amit évtizedeken át sikerült maga elől eltitkolnia: még mindig szerelmes Csermlényi Viktorba.
Ebben a jelenetben előttünk foszlik le a színésznőről negyven év, egy egészen fiatal lány áll előttünk, és nincs is szükségünk semmilyen szerző magyarázkodásra ahhoz, hogy belássuk, hogy a szerelem nem korfüggő.
Ahhoz, hogy ez a jelenet ilyen elementáris hatást kelthessen, kell egy nagyon erőteljes partner is. Cs. Bruckner Adelaida operaházi magánénekesnő szerepében Horváth Zsuzsa lép fel vendégként, akiben megvan a szükséges karizma. Igazi, még jó karban lévő díva. Elhiteti velünk nemcsak a mögötte álló hosszú és feltehetően csillogó karriert, a kilencven feletti kort, és nem mellesleg az életbölcsességet is. Az ő szemszögéből a sokkal diplomatikusabb, ügyesen manőverező Paula jobb partinak tűnhet, tőle kevésbé félti fiát. Nem csodálkozunk, hogy egy ilyen anyáról a fiú nem tudott leszakadni a magánéletben sem, sőt még ugyanazt a hivatást is választotta - nem mérnök, hanem énekes lett.
Csermlényi Viktor, nyugdíjas "nemzetközi magyar" tenorista szerepében István Istvánt láthattuk, aki elhitette velünk, hogy mindig annak a nőnek ad igazat, aki éppen mellette van. Befolyásolhatósága akár arra is garancia lehet, hogy egyetlen találkozással Orbánné valóban vissza tudja majd szerezni, és a következő évtizedekben esetleg Paula háta mögött folytatódhatnak a találkozások, ha a házasság valóban megvalósul. (A darab végére még semmi nem dőlt el, mi nézők még akár egy ilyen folytatást is remélhetünk hősnőnknek.)
Széles Zita Paula szerepére talán túl fiatal is, sok a generációnyi különbség, amely önmagában is túl könnyű magyarázatot ad Viktor elcsábulására, de feltétlenül kiváltja belőlünk a kívánt hatást: Erzsike pártjára állít minket.
Horváth Margit Giza szerepében csendes és derűs szemlélő, a saját élete kevésbé érdekes, mint húga sorsa. Nagyon zavart a parókája, amelyen erősen látszott, hogy nem igazi haj, miközben ettől a szereplőtől – Örkény leírása szerint – egészen idegen minden, ami művi. Ugyanennyire zavart persze az előadás elején Pregitzer Fruzsináé is, akit elvileg már barnára festett hajjal kellene megismernünk, csak Giza szerez róla később tudomást. Annyira idegen tőle, hogy megkönnyebbülünk, amikor megszabadul tőle, így végül kiváltja a kívánt hatást.
Verebes Mihály díszlete a szerző kívánalmai szerint készült el, minden helyszínt egyszerre ábrázol. Ha tüllruhákat nem is látunk, mint azon a bizonyos túlexponált 1918-as vagy 1919-es fotón, de tüllfüggönyt igen. A rendező ennek az elhúzásával mégis elválasztja a jeleneteket, talán azt érzi, hogy nekünk nézőnknek lehet szükségünk erre az elkülönítésre. Cselényi Nóra jelmezei illenek a szereplőkhöz és a helyzetekhez, amelybe ezek belekeverednek.
Egérkének túl sok szöveget nem adott Örkény, viszont ebben a rendezésben kvázi játékmester szerepet tölt be: ő kapcsoltatja ki a mobiltelefonokat, és a koncert előtti egyik legfontosabb jelenetben segédkezik mindhárom szereplő öltözködésében, csak éppen a macskajátékot „bukja be”. A színlap Szabó Mártát jelöli, de ezen az estén Kuthy Patrícia játszotta a szerepet, ahogy a színház fotóin is ő látható.
Kevés szöveget kap, de nagyon szerethető Sárközi István (Feri pincér), aki egyben az előadás ügyelője is, és Tar Dániel, aki Orbánné vejét játssza. Ez a szereplő ugyan semmire nem ér rá munkája mellett, de nem hiányzik belőle a szeretetteljes intuíció sem.
Nagyon markánsnak éreztem az Orbánné lányát, Ilust játszó Tary Patríciát. Ugyan az este folyamán 95%-ban folyton Orbánné szerelmi életével vagyunk elfoglalva, de ezúttal nem kerülhette el a figyelmünket a család szempontja sem. Kellő erővel érvényesült az elhanyagolt lány nézőpontja, akin keresztül még megérezhettük a megcsalt „szegény Bélám” mindvégig rejtett fájdalmát is, a hosszan fenntartott élethazugság kártékony mivoltát. Őt látva muszáj kétségbe vonnunk az összegzésként elhangzó „így volt szép”-et, és mindenkinek az érdekében sajnáljuk, hogy Orbán Béláné már 1919-ben, a Szolnok megyei Létán nem volt elég merész és a „csepürágót” választotta. A bátorság is viszonylagos persze, Giza még ezt a megalkuvásokkal teli életet is merésznek látta, ahogy a szerző is.
Az előadás után a nézőnek nem muszáj leragadnia a színészi játék értékelésénél, akár saját kisebb vagy nagyobb élethazugságait is szemrevételezheti; sőt, esetleg még helyre is teheti magát. Ehhez nemcsak apropót, hanem erőt is adhat az előadásból áradó vitalitás.
PS. A fotókat Juhász Éva készítette és a színház Facebook oldaláról származnak.
