Az előadást megnézve egészen határozott nemmel tudunk felelni a címben feltett kérdésre, viszont az is biztos, hogy amíg az Operaházban vagyunk "a sötét világ ragyogni kezd", hogy ismét a mű szövegéből idézzek - feltétlenül jobban érezzük magunkat Almási-Tóth András rendezésének a hatására. A Tündérkirálynő idén mindössze négyszer volt látható, de már most várjuk visszatértét.
Almási-Tóth András rendezését a főpróbán és a keddi előadáson is néztem, feltétlenül jól jártam a duplázással, sőt ha az előadás szerencsésebb időpontokban van és nem ütközik a Ringgel és a Cosí fan tuttéval is, akkor ezt akár négyszer is megtettem volna, ahányszor ki volt tűzve. Sajnos a jövő évi programban csak elvétve látok olyan eseményeket, amelyek ennyire felvillanyoznának, mint épp ez a három sorozat tette egymással átfedésben ennek az eseménydús évadnak a finisében.
A főpróbához képest (a papírforma szerint) jóval érettebb képét mutatta az előadás, és a technikai probléma (egy díszletelemet kellett kivinni a színpadról, egy lámpasort) által keltett rövid leállás sem zavarta meg az élvezetét.
A rendező ráadásul a Faggatón is beszélt a munkáról több olyan néző jelenlétében, akik ezen a kedden nem először jöttek megnézni. (Egy Dombóváron lakó ismerősöm egy héten belül másodszor is feljött emiatt Pestre, a korábbi jegyet még ősszel vette, a másodikat viszont az előadás megnézése után. Ez azért valami, lássuk be. Egy barokk operára ezúttal el lehetett adni a jegyeket, telt ház mellett mentek az előadások végig.)
Purcell semi-operáját teljes hosszúban egy januári koncertszerű előadáson hallottam, előkészület nélkül. Ez hiba volt, kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam közel kerülni a zenéhez és egysíkúnak tűnt az egész, bár menet közben azért tisztában voltam, hogy nagyon magas az előadás zenei színvonala, csak engem nem szólít meg. Lassan fél éve hallgatom rendszeresen, a telet ezzel bírtam ki, egészen megnyugtat és feltölt, most júniusban felkészülten már egészen más volt beülni az élő előadásra.
A rendező szavai a Faggatón még jobban megvilágították a januári kudarcom okait. Purcell ezt a zenét kiegészítésnek írta a Szentivánéji álomhoz, azaz a zeneszámok között prózai szövegek hangzottak el és így nem folyt egybe, nem vált egysíkúvá a zene hatása. Egyet értettem a legmesszebbmenőkig azzal, hogy az Operaházban nem lett volna szerencsés egy teljes Szentivánéjit lejátszatni, de a prózai szövegek helyett kellett valami más eszköz, amivel a hatást meg lehetett törni.
Almási-Tóth András jazz-betéteket íratott Fekete-Kovács Kornéllal a műből kihagyott tánczenékre és a színpadon a Fairy Queen bár díszletében elhelyezett Fekete-Kovács Kvintett minden (ha jól számoltam hét) megszólalása ki is fejtette az elvárt felélénkítő hatást, és már az első megnyilatkozásuknál bizonyítottnak tűnt, hogy ez nem felszínes ötlet, hanem tényleg szükséges és az előadás szerves része.
A rendezés másik leglényegesebb gesztusa: új történet írása a nyilvánvalóan nem drámai szituációkat kifejező énekszámokra, mégpedig tudatosan úgy, hogy a színpadon látottak csak utalásszerűen kapcsolódjanak a Szentivánéjihoz, azaz: az előadás nyomokban tartalmaz olyan motívumokat, amelyeket ahhoz kapcsolhatunk, ha nagyon akarjuk. Felületesen szemlélve az egész annyi, hogy ez a bizonyos édes vagy nem édes szenvedély a központi szervező eleme, de ez annyi más darabra is igaz.
Miután Almási-Tóth András ennek a blognak a "top-kategóriás megfigyeltjei" közé tartozik (29 cikkben van a munkáiról szó), így tapasztalatból elmondhatom, hogy a történet kialakításánál most is megszokott munkamódszerét alkalmazta. A zenéből harmónia árad, a rendező által kreált krimiszerű történet ezt masszívan ellenpontozza. Adott egy gyönyörű nő, akit minden férfi kizárólagosan szeretne birtokolni, a nő pedig kihasználja ezt a helyzetet, amíg tudja. (Az egyik gyilkosság az előadás első perceiben megtörténik, később látjuk az előzményeket, de a történet részleteit nem szivárogtatom ki, elsőre csak kb., de másodszorra már teljesen összeállt a kép.) A rendező a világunkról, emberi kapcsolataink szövevényességéről beszél most éppen ezen a zenén keresztül, és a néző vitathatja, hogy Purcell alkalmas-e egy öt férfival szerelmi viszonyt folytató nő élettörténetének a kifejtésére, én jelenleg mindössze jelzem, hogy ez történik. Többnyire sekélyesek ezek a felvázolt kapcsolatok, de attól tartok, hogy nem a rendező hord fekete szemüveget, amikor ilyennek mutatja be őket.
Az előadást feltétlenül élénkíti a két zenekar együttes jelenléte (csak a fináléban szólnak együtt), az árokban ülőket Benjamin Bayl vezényli. Én most sem terveztem, hogy a zenei minőséget firtatom, csak azt állapíthattam meg, hogy az én felvételemhez képest mintha a tempó kicsit eltérne. (Valószínűleg Purcell szándékai nem visszakövetkeztethetőek, és alapvetően nagyon szívesen hallgattam most is az Operaház zenekarát, akik most már az egész éves folyamatos intenzív igénybevételtől nagyon erejük végén lehetnek.)
Az árokban foglalt helyet a súgó, Érsek Dóra is. Nemrég találkoztam egy ismerőssel a villamoson, aki kérte, hogy egyszer már írjak a súgóról is. Most így lesz, mert ilyen jól sosem látszik a súgó - néha hallatszani szokott és az nem túl szerencsés. Érsek Dóra, aki az én kedvenc Mozart Maratonomban Donna Elvira volt, remek énekes karakteres személyiséggel, most ebben az előadásban súgó, gesztusain látni, hogy tudja a teljes darabot, de mintha most az énekesek is tudnák, én nem érzékeltem, hogy a harmadik előadáson vészhelyzet lett volna.
Az előadásból kihúzta a tánczenéket a rendező, viszont a kórus nem kevésszer megjelenik, Lisztopád Krisztina az 1940-es évek filmes világához igazodó látvány (díszlettervező: Sebastian Hannak) részeként rájuk is izgalmas ruhákat tervezett, ahogy a jazz-együttesre is, fekete-fehér domináló színekben. Widder Kristóf mozgástervező munkája hatékony volt, jól együtt is vannak, de kivillannak az eltérő személyiségek - főleg nekem, aki látta az énekkari művészeket szólózni is nemrég. Akik a Sok hűhó, vagy amit akartokban felléptek, nekem már nem fognak egybeolvadni más kórustagokkal, Sebők Attila, Karácsonyi Linda, Tarnai Dávid nevét sikerült meg is jegyezni, de több arc is ismerőssé vált.
Az előadást meg lehet nézni úgy is, hogy valaki elringatja magát a zenében - a barokk eredeti és a jazz-betétek is alkalmasak erre - másfelől választhatja azt, hogy a történet szálait bontogatja. (Van műsorfüzet, sőt a honlapon is leírás, lehetett előre tájékozódni is.) A történet követője az ellenpontozás tényét feltétlenül érzékelni fogja, mert ez egy igen-igen kemény világ, meglehetősen messze van a tündérektől és az idilltől, amiről esetleg szó lehetne, már akkor, ha nem Almási-Tóth András kapja a rendezői feladatot. (Nem mintha valaki nem tudná a Shakespeare vígjáték mögött húzódó keserűséget kibontani, ha közelről nézi meg. - Idén én korábban háromszor (SZFEntivánéji, Éjszakai vetélkedő, Britten-Szentivánéji) is rákényszerültem a művel való találkozásra, de most már meg is szerettem, megvolt ez a mellékhatása is.)
Purcell nem írt szerepeket, a rendező döntötte el, hogy ki mit fog énekelni és milyen feladata lesz a történetben. A "végzet asszonya", aki minden hímnemű egyedet bevonz, Baráth Emőke. Az ő Poppea-alakítása volt az idei évadom első felének egyik legmeghatározóbb élménye, és most tavasszal egy másik Almási-Tóth produkció címszerepében láthattuk (Orontea),szintén erőteljesnek. Nagyszerű művészi formában van, egy nőnek sok arcát be tudja mutatni, árnyalatokkal - ez az, ami biztosan lemérhető, ha valaki több előadásban nézi. Az, hogy mennyire szép a hangja és kifejezően énekli a neki írt Purcell-számokat, ez már a főpróbán is nyilvánvaló volt. A rendező is hisz a terhelhetőségében, mert az előadás minden jelenetében más-más ruhát visel a művész, azaz ebből következően a színfalak mögött töltött minden idejét az öltöztetőkkel és a fodrásszal töltheti. Legalább tíz különböző jelmezt kap, amelyek mindegyike rendkívül előnyösen is áll rajta. Nem csodálkoznék, ha lenne néhány fiatal lány a nézőtéren, aki elámul és átérzi, mennyire fantasztikus is, ha valaki operaénekes és ilyen szép kosztümökben pompázhat.
A sok ruha, sok öltözés persze logikusan következik a karakterből, és hasonlóan kényelmetlenséget okoz, mint a sok szerető egyeztetése. Ennek a végzet asszonyának mintha túl sok élvezete mégsem lenne az egészben, fárasztanák ezek a férfiak és az egész "bárból ki-bárba be" életmódja. Amikor egyedül megnyilatkozik ("Let me weep..") akkor is a szenvedés dominál. Túl nagy a strapa, én nem tudtam irigyelni. Nyomokban hasonlítható Poppeára, de mégsem - furcsa leírni, de mégis az érzelemmentesség az első szó, ami az alakításáról az eszembe jut. Mintha nem érintené meg egyáltalán mindaz, ami vele történik, kívülálló maradna. De nem kizárt, hogy csak én érzem így. Ennek köze lehet mégis Purcell zenéjéhez, amely mégsem drámai szituációk közvetítésére íródott. Akárhogy is van, Baráth Emőkét nagyszerű hallgatni, örülök, hogy legalább két alkalommal sikerült, bár szívesen leteszteltem volna azt is, hogy milyen harmadszor és negyedszer...
A másik két szoprán szereplő részben előnyösebb helyzetben van - ők egy jelmezben játszhatják végig az előadást és több energiájuk marad arra, hogy a jeleneteikre készüljenek. Az ő feladatuk a bár hangulatának a megteremtése, ők is a felvonultatott férfiakkal szórakoznak, flörtölgetnek és non-stop jelleggel isznak. Ami nagy erénye a produkciónak, hogy ugyan alapvetően ennyi a két női szereplő feladata, ugyanakkor két nagyon markánsan eltérő egyéniséget látunk.
Ducza Nóra bordó ruhájában egészen olyan, mint aki valóban a 40-es évek divat magazinjaiból/filmjeiből jött elő. Teljes természetességgel van jelen ebben a ruhában, ahogy a szituációkban is, erős a jelenléte és kifejező a színpadi játéka és megérint minket énekével is. Az Élet a Holdon (ebből négy előadás lesz jövőre is!) és a Farnace után most harmadszor is felhívta magára a figyelmemet.
Amíg Ducza Nóra "kifinomult" jelenség, primadonna alkatú, addig Szemere Zita egyértelműen szubrett, mozgása karikírozott és egy közönséges nőt játszik. Hasonló feladata volt nemrég a Don Pasquale-ban, de érezni az árnyalatnyi különbséget.
Jó ez a páros, nemcsak azért mert mindketten színvonalasan eléneklik a szólamaikat, de azért is, mert élő a köztük lévő kapcsolat, a kettejük között létező kontraszt pedig használ nekik. Együtt pedig ellenpontozzák a hideg fejjel, és így eredményesebben csábító Tündérkirálynőt. (A férfiaknak valami miatt ez az elérhetetlen jelenség kell mindenáron, ki érti ezt?)
A három nőhöz kap a néző öt férfi-alakítást. Purcell túl sok basszus-szólót nem írt, ezért nem lehet eléggé kárhoztatni. Az a kevés, ami van Fried Péter által szólal meg, aki a Tündérkirálynő férje és egyébként a Purcell által javasolt módon részeges költő is. (Ez a kevés változatlanul megtartott pontok egyike, túl sok nem maradt meg az eredeti motívumok közül.) Szerencsés választás a szerepre, jó, hogy életkora is elválasztja a szeretőktől, bár túl sok színpadi jelenlét nem jut neki, szinte többet van kísértetként, némán a színpadon, mint éneklés közben.
Daragó Zoltán még nála is kevesebb lehetőséghez jut és peches is volt, mind a főpróbán, mind az előadáson kapcsolódtak technikai problémák a jelenetéhez, de ettől függetlenül most is megcsodáltam hangját. Egészen hihetetlen, hogy egy férfi énekesnek ilyen hangja van, az idei szezonomban a korábbiaknál többször hallhattam kontratenorokat, de még így is valószínűtlennek tartom, hogy léteznek. Az ő társaságában egész másként jelenik meg a Tündérkirálynő, üde és ártatlan jelenség, amilyen egykor egészen fiatalon lehetett.
Gianluca Margheri, aki tavaly Don Giovanni volt nálunk, most rendőr, aki az első (ágy)jelenetben kigyúrt izmait is megmutathatja. Lehet, hogy alternatív színházi előadásokat és operavizsgákat sem látogató bérleteseknek viszonylag sokkos hatású lehetett két fehérnemű szintig vetkőztetett énekest nézni, akik lepedő-akrobatikát mutattak be. Ennél az ágy-jelenetnél éreztem talán legkidolgozottabbnak és leginkább koreográfia-szerűnek a mozgást, Widder Kristófnak lehetett vele dolga. Nem éreztem így sem igazán természetesnek, bár az ágyjelenetből következhetett valóban a döntés: Let us leave the town! Ez a rendőr kellően befolyásolható, átverhető, az olasz énekes alakításában kijönnek az árnyalatok, de annyit nem látjuk, hogy eldöntsük, hogy neki drukkolunk a történetbe később bekapcsolódó hármas számú férfival (vagy a férjjel) szemben.
A Tündérkirálynő másik szeretőjéhez mintha még inkább ragaszkodna, ezt érzem. Rab Gyula finomabb jelenség, bár túl sokat belső világáról nem tudunk meg, a jelmeztervező barnája valami ilyesmit sejtet. Ő lesz az, aki végül a nő vesztét okozza - derül ki már azonnal a nyitóképből, így ezt ki merem szivárogtatni.
A Purcell darab korábbi müpás változatát (2009-ből) többször megnézve mindig megakadtam azon, hogy az ördögbe kerül a mű világába egy kínai? Mi köze van a Szentivánéji álomhoz. Almási-Tóth András megtartotta ezt a figurát, lehet, hogy neki erre is van magyarázata (a Faggatón a kutya se kérdezte meg tőle, a nagy esélyt kihagytuk). Nála a kínai egy maffiózó, aki szintén megpróbálja lekenyerezni, megvásárolni a Tündérkirálynőt, majd aztán bosszút tervez ellene. Szappanos Tibornak elhihető a maffiózó, a tervező egy bundával még tekintélyesebbre növeli alakját és a nőre aggatott ékszerekből az is világos, hogy nagy vagyona van. Róla se tudunk meg sokat, minden férfi szinte csak a Tündérkirálynőhöz fűződő kapcsolata által létezik, ő is. Talán - ha van valami - ez is a bajom ezekkel a karakterekkel, hogy talán egysíkúbbak a szokásosnál, de meglehet, hogy ezt a gondolatot porrá bombázná a rendező azzal, hogy hagyományosan megszokott operákból ezer hasonlót sorolna, akik semmivel nem összetettebbek. Őket még nem szoktuk meg, de legyen újabb sorozat, és akkor már ismerősebbek lesznek.
Szappanos Tibornak és Gianluca Margherinek van egy különös jelenete, amelyben a részeg rendőr egy transzvesztita nőnek udvarol. Ezt a jelenetet már a youtube-on számos feldolgozásban láttam, nem is igazán értettem, hogy kerül bele a Purcell- Szentivánéjiba egy (kontra)tenor és egy basszus/bariton párbeszéde arról, hogy amíg nem házasodnak össze, addig lehet-e csókolózniuk vagy sem. Nehéz a darabban olyan szituációt találni, amelyre ez a szöveg ráilleszthető. Ettől függetlenül ez a jelenet "mindent visz", Szappanos Tibor meggyőző, mint nő, aki éppen kikéri magának, hogy házassági ajánlat nélkül ostromolják. Ez a betét most sem viszi előre a főcselekményt, de nagyon felélénkíti a nézőket, nem bántuk volna, ha még ez a szál is folytatódik.
Összességében és részleteiben is élvezetes előadás a Tündérkirálynő, és az idei évad utolsó bemutatójaként jó emlékképet hagy, sikeresen tompítja az évad hullámvölgyeinek nyomát. Legyen szerencsénk hozzá máskor is!
