Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Lassan egy éve hallottam először, hogy a BDZ a Don Giovannira készül és Hábetler Andrást kérte fel rendezőnek, aki minden körülmények között közönségbarát zenés színházat csinál, nem titkoltan beavató szándékkal, és mindig van valami fontos üzenete is előadásainak, és ráadásul kedvemre való énekeseket szokott maga köré gyűjteni. Ez a sárospataki bemutatón, a Zempléni Fesztivál záróeseményén is így történt.

Köszönöm a Zempléni Fesztiválnak, illetve az ezt megszervező "Interkultur Hungariá"-nak a célzottan ehhez a bejegyzéshez küldött fotókat, és az előadást magát is. Várom a folytatást.

IMG 2188 ZF 2020 Don Giovanni 001 Fotó.. Hócza KálmánDon Giovanni és Leporello - Kálmán Péter és Cser Krisztián

(Az előadásról szóló beszámolómat - mindössze három képpel már öt napja kitettem, de az újabb fotókra várva még sok minden eszembe jutott, és amit itt találtok már 7000 karakterrel és 13 képpel több, mint volt eredetileg, de talán elérte már a végleges formáját. Természetesen, ha valakinek vannak további jó képei, akkor szívesen megőrzöm azokat is, ez a 11 oldal még ennél több képet is felvenne.)

Az, hogy miért a Don Giovannit veszi elő valamelyik színház - fel sem merül, hiszen ez mindig annyira aktuális, minden korban vannak olyanok, akik nem hajlandóak igazodni, átgázolnak másokon, és ez mindig ellentmondásos hatást kelt bennünk: elítéljük és csodáljuk őket, akiknél nem vagyunk mi sem jobbak, csak gyávábbak - ezt is sokszor elmondhatnánk, ha lenne bennünk hozzá legalább ennyi bátorság. Vonzanak, talán éppen az áthidalhatatlan távolság miatt is.

Három hete már írtam egy beharangozót a szereplőgárda nagyszerűségéről, akik még felül is múlták a velük szemben akaratlanul is támasztott nem olyan alacsony elvárásaimat, és tényleg megérdemlik a szuperlatívuszokat és a maximális figyelmet. Most már nem lelkendezek tovább, bármennyire is szeretem ezt a tevékenységet, ezúttal az előadásból számomra kirajzolódó markáns rendezői koncepción lesz a hangsúly.

A lényeg: a második előadás november 28-án a Müpában lesz, a BDZ oldalán már most kaphatóak rá jegyek, sőt fogynak is. Aki fél venni, mert ki tudja, hogy mi lesz novemberben, azoknak mondom, hogy a Müpa közleményben ígéri, hogy ha valaki beteg, attól előző nap is visszaveszik a jegyeket.Ebben az is szerepel, hogy CSAK MASZKBAN NÉZHETŐ az előadás. (Ha addig el nem törlik a szigorítást.) Nos, ennél a mondatnál azért megremegtem, de még így is azt mondom, hogy ezt így is érdemes megpróbálni. Most már több, mint négy nap telt el, amióta szembesültem a koncepcióval, és még mindig foglalkoztat, ebbe a már kész bejegyzésbe is újabb részleteket írok bele éppen. Biztosan a többször megnézendő rendezések közé tartozik, és erősen remélem, hogy a Figaróhoz hasonlóan ebből is lesz sorozat, esetleg Operakaland is, mert alkalmasnak tűnik rá. Legalább egy nagyságrenddel jobb színház, mint a De Bosio rendezés volt, amely a legjobb esetben is csak üres keretet adott a mű lejátszásához, jó alkalom lenne azt erre lecserélni. Ezt a produkciót az énekesek névsora alapján az Operaház már most saját produkciójának tekinthetné. (Nem ez lenne az első készen vett rendezés...)

Ez a Don Giovanni félig szcenírozottként van meghirdetve, de ennél jóval több, és amennyiben lesz rá még elegendő próbaidő, az új helyszínre átformálás alkalmával még azokban a jelenetekben is mélyíthető, amelyekben jelenleg a szereplők korábbi játéktapasztalatára építenek leginkább. Valóban nehéz eldönteni, hogy az áriák éneklése közben mennyire kell még játszania is az operaénekeseknek, mi várható el reálisan, kell-e mindenáron valaminek még történnie, ha valaki éppen négy percen át a fájdalmairól énekel nekünk? Lehet, hogy nem, a félig szcenírozás pont jó nekünk, és az is, hogy a pörgés időről időre leáll, és tényleg kellő erővel hat önmagában is, ha „csak” jól énekelnek.

A PREMIER HELYSZÍNE

az SRK Wáberer Sportcentrum a pataki vasútállomás és a református kollégium közti parkban épült fel talán két éve. Nem lehetett az is szempont, hogy koncertek számára is alkalmas legyen, az akusztikája nem tűnt a legjobbnak, viszont az óriási légtere miatt a jelenlegi vírus-helyzetben veszélyesnek sem érződött, és a ritkított ültetés azt is mutatta, hogy a szervezők figyeltek a nézők biztonságára. Miután minden második helyet eleve nem adták el, sokan mégis egymás mellé ültek a párjukkal, és ennek következtében az idegenek között két hely maradhatott ki. (Ahogy hallottam, Sárospatak nem volt gócpont, és csak egyetlen helyi megbetegedést regisztráltak eddig március óta, és ennek is már több hete. Nem volt a maszkviselés kötelező, de nem is tűnt igazán nagynak a kockázat sem.)

Nyilván sokkal romantikusabb helyszín lehetett volna a várudvar, de nagyon megértem a szervezőket, akik nem akarták kitenni magukat a mostanában olyan gyakori esőzéseknek, és egyszerűbb volt zárt helyre tervezni, mint esőnappal kalkulálni. (Az időjárás utólag igazolta a döntést: nap közben órákon át esett is, bár estére éppen elállt.) Ahogy utólag megtudtam, az eredeti helyszín a Tokaji Fesztiválkatlan lett volna, ahova 2600 néző is befér, a várudvar a díszlet méretei miatt nem jöhetett volna szóba.

A terem befogadóképessége jelentősen kisebb, mint a Müpáé (ötöde), tribün is volt mindössze hét sorral, így az énekesek mindenkihez elég közel voltak, jól láthattuk őket az utolsó sorból is, ahova leültünk. Egy ilyen kisebb térben könnyedén megoldható az interakció a nézőkkel, és ezt jellemzően a tribün elé lerakott három sorban ülők élvezhették, akik helyenként közeli kapcsolatba kerültek vagy/és Don Giovannival, Leporellóval, Elvirával. A Müpában is megoldható lesz ez, de a nézőtér méretei miatt a helyzet közvetlensége nem hozható vissza. (Az első sorok már el is vannak adva, igyekezzen a jegyváltással, aki még viszonylag közelről akarja nézni a darabot.)

Mindig különleges élmény, ha közel vannak hozzánk az énekesek, az pláne, ha ránk nézve, egyenesen nekünk énekelnek, de ezúttal ennek, hogy tudomást vesznek a jelenlétünkről mélyebb tartalma is van. Mi is benne vagyunk Don Giovanni közönségében, benne a történetben, és fontos, hogy szerenádját épp egy, a sorainkból kiemelt személynek énekli. Ha tetszik, minket is bármikor „bevonzhat”, manipulálhat, jobb, ha észnél vagyunk, még mielőtt késő. („Tartsunk távolságot!” – egy Don Giovannival szemben ez az egyetlen életképes stratégia – ennél csak a „no contact” a még jobb.)

118530537 308687990460706 4165489370665925719 nHollerung Gábor, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság, a BDZ és mögöttük rejtve Megyesi Schwartz Lúcia, Szerekován János és Cser Krisztián (köszönet a privát fotóért a készítőnek)

Előzetes esemény – „MEGÉRTHETŐ ZENE”

Jól jött ki a lépés, mert még a Don Giovanni előtt felmérhettük a terem adottságait Hollerung Gábor „Megérthető zene” programján, amely ezúttal Händel Messiásának második részével foglalkozott, és hasznosított a BDZ-n kívül a Don Giovanniban is fellépő két szólistát: Szerekován Jánost és Cser Krisztiánt. (Rajtuk kívül énekelt még a Budapesti Akadémiai Kórustársaság  és Megyesi Schwartz Lúcia is, akinek több szóló koncertje is volt a környező településeken a fesztivál ideje alatt, sajnos Patakon épp nem.)

Csak az apósom kérdései kapcsán merült föl bennem bőven az előadás után, hogy talán még szerencsésebb ötlet lett volna Hollerung Gábor korábbi Don Giovanni beavatóját megismételni, és akkor a többi szólista főpróba napja is kiszínesedett volna, illetve a másnapi nézők egy része is rákészülhetett volna a várható élményre.

NÉZŐI REAKCIÓKRÓL

Egyértelműen más kihívás elé került az, aki most szembesült először a cselekmény alapvonalaival is, és nem a mű alapos ismeretében ült be. Ez törvényszerűen így van mindig, minden nézéssel egy darab újabb rétegei tárulnak fel, és még a szombat esti főpróba után is érezhetően más élmény volt a vasárnapi előadás, már a második nézés is sokat számított, még akkor is, ha a korábbi 36 élő előadás adott némi esélyt a mű átgondolására.

A beavatóra és a Don Giovannira is odahurcoltam magammal még néhány családtagot, akikkel a szokásos évi családi nyaralást bonyolítottuk éppen itt, ehhez az előadáshoz igazodva.

Ha csak egy embert is viszek egy előadásra, egyértelműen fontosabbá válik számomra, hogy rá hogyan hat. Emiatt is szeretek legjobban a fiammal menni, aki mindenben a jót látja, ez nemcsak egy ajánló blog írásához a legjobb hozzáállás.

János a főpróba első néhány jelenete után jelezte, hogy neki ez egyszer nem lesz elég, pedig egyébként nem kifejezetten operarajongó alkat, és mindig hangsúlyozza, hogy ha egy mód van rá, nézzünk prózai színházat inkább. (Ehhez képest nagyon szeretett egyes énekeseket nemrég A sevillai borbélyban is, és a margitszigeti Bánk bán főpróba is lekötötte, így a legutóbbi élményei jól ráhangolták erre az eseményre.)

Az általam odavitt többi néző miután nem pesti lakos, ritkán fordul meg bármilyen előadáson, és a Don Giovanni eddig kimaradt az életükből. Emiatt jól reprezentálhatják az előadás célközönségét, talán nem érdektelenek benyomásaik, emiatt nem hagyom említés nélkül ezt sem.

Szerették az előadást, de a történet követésével voltak elfoglalva. Mivel sok idejük ráment a feliratok olvasgatására, nyomokban sem észlelték azt a rendezői koncepciót, amely nekem evidens volt, és nemsokára kifejtek. (Egyesek szerint „túlgondoltam” a látottakat – aki látta, az eldöntheti, hogy szerinte is igaz-e ez.)

Bár mindenkinek túl hosszú volt az első rész, és kényelmetlenek a székek, de annyira lekötötte őket így is a darab, hogy senki nem fontolgatta a távozást, és az este jó élményként maradhatott meg számukra is.

IMG 2113 ZF 2020 Don Giovanni 001 Fotó.. Hócza KálmánDon Giovanni partyja messziről (a díszlet kialakítását, az ablakok funkcióit érdemes ezen megfigyelni)

A RENDEZŐI KONCEPCIÓRÓL innentől kezdve:

A rendező – ahogy Árva Nóra jelmezeiből és a BDZ honlapján szereplő ajánlóból egyaránt kisüthető volt – az 1920-as évekbe helyezte a történetet. Egy éjszakai szórakozóhelyről indította, amelynek mintha Don Giovanni lenne a tulajdonosa vagy legalább a vezető bűvésze. Árva Nóra tervezte a megszokottnál jóval invenciózusabb díszletet is, amely "Don Giovanni-barát volt": nagyon praktikusan és gyorsan el lehetett tűnni a színpadról többféleképpen is. A „Cabaret” musical is eszünkbe juthatott róla, és ennek nyomán el is indíthatták a saját gondolatmenetüket azok, akik éppen nem a cselekmény követésével és a „ki kicsodá”-val voltak elfoglalva.

Sokakban felmerülhet, hogy miért kell áthelyezni épp a két világháború közé egy XIV. századi sevillai történetet, amelyet a XVIII. század végén zenésítettek meg. Nem zárnám ki, hogy ez a gesztus reflektál arra a jelenségre is, hogy Budapesten nagyon sok közterületnek próbálják meg éppen ezt a két világháború közötti korszakát visszahozni, és ezáltal hajlamosak vagyunk felfedezni néhány kapcsolódási pontot a jelen és a száz évvel korábbi múlt között.

Még egy fontos asszociációmat muszáj itt az elején megosztanom: a címszereplő, azaz Kálmán Péter első megjelenésekor azonnal Cipolla jutott az eszembe. Akinek ez semmit nem mond, azoknak ajánlom a Mario és a varázslót, amely gimnáziumi kötelező olvasmány, nem hosszú és egy 35 perces operát is írt belőle Vajda János, amelyben 2014-ben Kálmán Péter is játszott, de a Leporellót megszemélyesítő Cser Krisztián és a rendező, Hábetler András is. Nem lehetetlen, hogy azért is olyan egyértelmű ez a párhuzam számomra, amely sajnos a velem nézők egyikében sem merült fel, mert azt az operát összesen tizenkilencszer is megnéztem, elég erős nyomot hagyott bennem. (Arról az előadásokról nyolc beszámoló is olvasható ezen a blogon.) Megnyugtatott, hogy a Népszava recenzense, Balogh Gyula hasonlóképpen gondolkodott, aki ennél a bejegyzésnél néhány órával korábban posztolt az előadásról egy "A Cipollák örökké köztünk élnek" című cikket. Ezek szerint legalább ketten vagyunk, akiknek kulcsfontosságúvá vált ez az asszociáció.

IMG 2118 ZF 2020 Don Giovanni 001 Fotó.. Hócza KálmánDon Giovanni partyja közelebbről

A távolság csak látszólag nagy az elvileg vonzó szívtipró és a ténylegesen rosszindulatú mágus-manipulátor között, de Kálmán Péter alakításában el lehetett fogadni Don Giovannit ilyennek, aki mintha egyszerre lenne a kettő kombinációja – kissé erőszakos, önérvényesítő nőcsábász, akinek a fő szexepiljét hajlíthatatlansága és gátlástalansága adja. Nincs benne semmi szépfiús, mégis figyelemreméltó, ha nem is szerethető figura. Feltétlenül értékeljük benne, hogy nem adja fel önmagát, és kicsit irigyeljük szabadságát. A bűvészmutatványok közül több is erre utal, "szabadulóművész" is, gyorsan le tudja dobni a kötelékeit, és eltűnéseivel együtt ezek a gesztusok jelképessé is válnak. Nem drukkolunk annak, hogy változzon meg, hunyászkodjon meg a "kőszobor" előtt - jó nézni, hogy van valaki, aki önazonos, éppen elég kompromisszumot kötünk mi, illetve a szereplők. Emiatt a Don Giovanni karakterben akkor is marad valami vonzó, ha egyébként morálisan egyértelműen elítélhető és akár ellenszenves is. (Feltételezem, hogy Kálmán Péter és persze a többi szereplő figurája nem pont ugyanígy hatott más nézőkre, ahogy rám, és örömmel venném, ha lennének akár vitatkozó kommentek is, nyomot hagyva ezeknek a másféle nézői benyomásoknak is.)

Persze játszható lenne Don Giovanni úgy is, mint akit valóban elbűvöl minden nő (lehetne egy nagyra nőtt Cherubino), de nem az - ezen a ponton a nők meghódítása már nem tűnik élvezetnek, hanem mindössze gépies cselekvésnek. Kiégett embernek láttam. Helyenként gusztustalan, amit művel, lehet nyugodtan utálni, megvetni, de az, hogy nem adja fel önmagát, mindenképp nagyformátumú személyiséggé teszi, a kormányzó illetve a halál fenyegetése sem változtat semmit rajta. Az előadás befejezése persze ezt kicsit átértékeli, Hábetler András Don Giovannija nem pusztul el, sőt a tapsrendre távozó karmester helyére visszatér, és most már ő dirigálja a közben civilként meghajló kollégáit, sőt az olasz karmestert, Guido Mancusit is . Ezen a ponton is érintkezést láthattam a már említett Marió-rendezéssel, amely szintén hasonló szemlélettel változtatja meg a történet végét. Szó nincs arról, hogy a gonosz pórul járna mindig, ahogy azt a felirat sejteti. (Az olasz szövegben eleve nem ez szerepel, és a hagyományos előadásokban a túlélők percekig - nagyon álságosan - ünnepelni szokták az őket megbántó „negatív hős” halálát, mintha ki lehetne heverni egy Don Giovannival való találkozást egészen. Ez most kimaradt, a darab ismerőiben nem kis megütődést keltve, de ennek is üzenet jellege van: ugyan valóban érdekes-e, hogy a többiek mit próbálnak elhitetni magukkal? Lehet, hogy a kisemberek nyűglődése-ujjongása mégsem elég jó lezárás önmagában, és ezzel a befejezéssel az előadás pesszimistább lezárást nyert. A "gonosz" halhatatlan, ahogy azt frappánsan a már említett Népszava-recenzió már a címében is összegezte.

Hosszan gondolkodtam, hogy az előadás nyitó és záró jelenetét felfedjem-e, eredetileg nem akartam, de miután egy országos lapban ezt megtették, kibontom ezeket a részeket én is. Ennek a bejegyzésnek a hossza eleve "véd", csak a legkíváncsibbak fogják olyan alaposan végigolvasni, hogy megtudják, és hosszútávú nyomhagyásnak is készül. A rendező a későbbi előadásokon egy-egy megoldásán így is változtathat, semmit nem vehettek véglegesnek, ez a jó és a rossz hírem is egyúttal.

IMG 2028 ZF 2020 Don Giovanni 005 Fotó.. Hócza Kálmán

Az előadás felütése, Don Giovanni első mutatványa számomra a végénél is erősebb volt, a rendező már a nyitány alatt kijelölt néhány alapvető nyomvonalat, és ezek után én már azt figyeltem, hogyan sikerül a történet vonalvezetését úgy módosítani, hogy a mű lényege is megmaradjon, és a koncepció logikája se sérüljön. Nagyon sok modernizált rendezés menet közben szükségszerűen zátonyra fut, mert az eredeti történet nem hagyja magát minden ponton átfordítani.

Ezúttal vállalhatatlanul sok áldozatot nem követelt a koncepció, messze több előnye volt, mint hátránya.

Ez a Kálmán Péter által játszott Don Giovanni nem lovag, hanem tényleg bűvész, akinek Ungár Anikó tanította be a mutatványokat.  A látott mutatványok (tíznél több, nem számoltam össze) erős többsége népszerű, és tippünk van, hogy hol lehet a csalás. (Néhányat az előadásban szándékosan le is lepleznek, de ez nem ábrándít ki minket.) Aki bűvészt néz, tudja, hogy amit lát, az szemfényvesztés, de jó esetben elvarázsol minket a mágus ügyessége, és szükségünk van ezekre az illúziókra. Vágyunk a lehetetlenre, az elérhetetlenre. Így vagyunk Don Giovannival is – tudjuk, hogy átver minket, és csak a „hogyan” a kérdés, de vágyunk rá, hogy figyelmet/szerelmet hazudjanak nekünk. Ha ez nem így lenne, és csupa elégedett, kölcsönös szeretetkapcsolatban élő ember lenne a környezetében, sose lenne képes felszínes/energiatakarékos gesztusaival hatni rájuk-ránk, és nemigen telne a katalógusa.

Akit elvarázsol, annak hiányérzete van magával és másokkal szemben, Don Giovanni megjelenése csak felszínre hozza a tőle függetlenül is létező problémákat, amelyeket nem oldhat meg. Nem orvosolhatja sok nő magányosságát, sőt egyetlen nőét sem - birtokolni szeretnék, és ő erre a legkevésbé alkalmas. Abban, hogy telhet a katalógus, nemcsak ő a hibás, bár áldozatai jellemzően minden felelősséget ráhárítanak, morálisan elítélik, és nem hajlandóak felismerni sikerének valódi - tényleg fájdalmas - okát.

IMG 2122 ZF 2020 Don Giovanni 001 Fotó.. Hócza KálmánA party folytatása - jótékonyan elleplezve...

Éppen ezért Hábetler András ötlete, a bűvész-párhuzam nem az előadás felszíni rétegéhez tartozik mindössze, hanem erős szimbólum, és szervesen beépül a legtöbb jelenetbe, ne gondoljon senki arra, hogy az előadásban lazításképpen bűvész-trükköket mutatnak nekünk. Minden mutatványnak megvan a dramaturgiai szerepe is, nagyon találónak éreztem őket többnyire, látszik, hogy alaposan átgondolt az előadásnak ez a központi motívumsora. Ez a bűvész-Don Giovanni vagy előad, de leginkább gyakorol, sőt a magánéletében is hasznosítja tudományát. (Sok férfinak jól jönne, ha bármikor virágokat szedhetne elő a kabátujjából, egy hivatásos nőcsábásznak pedig különösen. Láthatjuk, hogy a nőknek annyira szüksége van a figyelem gesztusára, hogy ezeket a gagyi művirágokat is elfogadják igazinak. Ez azért nagyon szomorú, ha van időnk ebbe belegondolni.)

IMG 2155 ZF 2020 Don Giovanni 001 Fotó.. Hócza KálmánHárom nőtípus - és a láda. (Aki megnézi a Müpában az előadást, az megtudja, hogy mit rejt és melyik ez a jelenet)

Minden Don Giovanni előadás alapkérdése, hogy milyen viszonyba helyez minket a címszereplővel, és ennek következtében miként ítéljük meg a „rajongói bázisát”, azt a hármat, aki minden nőt képvisel. Három markánsan eltérő viszonyulási lehetőséget láthatunk meg bennük - az elutasítást, elfogadást és az elkerülést. Annának bűntudata lesz és lelkileg belerokkan a találkozásba, Elvira semmi áron nem hajlandó elfogadni az elválás lehetőségét, míg Zerlinát az egész ügy csak a felületen érinti, miután nem jön be a B-terv, várhatóan zökkenőmentesen folytatni tudja az életét vőlegényével.

Kálmán Péter Don Giovannija nagyformátumú személyiség, figyelemreméltó, hat ránk, csodálható, de nem szerethető. Utóbbi megállapításon sokat gondolkodtam, de két nézés és öt nap után is ezt gondolom. Talán azért van ez így, mert nem gyenge, nem érezzük sebzettnek vagy esendőnek. Megy a saját útján, így esetleg irigyelni lehet. Mivel így van, törvényszerűen jobban érdekel minket a környezetének a sorsa, azoké az embereké, akik nem ilyen különlegesek, nem magabiztosak, de mégis vannak erős vágyaik, hiányérzeteik, sokat szenvednek, és jobb híján épp ebben a szeretet nélkül élő sötét figurában próbálnak megkapaszkodni. De ők sincsenek ártatlan áldozatnak beállítva, a darab szerint sem.

A többiek se mind nőnek a szívünkhöz, és csak hozzá képest rokonszenvesebbek, de a hiányosságaik és gyenge pontjaik jobban kidomborodnak. Kicsit aggódva nézzük, hogyan bénáznak bosszúterveik végrehajtása közben, együtt sem elég erős ellenfelei, még a teljes összefogás sem képes „a gonosz” megsemmisítésére. Nyugtalanító üzenet ez. A  Don Giovannihoz hasonló nárcisztikus alakok nem iktathatóak ki az életünkből még kísértetek közbenjárásával sem.

A baljóslatú sejtetés helyén van ebben az áthelyezett történetben: a húszas éveket követték a harmincasok, majd aztán jött az újabb világégés…

A rendezés rendkívül felületesnek mutatja Don Giovanni kapcsolódási kísérleteit, nagyon minimalistán udvarol Zerlinának (és mellette még hat koszorúslánynak is), ahogy az a darabból következik. Zerlinát ezúttal Balga Gabriella játssza, akinek jól is áll ez az egyszerre a vőlegényére és Don Giovannira is tekintgető kissé felületes nőszemély, jól jár azzal, hogy jut neki humoros jelenet is. Vele kapcsolatban csak azt sajnáltam, hogy a rendező elmossa a társadalmi különbséget, semmi nyoma annak, hogy alacsonyabb státuszú lenne, és a „megváltoztatom a sorsod” mondatnak így nincs igazi súlya, pedig ez felettébb lényeges. Zerlinára Don Giovanni inkább a felemelkedés ígéretével hat, nem férfiúi bájaival és bűvészetével, ahogy Donna Annára és Elvirára. Ez a lényegi különbség most elsikkad. Nem viseli meg ez az incidens, nem lesz trauma a Don Giovannival való találkozásából. Egyszerűen tovább tud lépni, láthatóan nem éli át olyan mélységében az életet, ahogy Donna Anna. (Igaz, hogy meg sem ölik az apját.)

IMG 1284Balga Gabriella, Kálmán Péter és Sándor Csaba - egy háromszög a sok közül

Sándor Csaba Masettója viszont az átlagosnál komorabb, jelentősebb személyiség, kicsit sem nevetséges. Könnyen azonosulhatunk a sértettségével, mellőzöttségével, a hatalom által lenyomott kisembert is láthatjuk benne. Neki nincs személyiségzavara, ugyanúgy öntudatos, de mivel nem hajlamos mások átverésére, könnyen megvezethető. Talán ilyen lehet a "normális" ember, akinek az életébe belepancsol a hatalom, ez esetben Don Giovanni...

Az énekes alakításán látszik a tapasztalat, 2015-ös Masettója óta jóval határozottabbá vált, amely annak is köszönhető, hogy Kolozsváron és Bukarestben is énekelte e darab címszerepét, mégpedig különösen meggyőzően – megérte utóbbi helyszínre miatta elautózni. Ebben a rendezésben is jól működhetne, fiatal kora ellenére már megvan benne a karizma, a megfelelő hang és a színészi képesség is. Ha ebből a produkcióból sorozat lehetne, mindenképp szerencsés megoldásnak látnám a címszerepben vagy/és Leporellóként is kipróbálni, ahogy az még márciusban tervben is volt a színlap szerint.

IMG 2083 ZF 2020 Don Giovanni 001 Fotó.. Hócza KálmánMiksch Adrienn, aki rosszul jár az előadásban, de készült róla egy külön felvételaut

Donna Anna jár a legrosszabbul az előadásban, elveszíti apját, rá kell döbbennie, hogy egy nőcsábász áldozata, akinek sosem volt fontos, és még arra is, hogy vőlegénye nem elég kárpótlás számára. Miksch Adrienn e szerepben szinte végig le van taglózva, nem kap elég időt, hogy magához térjen, még a sorstársnőkkel való összefogás sem erősíti meg kellően. Nem mutathatja meg derűsebb énjét, ha van is. „Lefagyottsága” dominál, őt sajnáljuk leginkább, hogy belesodródott egy alkatához nem illő helyzetbe. Virtuóz módon énekli a koloratúrákkal teletűzdelt áriáit, és ez úgy is hat, hogy közben nem végez semmiféle további bűvészmutatványt. Énekesi teljesítménye önmagában is imponál nekünk, és megsajnáljuk szenvedéséért. Neki sokkal jobb lett volna, ha sosem találkozik össze a bűvésszel, ebben biztosak lehetünk, ez valóban nagyon rövid szerelmi kaland volt, a szokásosnál is kevesebb boldogság-élménnyel. Lefagyásában szerepet játszik egy apróság, amelyet nem mindenki vesz észre az események forgatagában: a párbaj közben megfogja apja karját, bár nem hosszú időre, és ez az elterelés, bár nem okozhatta a Kormányzó halálát (mert a döfés később történik csak meg), ahhoz elég, hogy magát hibáztassa. Még inkább nyomaszthatja, hogy apjánál jobban féltette szerelmét. (A helyzet engem a Rómeó párbaj-jelenetére emlékeztetett, Rómeó is amiatt igazán dühös Tybaltra, mert saját magát is okolja Mercutio haláláért.) Miksch Adrienn-nek ez a szerep is sajátja, és vívódása visszaidézte másfél évvel korábbi remek Ameliáját is.

IMG 2037 ZF 2020 Don Giovanni 014 Fotó.. Hócza KálmánGábor Géza, a már halott kormányzó - Miksch Adrienn és Szerekován János társaságában

Ugyancsak főleg a hangjával hat Don Ottavio szerepében Szerekován János is, aki fiatal naiv vőlegényből a sminkes közreműködésével botra támaszkodó gazdag öregúr lett. Az átváltozás elég sikeres volt, környezetemben nem mindenki ismerte fel benne azt az énekest, aki szombat délután a beavatón énekelt (remek formában már akkor is), és meghallgathatta Hollerung Gábortól, hogy „a tenorok nem szoktak bosszúáriát énekelni”. Ebben a darabban történetesen van bosszúáriája, a fogadkozásig-fenyegetőzésig Don Ottavio is eljut. Az más lapra tartozik, hogy annyi gyűlölet nincs benne, hogy rávegye magát a gyilkosságra is.

Ahogy Szerekován Jánost és Sándor Csabát figyeltem, akiktől elvett egy-egy nőt a címszereplő, eszembe jutott a Carmen, amelyben a barátnőknek a kártya jó partiként fiatal szerelmes férfit és gazdag öreget jósol. Ebben a Hábetler-féle Don Giovanniban is ez a két további alternatíva jelenik meg a szenvedélyes szerelemre, ez sem lehet véletlen, hogy a rendező így változtatott – árnyaltabb lett az előadás ettől. A „Sugar daddy/mommy” manapság is létező jelenség, van ilyen, hogy valaki pénzért nagyobb kompromisszumot is köt, lényegében eladja magát,Don Giovanni - akármekkora gazember - de legalább erre nem hajlandó. (Donna Anna valahogy nehezen hajlik erre, ezt is megértjük.)

A Carmen már csak amiatt is eszembe jutott, mert az előadás másnapján volt Gyulán egy operaházi turné keretében éppen ezt játszották, amelyiket nagyon szívesen megnéztem volna. Kedvem lett volna külön cikket írni Mester Viktória Gertrudisáról és Carmenjéről, de nem tudtam volna visszatérni a helyszínről. Ebben a Carmenben énekelt hétfőn Gábor Géza is, akinek impresszív Zunigáját szintén szívesen néztem volna újra, különösen így, hogy ebben a Don Giovanniban Kormányzónak láthattam. Ez a kettősség is említésre méltó.

Gábor Géza hangilag és alkatilag is predesztinált a szerepre. Két fontos színpadi jelenete van, de dramaturgiailag talán ezek a legfontosabbak a teljes műben. A párbaj problémás jelenetét is sikerül viszonylag hihetőre formálni, szerencsére anélkül, hogy több liter művér szétfolyjon a színpadon. Az előadás végén pedig csak hangjával is kellően fenyegető, megáll a levegő, Don Giovanni utolsó vacsorája enélkül elveszítené a súlyát. Jó megoldás volt a nézőtér háta mögé rendezni az énekest a temetői jelenetben, csak egyet lehet érteni a rendezővel abban, hogy nem lehet kőszoborként megmutatni, ebben a kontextusban pláne nem. Szoborszerűségét az fejezi ki, hogy szinte mozdulatlanul fenyegeti meg Don Giovannit, nincsen szüksége további gesztusokra.

A felsorolt szereplőknél fontosabbá válik az a kettő, akikről most lesz még szó. Észleletem szerint a rendező a címszereplő mellett leginkább Donna Elvirára és Leporellóra épített, és ez összhangban van a művel, az én észleletem szerint is ez a három kiemelt és elsősorban megmutatandó „élet-modell”.

Donna Elvirát Fodor Beatrix lelkesíti át. (A bejegyzésből NAGYON hiányzik egy róla készült közeli kép, de hátha van valakinek és küld egyet.)  A rendező eddigi életművét ismerve, előre sejthető volt, hogy a korábbiakhoz hasonlóan most is ki fogja használni az énekesnő különösen jó hangi és színészi adottságait és épít humorérzékére is. (Fodor Beatrix csodálatos Grófné volt a Figaróban is, szerethető, akivel számtalan előadásban tudtam azonosulni, és mindnek nyomot is hagytam külön-külön.)

Ezúttal is megvesz minket első megjelenésével, ahogy a nézőtéren áthaladva keresi közöttünk szerelmét, nekünk panaszkodik. Nagyon hatásos bevonulása, és messziről is látszik, hogy mennyire élvezik a megszólítottak ezt a különleges színházi helyzetet. Szenvedélyessége lehengerel minket is, Don Giovanni is kissé meginog. (Lehet, hogy szerepelhetett volna másodszor is a listán, ha kicsit több szerencséje van.) De mégsem, Elvira túl intenzív, egyszerre túl sok és kevés. Don Giovanni mégis a felszínes csábítások embere, nincs kapacitása a hosszabb/mélyebb kapcsolatok fenntartására, csak trófeákat gyűjt, és ráadásul zsigerből tiltakozik mindenféle kötöttség ellen. Elvira izgalmas nő lett, akinek ragaszkodása ehhez a számunkra nem túl vonzónak tűnő férfihoz tragikomikus színezetet ölt. Stockholm-szindróma ez? A biztosan elérhetetlen varázsa?

Paradox módon Fodor Beatrix utolsó jelenetében tudtam leginkább a címszereplővel együtt rezdülni, vele együtt nem értettük, hogy miért jött vissza a nő, mit akarhat tőle minden megaláztatás után még. Miatta változtatná meg az életszemléletét? Minek?

Ha logikusan gondolkodna Elvira, és nem lenne érzelmileg bevonódott, sosem feltételezné, hogy elég fontos a férfi számára ahhoz, hogy az kiforduljon önmagából. Mi nézők nála jobban megismertük, és tudjuk, hogy ez irreális. A tigrisből előbb lesz vegán, mint ahogy egy nárcisztikus igazi empátiát mutasson, ha nem fűződik hozzá személyes érdeke, értelmetlen ezt várni. Maradhat a kölcsönös kihasználás játszmája, amelyet nemcsak Don Giovanni űz felsőfokon. Tárgyként használja a körülötte lévőket, akik tőle hasonlóképpen saját szükségleteik betöltését remélik.

Donna Elvira ismerve a férfi összes hibáját, mégis értékesnek véli, kitart mellette – ez emeli a többiek fölé, akik a csalódás után csak a bosszúra gondolnak. Van egy egészen apró, de mégis fontos gesztusa, picit megrázza magát, mintha a Don Giovanni ellen szóló észérveket rázná le magáról, amikor utoljára is a felkeresésére indul. Szép ez a mozdulat, és megértjük: neki van szüksége mindenáron arra, hogy ragaszkodhasson valakihez, és mit tehet most már, ha egyszer ezt a férfit szerette meg, aki számára többet jelent, mint Don Giovanninak a 2065 nő együtt. Ez épp az a helyzet, amikor a kevesebb tényleg több, Elvirát megértjük, amennyiben voltak hasonló saját élményeink, akkor különösen.

Nem biztos, hogy pont azokat szeretjük meg, akik leginkább érdemesek rá, és ezeket a folyamatokat nemigen irányíthatjuk. Donna Elvira viselkedése ezen túl még azt is kifejezi, hogy talán tényleg fontosabb, hogy mi szeressünk, mint hogy minket szeressenek, ha egyszer a kölcsönös kapcsolatok kevésbé jellemzőek ebben a világban, vagy túlságosan is bomlékonyak, és azokat is az érdekek mozgatják. Nem nagyon tudjuk az előadás szereplőire mutatva azt elmondani, hogy X vagy Y pont úgy él és szeret, ahogy az jó lenne, semmiféle idealizált kapcsolat nem jelenik meg ebben a Da Ponte-Mozart operában. Semmi „bezzeg”, nincs kire felnézni.

IMG 1289

Még visszatérve a címszereplőre:

Kálmán Péter most először énekli Don Giovannit, és elhisszük neki, hogy mindenféle kétely nélkül éli az életét a bor-szerelem-bűvészet (szinte művészet) háromszögében, és nem látja értelmét, hogy ezen változtasson. Eddig ez az életmód bevált neki. Nézhető a magát tűzön-vízen át megvalósító, másokat kihasználó és ha kell, letaposó művésznek is.

Ami még említendő: az „eredeti” Don Giovanni nem dolgozik, sem hobbiból, sem hivatásszerűen, itt most árnyalatnyi különbséget érzünk – a rendező számára feltehetően elképzelhetetlen a felszínen maradás tevékenység nélküli élettel.

IMG 1281autogram-osztás a rajongóknak

Don Giovanni körülrajongott bűvész, autogramokat is kérnek tőle a rajongók…- 2015-ben már eszembe jutott, hogy a címszereplő akár énekes is lehetne, mintha ezt le is írtam volna az egyik bejegyzésben, de a bűvészség kifejezőbb és egyben praktikusabb megoldás volt, el kell ismernem, hogy Hábetler Andrásnak ebben is igaza van.

Don Giovanni eredetileg gazdag, örökölte a rangját is, és ezért nem kell semmit tennie. Ez az általunk látott figura biztosan nem az, a pénz jelen kell, hogy legyen az életében, még akkor is, ha a rendezésben nem kap különlegesen nagy nyomatékot. Oda nem juttatja el a rendező saját hősét, hogy a nőkből csináljon pénzt. (Lehetne még sokkal ellenszenvesebb karakter is belőle, így elsősorban a másokon átgázoló öntörvényűsége kap hangsúlyt az előadásban.)

Nem én vettem észre először, hogy nincs belső monológja, nem osztja meg velünk rejtett gondolatait semmilyen „félre”-szövegben, de lehet, hogy azért, mert éppen olyan, amilyennek látszik. Semmi rejtély – bár a nőknek nyilván nem a katalógusával együtt mutatkozik be, de az sem zavarja, ha csalódnak benne, sőt: ez jó is, mert akkor sikerül a körülötte rajzókat mindig újabbakra cserélni. Belehalna az egyformaságba. Érdekesebbnek látják mások, mint amilyennek ő saját magát, emiatt van mindenáron szüksége arra, hogy mindig másoktól jusson újabb impulzusokhoz. Hamar átlátható mindez, és a mai pszichológusok nyilván a nárcisztikus személyiségzavarral élők közé sorolnák, betegnek, aki csak tárgyként képes a körülötte élőket kezelni. Az is igaz, hogy a kihasználás kölcsönös, a környezete számára pedig ő a vetítőfelület.

Szükség van rá, és így nem tűnhet el az életünkből – ezt is kifejezésre juttatja a rendező az előadás végén.

Ehhez a Don Giovannihoz feltétlenül hozzátartozik a szolgája is, akivel összetett és ellentmondásos a viszonya. Cser Krisztián alakításában ez a szereplő irigyli a főnöke helyzetét, itt-ott megalázónak találja a rábízott feladatokat (a nyitó kép megoldása ezt különösen hatásosan fejezi ki, azonnal értjük, hogy miért van elege), de kevésbé éreztem, hogy ne lenne más útja, ha ezt az életmódot elítéli.

Elvira átverése után álságos arra hivatkoznia, hogy csak parancsot hajtott végre, és nem övé a felelősség. Ez mostanában sok előadásban megjelenő kérdés, hogy aki mások gaztetteit passzívan tűri, mennyire tehető felelőssé. Ebben a beállításban egyértelmű a válasz. Természetesen a rendező úgy is bemutathaná ezt a szereplőt, hogy ténylegesen szembenáll gazdájával, és vannak benne erkölcsi gátlások azért. (Ahogy a legutóbbi rendezéseket nézem, ez azért nem divat, és ez az alkotók realitásérzékét jelzi.) Azt is árnyalni lehet, és egyértelműen az énekesen múlik, hogy mennyi az élvezet és mennyi a kényszer ebben az életmódban. A főpróbán mintha erősebb hangsúly lett volna az elsőn, a szólista maga is nagyon élvezte a nővé változtatását, és szuperszónikus sebességgel szaladgált a tűsarkújában, miniruhája pedig látni engedte irigylésreméltóan vékony vádliját is. (A Figaro 2.0-ban Hábetler András már láthatta, hogy mennyire jól működik egy ilyen jelmez az énekesen, és a hatás sem akkor, sem most nem maradt el. A férfiszínészek számára egy ilyen szerepváltás mindig ziccer, még akkor is ha ideiglenes, és nem nőt, csak női ruhába öltöztetett férfit kell játszani.)

Cser Krisztián 2013-as szerepformálására visszagondolva, akkor „hamvasabb” volt, megengedőbbek lehettünk vele szemben, de ez a Hábetler-féle verzió ezt nem vagy legalábbis kevésbé teszi lehetővé. Akkor még jobban elhihettük, hogy a gyilkosság zökkenti ki, amiatt valóban felháborodik, majd végül mégis az egyszerűbbnek látszó utat választja, a teljes behódolást. A rendező nemcsak a manipulátort ítéli el, de a kiszolgálóját is, és ahogy a nagyformátumú gazember sem szerethető az előadásban, úgy ez a sunyi, gyáva és helyenként kárörvendő, kisstílű figura is nehezen, bár az énekes sármja átüt, és emiatt óhatatlanul is elnézőbbek leszünk vele. Nem lopja be magát a szívünkbe azzal sem, ahogy a fotókat készíti az elszédített nőkről, és ezáltal fokozottabban érezzük bűnrészességét, mintha csak egyszerűen felírná a neveiket. A katalógus-áriában ő is lelepleződik, nemcsak Don Giovanni - és ez nagyon fontos. Egyértelműen magáénak érzi a hódításokat, ezt még sosem hallottam úgy énekelni, amikor ne érződött volna ki a büszkeség. Egyszer már megnézném úgy is a változatosság kedvéért, amikor azt hihetnénk, hogy tényleg elítéli gazdáját, és egészen együttérez. Kár, hogy a zene hangvétele ezt nehezen engedi, mintha ez a fránya Mozart maga is irigyelné a nőcsábászt.

Ez a Cser Krisztián-féle Leporello élvezi ezt az életmódot, nem erkölcsösebb főnökénél, szájából a felháborodott tiltakozás üres frázis, de tudja, hogy nem elég nagyformátumú ahhoz, hogy bűvészként önállósítsa magát. (Azt azért nem lehet neki elhinni, hogy férfiként sem sikeres, ilyen adottságokkal még dolgozni kellene a karakter kialakításán, ha a cél az volt, hogy valódi lúzer legyen belőle. De van még idő novemberig.)

IMG 2185 ZF 2020 Don Giovanni 001 Fotó.. Hócza KálmánVacsora- 2. (nem véletlen, hogy erről a kulcsjelenetről készült a legtöbb fotó)

Ez a Leporello-karakter azért is lényeges, mert a hatalom kiszolgálójának pozíciójába süllyedő kisember típusát láthatjuk benne, akinek még morális iránytűje nem romlott el egészen, ugyanakkor a főnöke mintájából kiindulva túlságosan is nyilvánvaló számára, hogy a siker titka a másokon való átgázolás. Érezhetően összezavarja az értékválság, nem tud bátran dönteni, számára a folyamatos igazodás, meghunyászkodás tűnik a legélhetőbb taktikának ( a "lábat ha rád lép, nyalogatni puhán" sorhoz tartozó vers is bevillanhat). Ezt választja, de az alakítás dinamizmusa, az énekes adottságai azt is láttatják, hogy lehetne másként is, megrázhatná magát, élhetne bátran, lehetne nagyformátumú gazember maga is, vagy pedig kiléphetne a helyzetből, és lehetne tisztességes.  Dönteni nem tud, lázadozGAT, amelynek eredményeként Don Giovanni megveszi minden krízis-helyzetben, és marad a panaszkodás, az igazodás - ahogy ebben a rendezésben látjuk, örökké. Nem lesz másik gazda/főnök, érezhetően számára ez a két értékrend közötti lebegés lesz az állandó. "Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret " - ezt mi tudjuk, de mintha ő nem tudná, mert mégis csak ezzel próbálkozik.

Cser Krisztián alakításában ott van ez a "jó lenne másként élni, de nem tudok", és ennek a feszültsége vibrálóvá teszi a jeleneteit, és nem véletlen, hogy az anyósom - élete első Don Giovanniját látva - megjegyezte, hogy az előadás akkor elevenedik meg igazán, ha jelen van Leporello is. 

A felfogás más, de az énekes ugyanolyan elementáris erővel játszik, mint hét éve, és ez a játékerő, vonzó külső megjelenésével ÉS hangjával párosulva továbbra is levesz minket a lábunkról, még akkor is, ha maga az általa megteremtett karakterre nem sikerül rokonszenvvel tekinteni, már csak azért sem, mert a mi rossz döntéseink, gyávaságaink köszönnek benne vissza, és ez zavaróbb, mint a "nagy gazember" ügyködése, akihez kevésbé van közünk. (Persze lehetnek kivételek, lehet, hogy valaki a saját gátlástalanságára ismer a címszereplőben, de ők lehetnek kevesebben.)

Leporello hálásabb feladat a címszerepnél, többet van színpadon, ráadásul nagyon sok jelenetben nevethetünk rajta, és az esendővel könnyebb is azonosulni, mint a különlegessel, akin nem találunk fogást. (Mellékes adalék, de Moliere a saját Don Juanjában is épp ezt a szerepet szánta saját magának, ebből is kikövetkeztethető lenne, hogy általában is ez adja a legjobb játéklehetőséget a történetben.)

Don Giovanni és Leporello – a nagy- és kisstílű gazember – szimbiózisban élnek, és a két szuperintenzív énekes is nagyon jól illik egymáshoz. A második részben szükséges lenne, hogy elhiggyük, hogy összekeverhetőek – ennek az illúziója nagyon kevés előadásban teremthető meg,  most sem, és nem is törekszenek a másik utánzására, de erre nincs is igazán szükség, és ez is kifejező.

Donna Elvira hagyja, hogy vakon vezessék, mindenáron ragaszkodik az általa már kialakított képhez, mindenáron hinni akar abban, hogy Don Giovannit megkaphatja. Partnerek vagyunk abban, hogy átverjenek minket, és a legátlátszóbb hazugságokat is elfogadjuk, ha el akarjuk fogadni. (Ennek kapcsán igény szerint tovább lehet gondolkodni, az előadás módot ad a darab aktuális értelmezésére, de persze csak azoknak, akik nem a szereplők beazonosításával vannak végig elfoglalva. Ki-ki azt képzelhet Don Giovanni helyére, akit főgonosznak tart.)

IMG 2101 ZF 2020 Don Giovanni 001 Fotó.. Hócza Kálmán

Mivel ez egy ajánló blog, ezen a ponton muszáj megemlítenem, hogy novemberre negyedszer is ki van tűzve Gyöngyösi Levente Mester és Margaritája, amelyben ezek után még érdekesebb lesz megnézni Kálmán Pétert Wolandként. Az a darab is középpontba állítja a gyávaság kérdéskörét, és a hatalomnak való kiszolgáltatottságot. Kálmán Péter remélhetőleg az évad végén ismét nézhető lesz Alberich szerepében is. Ezt a pataki előadást látva ismét eszembe jutott, hogy mennyire jól illene hozzá a Rajnában is Cser Krisztián, akit itthon nem láthattak még Wotanként, pedig az is egyértelműen az ő szerepe.)

Összességében elmondható, hogy bár nagyon szórakoztató, de mondanivalóját tekintve a szokásosnál keményebb Don Giovanni-előadás lett ez. A rendező nem bízik abban, hogy van kiút, a manipulátor eltávolítható, győz a jó és minden helyreállhat. (Az olasz szövegben "la vita é sempre ugual" erre utal - nem változnak a dolgok lényegesen, Mozart sem hihetett benne...)

Az előadás hatalmas közönségsikerré vált, feltehetően a többség a felszíni réteget és az énekesek teljesítményét értékelte, és nem estünk depresszióba a látottak hatására. Szépen mondták ki a rettenetet…Rengeteget tapsoltunk a szereplőknek menet közben is, és nagyon úgy tűnt, hogy ez a három és fél óra jól alakult mindenkinek. Az énekesek nagyon élvezték, hogy a karantén után ismét jelentős feladathoz jutottak, jó rendezésben, jó partnerekkel játszani még „békeidőben” is különleges helyzet manapság. Ez a játékkedv persze ránk is erősen hatott – nekünk nézőknek is nagyon szükségünk volt már egy hasonló nagyszabású élményre.

Már várom a folytatást, remélem, hogy nem söpri el semmi a november 28-ra kitűzött alkalmat, amelyet, ha kell, akkor akár maszkban is megnézek…

IMG 2239 ZF 2020 Don Giovanni 001 Fotó.. Hócza Kálmán

 PS: És még néhány egymástól független megjegyzés, amelyet nem iktattam be a főszövegbe:

1.Megérte menni, bár nem volt ingyen ez a döntés: fájt a szívem az ugyanebben az időben tartott BFZ templomi koncertsorozat miatt, amelyiket ezáltal elvesztettem. (Október 2-4-én viszont őket fogom választani, akkor jön a következő vidéki turné.

2.A főszövegben nem akartam hosszabban leírni, hogy a 11 éves fiamra mi és mennyire hatott, de számomra lényeges volt, hogy a főpróbán nagyon megtetszett neki a darab, de mégis volt hiányérzete az énekesek markírozása miatt. Hallani akarta őket teljes hanggal is, így bevállalta az éjszakai autózást is. Számomra hatalmas szerencse volt ez, ha nem akarja „rendesen” is hallani, akkor kénytelen lettem volna egyedül a hajnali négyes vonattal visszajönni Pestre. Emiatt is hálás voltam a csapatnak. Az előadás legszebb áriái rendre elbűvölték (lsd. „Dalla sua pace” – Szerekován Jánostól), örültem, hogy ezeket nem unta, bár nem kifejezetten rövidek. (Utólag belegondoltam, hogy már születése előtt minden nap órákon át kénytelen volt Mozartot hallgatni, épp akkoriban írtam Kovalik Balázs Figarójáról a szakdolgozatomat. Lehet, hogy igaza van Kodálynak, hogy a gyerekek zenei nevelését 9 hónappal a születésük előtt kell elkezdeni. Aki ilyesmin gondolkodik, azoknak mondom, hogy a három gyerekemből azt a kettőt köti le az opera, akik már magzati állapotukban is nagyon sok zenét hallgattak, bár annak idején nem volt ebben semmi tudatosság, csak az életmódom hozta így. A középső gyerek esetén ez már csak azért is kimaradt, mert születése előtt leginkább otthon voltam és „rendes” családanya módjára a nagyobb testvérével törődtem, és nem sok előadást néztem.

3. 2020,08.28.

Nemcsak a fotókat várom, de érzem, hogy az előadás még mindig mozgolódik bennem, és maradtak kérdéseim bőven. Egyes megoldások lehet, hogy csak az énekesek alkatából és az időhiányból következtek, nem feltétlenül a koncepcióból. Ahogy megy az idő, egyre biztosabban tudom, hogy ennek a továbbéléséért Hábetler Andrásnak és a BDZ megfelelő pozícióban lévő embereinek küzdenie kellene, és a Figaro 2.0 sikerében bízva nem feladni, hogy lehet egyszeri alkalomból is több. Még emlékszem, hogy volt hasonló törekvés a Kovalik-Maraton kapcsán is...Hátha ez most működhetne....

IMG 2197 ZF 2020 Don Giovanni 001 Fotó.. Hócza KálmánVacsorakép - 3. ráadásként

Címkék: Opera Sárospatak Hollerung Gábor Kálmán Péter Don Giovanni Balga Gabriella Cser Krisztián Fodor Beatrix Müpa Gábor Géza Hábetler András Ungár Anikó Zempléni Fesztivál Megyesi Schwartz Lúcia Miksch Adrienn Messiás Szerekován János Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar Sándor Csaba Árva Nóra Budapesti Akadémiai Kórustársaság Guido Mancusi

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr1316176840

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása