Nem gyakran teszem, de nem is először, hogy egy előadás kapcsán előzetes ajánlót írok, mivel meggyőződésem, hogy az alkotók nem tudnák ezt úgy létrehozni, hogy ne legyen számomra érdekes a végeredmény.
A Dohnányi Zenekar Don Giovannija a megadott szereposztással számomra a FELTÉTLENÜL NÉZENDŐ kategóriába esik, bár sem a hely, sem az időzítés nem a legkedvezőbb, azaz a szokásosnál nagyobb energiát kell majd befektetnem abba, hogy ott lehessek a Zempléni Fesztivál záróeseményén, és másnap reggel 9-kor pedig már a munkahelyemen. (Ha valakiben a kényelmi szempontok is felmerülnek, azért írom ezt csak le.)
Rögtön az elején legyenek a praktikus adatok, amelyek persze a bdz.hu-n is, vagy a zemplenifesztival.hu-n is elérhetőek: az előadás a Wáberer Kézilabdacsarnokban lesz, augusztus 23-án, és aug. 7-ig 20%-kal csökkentett áron lehet jegyet venni rá.
Mi miatt érdemes Pestről akár 500 kilométert is vezetni (oda-vissza), vagy öt óránál többet vonatozni (egy irányba), bajlódni a szállásfoglalással, miközben itt Pesten akkorra már sok színház beindul, és jobbnál jobb előadások közül lehet választani?
A válasz ennyire egyszerű:
Don Giovanni – Kálmán Péter
Il Commendatore – Gábor Géza
Leporello – Cser Krisztián
Donna Anna – Miksch Adrienn
Donna Elvira – Fodor Beatrix
Don Ottavio – Szerekován János
Zerlina – Balga Gabriella
Masetto – Sándor Csaba
Rendező: Hábetler András
Ez a szereposztás nekem ELÉG JÓ, azaz sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem tudnék, személyesen nekem állította össze a rendező, ez volt az első gondolatom.
Nem mellékesen a rendkívül népszerű Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar játszik – akik a fesztivál nyitókoncertjén is fellépnek, sőt a Don Giovanni előtti nap lesz egy Megérthető Zene programjuk is -, akár miattuk is érdemes lehet az előadást választani.
Lehet, hogy ennyi is elég lenne, a névsor önmagában is meggyőző, és a honlapon szereplő ajánló is vonzóvá teheti azoknak, akik nem ismernek mindenkit a fellépők közül. Képzeletben mindenki szókészletének megfelelően méltathatná a szereplőket az ilyenkor szokásos 1-5 szuperlatívusszal, de részletesebb előzetesnek is születnie kell, nem lehetek minimalista, ha már egyszer eszembe jutott a beharangozó írás gondolata.
2017 júliusának végén pont így jutott eszembe Kínában, hogy a Figaro 2.0 operakaland 34 énekeséről külön-külön ajánlót KELL írnom. Kár, hogy nem volt velem a gép, csak a telefon, és a bejegyzések kiposztolása is egyenként több mint fél órát vett igénybe az internet korlátozásai miatt. A 34 ajánló mindazonáltal így is készen lett, és jó volt így várni az őszi sorozatot. Ebben a Don Giovanniban az akkori szereplők közül négy is érintett – Cser Krisztián, Miksch Adrienn, Fodor Beatrix és Hábetler András. Akit érdekel, ezeket a külön ajánlókat is átlapozhatja:
Akiket ez a névsor nem hoz lázba, mert nincsenek a fenti énekesekhez kötődő nagy élményeik, így nem is sejtik, hogy most egy igazi nagy dobás esélye áll fenn, azokat semmilyen blogbejegyzés nem vehet rá az utazásra, de aki kicsit inog, annak javasolnám, hogy mérjék fel a helyszínül szolgáló Sárospatak ideális elhelyezkedését, kellemes légkörét, sőt a környékbeli látnivalók listáját is nézzék át. (Lehet a Bodrogon evezni is!) -Gondoljanak arra, hogy ez egy 300 fős, vidéki ültetett rendezvény lesz, az eső nem fenyegeti, és ki tudja, hogy mit hoz a második hullám. Mikor lesz módunkban újra Don Giovannit nézni?
Novemberben a Müpában ez az előadás lesz, de semmi garancia nincs arra, hogy pontosan ugyanez a szereplőgárda rá fog érni. (Az Operaház műsora elvileg csak augusztus 17-én válik ismertté, ha bízhatunk ebben a negyedik módosításban, de Don Giovannit korábban sem terveztek erre az évadra.)
EZ az idén legbiztosabban nézhető Don Giovanni. Ez van, ezt lehet majd szeretni.
Azt gondolom most, a karantén után, hogy ami TÉNYLEG fontos nekünk, azért tenni kell, akár ezt az ötszáz kilométert is be kell fektetni, ami viszont kevéssé érdekes, arra akkor sem kell mennünk, ha közel van és nincs más program helyette.
Nekem a darab egy ideje fontossá vált, és ennek az évfordulójáról minden évben meg is emlékezem. 2013-ban nagyjából 3 héttel korábban kezdtem ezt a blogot írni, így talán a kelleténél is alaposabban dokumentáltam minden dongiovannis élményemet. (A 21 korábbi bejegyzés változatlanul hozzáférhető itt.) Nem is egy olyan előadás van köztük, amelyik mélyre ment, és eszembe jut máig.
Nem mindig érkeztem kirobbanó lelkesedéssel az előadásra, sőt épp a legnagyobb élményemet csak a kisebbik lányom miatt vállaltam be - ez is hozzátartozik a teljes képhez. Máskor nehezen tudtam meggyőzni magam, hogy ott a helyem és egy héten belül szükségem van öt Don Giovannira is (hatból), de ilyenkor azt is szem előtt tartottam, hogy kiszámíthatatlan, mikor jön a következő lehetőség, és a legfőbb érvet: „mindenkit akkor kell megnézni, amikor műsorra tűzik”. Ha valamit halasztunk, abban az is benne van, hogy végleg kimarad.
Ha valaki most az őszi müpás lehetőségre gondol, akkor előre mondom, hogy a tér különbözősége miatt az eleve egy másik előadás lesz, már az nem mindegy, hogy 1550 néző ül-e be a terembe, vagy csak kilenc sorban összesen háromszázan.
Egymást szorosan követő napokon is tudott nagyon másként hatni ugyanaz az előadás, de amennyiben egyetlen szereplő is megváltozik, akkor teljesen át tudja az élményt alakítani. És persze akkor még nem beszéltünk arról, hogy mennyire másként nézünk egy előadást a nyári szünidő végén, mint novemberben.
INNEN A KORÁBBI DON GIOVANNI ÉLMÉNYEIMről lesz szó… (egy kis múltba nézés, a jövőbeli előadás előrevetítése után)
A folyamat 1990. május 27-én kezdődött az Operaházban, mégpedig Ljubimov rendezésében, amelyhez aztán szinte teljesen eltérő szereposztásban, 1996. március 17-én délelőtt az Erkelben ismét szerencsém volt. (Az Opera DigiTár, az Operaház archívuma ott van az opera.hu-n, a napi szereposztások elérhetőek.) A két este közötti kapcsolatot Szüle Tamás jelentette, aki Leporello volt. Miután életem első kiemelkedő operaélménye hozzá is kapcsolódik (1986.július 17. – A sevillai borbély), ezt a tényt most is kiemelem.
Az új, Kesselyák-rendezést 2003. decemberében főpróbán láthattam , amelynek koncepciója kapott hideget-meleget, de hozzám ez jóval közelebb állt (2009.április 3-án újranéztem), mint a jelenleg is (2011. novemberétől) repertoáron lévő De Bosio-féle színpadra állítás, amelyet üres keretnek láttam az első pillanattól. Amikor távoztam a főpróbáról, biztos voltam abban, hogy ezt a verziót soha többé nem nézem meg, annyira laposnak tűnt – Bretz Gábor Leporellójának nem volt kire felnéznie, és ezen nem javított, hogy több szerepben is formátumos énekeseket láthattunk mellette.
Azóta óvatosabb vagyok a hasonló kijelentésekkel…
Kovalik Balázs Mozart-maratonja (2006) előtt nem emlékszem arra, hogy egy adott énekes miatt mentem volna operaelőadásra, minden esetben a darabot választottam, és alapból feltételeztem, hogy rendesen elénekli majd, aki kapta, és persze elfogadtam, hogy sosem lesz egészen olyan színházként, mint amilyen szinthez a prózai előadások esetén szoktam.
Fodor Beatrix, "alapcsapatom" egyik oszlopa - egy operabeavatón (Simon Dávid képe)
Eztán jött Kovalik, akinek korábbi rendezéseit is néztem, és a Maraton részeként a Don Giovanni is megfogott, bár sokkal árnyaltabbnak éreztem a trilógia első két részét, mint pont ezt. Ettől kezdve minden megváltozott, jött a "pályakövetési-mániám", azonnal közel 20 énekesre vonatkoztatva, de nem mellékesen Mozart is jobban előtérbe került az életemben, akinek 2006 előtt csak a Requiemjével foglalkoztam. Így történhetett meg, hogy két nappal a 2009-es Kesselyák-féle Don Giovanni újranézése után a Müpába is beültem a Fischer Ádám által vezényelt bécsi vendégjátékra is.
1990-2011 – 21 év nyolc Don Giovannival nem mondható extrémnek, sőt ekkor még azt se gondoltam, hogy olyan nagyon alaposan ismerem a művet, mert sok más operával ellentétben eddig a pontig nem volt olyan néhány hónapos korszakom sem, amikor kizárólag ezt hallgattam volna naphosszat.
Eddig.
A De Bosio-rendezés szinte provokált, annyira nem láttam benne mást, mint keretet, és sajnáltam a benne fellépőket, hogy minek kell ezzel kínlódniuk. Nem értettem, miért vették le a Kesselyák-féle előadást, amelyiknek volt egy érzékelhető karaktere, és érdekes (ámbár kissé balesetveszélyesnek is mondható) díszlete.
Azért tettem még egy próbát 2013 februárjában, hátha esetleg a Szegedi Csaba-Bretz Gábor kombinációval be fog válni mégis. (Erről már maradt nyomhagyás is.) Jobb volt, de igazán nem működött ez sem, így most már a végleges feladás mellett döntöttem. Könnyen lehet, hogy ha tartom magam az elhatározásomhoz, a Mezei néző-bejegyzések közel 10%-a hiányozna, vagy más előadásokról szólna. De Berta lányom – akkor tízévesen – kijelentette, hogy a Don Giovannit akarja (máig sem derült ki, hogy miért), és kicsit bizakodva, ámde éppen az előző napi bedőlt lakásvásárlásunk kudarca miatt maximálisan lehangolt állapotban mentem el az akkoriban frissen újranyitott Erkelbe (2013. március 9-én délelőtt), hogy akkor most először mindkét lányommal még egyszer végigszenvedjem a De Bosio-féle rendezést… Számoltam azzal, hogy megint jellegtelen lesz, de örültem, hogy Berta operát akart (amit sosem szokott).
A szereposztásról akkor is láttam, hogy nagyon rendben lesz, de a nagyon jó énekesek egy részét korábban is hatástalanította a rendezés, így azért volt rá esély, hogy megint megtörténhet ugyanez – ez lett volna a papírforma. Mégsem így alakult...
ENNYI VOLT A VISSZAEMLÉKEZÉS
2013.márc. 9 - egy nyerő páros: Bretz Gábor és Cser Krisztián (fotó: Csibi Szilvia)
Harminchat megnézett Don Giovanni után csak azt mondhatom, hogy akkor tud a darab igazán hatni, ha a DonGiovanni-Leporello kapcsolat erős, együtt tudnak lélegezni a színpadon, és egy csapatként viszonyulnak mindenki máshoz. Ha a többiek között van egy-egy halványabb pont, az egész előadás ezt még elbírja, de a központi mag nem hiányozhat semmiképp.
Természetesen lehet több jó kombináció, de nem spórolhatóak el az erős egyéniségek ezen a két poszton, mert akkor érdektelenné válik a történet. Ugyan Leporello sokkal hálásabb szerep, többet is énekel, jobban lehet vele azonosulni, mint a címszereplővel, aki annyira nem összetett, vagy ha igen, akkor azt mélyen elrejti (nincs egyetlen belső monológja sem!). Az viszont nagyon nem árt, ha különlegesnek érezzük, nem pusztán egy jöttmentnek, akire a nők – hiányérzetükben – rávetítik vágyaikat. Ha valaki megnézi a 21 bejegyzésemet, láthatja, hogy elvétve fordult elő az én praxisomban, amikor az előadást ne lehetett volna inkább Leporellónak átnevezni.
Jelen esetben ezt a szerepet megint az a Cser Krisztián kapta, aki annak idején debütálásával bizonyította, hogy egy jellegtelen rendezést is meg lehet menteni. Vannak csodák, ha nem is gyakran. Megjelenésével a puzzle hiányzó darabja is helyére került, az üres keret megtelt élettel. Az eseményt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a Herceg csókjára Csipkerózsika is, és az egész vár is felébredt álmából. Mindenki más is azonnal sokkal erőteljesebbnek látszott, mint korábban.
Cser Krisztiántól persze egy ilyen húzás már akkor sem volt váratlan, Pomádéként már volt egy nagy dobása – engem akkor is, azóta is minden esetben lenyűgözött, ahogy annyira komolyan játszott, őszintén tudott keseregni azon, hogy nincs mit felvennie. Önazonos tudott lenni, ahogy Leporellójába is mindent beletett magából, és dinamizmusára a De Bosio-rendezésnek is pont ebben a szerepben volt a legnagyobb szükség.
Leporellójának az a hátránya azért megvan, hogy egy halványabb Don Giovannit már az első közös jelenetükben szükségszerűen túlragyog, de most pont jónak tűnnek az erőviszonyok: Bretz Gábor után egy másik ideálisnak tűnő gazdája lesz Kálmán Péter személyében.
Kálmán Péter Déri Miklós fotóján
Aki látta a nálunk csak évente egy-két alkalommal fellépő énekest Alberich szerepében a Wagner-napokon, az sejtheti, hogy ezt a Don Giovannit nem lehet lemosni, feltétlenül erőteljes karakter lesz, robosztusabb és kevésbé elegáns, de ami a lényeges: képes arra, hogy megfogja a közönséget, betöltse a címszereplői pozíciót. Lehet, hogy elsőre annyira nem hangzik jól, de mégis az: megvan benne a szükséges arrogancia is. Don Giovanni udvarolgat, de csak ideig-óráig finomkodik, kell, hogy itt-ott érezzük a kíméletlen nyers erőt, amelynek nehéz ellenállni. Bárkit eltántorít a saját elképzeléseitől, akiben nincs elég erős önbecsülés.
Az előadásnak ez a kettős megadhatja majd a magját, elhihető lesz, hogy erre a Don Giovannira a szolgája fel tud nézni, és olyanná akar titokban válni, mint amilyen az, még akkor is, ha a felszínen elvileg kárhoztatja.
Még annál is jobban örülök ennek a párosításnak, mint amennyire itt látszik, de nem ennyi az egész. Az előadás sikerére még újabb garancia a rendező személye.
Hábetler András - a jegy.hu képe
Hábetler András az az énekes, aki akkor is személyiséget formál a legkisebb szerepből, ha arra semmilyen feltétel nem adott, és képes akár hat éneklő főszereplő mellett is némán magára irányítani a figyelmünket, ahogy erről sokszor beszámoltam. Felépített egy önálló társulatot, amely nagyon sok operabeavatót tart, rendezései pedig mindig a megszokottnál alaposabb darabelemzésre épülnek, és egyértelműen énekesközpontúak. Kiemelten törekszik arra, hogy mind mi nézők, mind a kollégái jól érezzék magukat. Nem igyekszik felesleges pótcselekvésekkel megnehezíteni a játszók helyzetét, de próbál emellett olyan ötleteket is bedobni, amelyekről feltételezi, hogy a nézők többségének tetszene. „Mindent megteszünk, hogy szeressenek” – írtam egyszer címbe is egy saját mondatát, talán emiatt fog bűvésztrükköket is beépíteni most, az ő Don Giovannija bűvész lesz…
Az előadás elvileg március végén került volna nézők elé a Müpában, részben azonos fellépőkkel (mindössze négyen maradtak meg belőle, de csak ketten éneklit azt a szerepet, amelyet eredetileg is megkaptak), de ennél jóval régebben megszülethett Hábetler Andrásban a saját Don Giovanni koncepciója. Két előadásban (Miskolcon és Pécsett) is láthattuk Leporellóként, és az ő szerepformálása is messze erőteljesebb volt, mint az akkori címszereplőé.
Sándor Csaba a bukaresti Don Giovanni címszereplője
Az előadásban lesz egy „titkos” Don Giovanni is. A Masettót játszó Sándor Csabát kétféle rendezésben is láttam olyan címszereplőként, aki valóban dominálni tudott. Annyira tetszett a kolozsvári vendégjátékban, hogy összesen négy napot vezettem azért, hogy Bukarestben egy másik felfogásban is megnézzem. Masettó szerepe ennél kevésbé hálás, de van olyan jó színész, hogy majd bele tudja építeni a Don Giovanniként szerzett tapasztalatait és az esetleges csalódottságát, hogy most nem legfőbb tartóoszlopként hasznosítják. (Ha az előadás márciusban valósul meg, ő lett volna Leporello…) Jelenléte feltétlenül erősíti a csapatot, az előadás szempontjából remek döntésnek érzem, hogy így lett – különösen, ha azt is számításba veszem, hogy Balga Gabriella lesz Zerlina, akivel ideális párt alkothatnak.
A kármelitákban Balga Gabriella és Szerekován János (a fotót az atempo.sk oldalról használtam fel)
Balga Gabriella azon nagyon kevés énekesek közé tartozik, akik az Operaház előadásaiban töltött immár nyolc éve alatt egyre jobb helyzetekbe került, és sorban megkapta a hangjához és alkatához illeszkedő szerepeket, már-már azt feltételeztem, hogy a vezetőség éppen az ő pályájának építésével azért foglalkozik. A tavalyi és az azt megelőző évadban már valószínűtlenül nagy lett a terhelése, de ennek ellenére végig bizonyított, teher alatt tényleg jól megnőtt az a pálma… Zerlináját kíváncsian várom.
Miksch Adriennhez és Fodor Beatrixhez szintén csak jó élményeim kötődnek, ráadásul mindkettőjük gyakran eszembe jut a Figaro Grófnéja kapcsán. De nem csak ez köti őket össze: ők viszont sokkal kevesebb megmutatkozási lehetőséget kapnak az Operaház berkein belül, mint ahogy az nekik vagy nekünk jó lenne. Amennyit tudtam, eddig is néztem őket, eztán is fogom.
Miksch Adrienn - Kelemen József képén (2009-ből, a Cosíból)
A szereposztásnak minden tagja olyan, aki miatt célzottan is mentem már előadásra (öten vannak, akik miatt vidékre is), és ez alól nem kivétel Szerekován János sem, akit talán a legkevesebb alkalommal emlegettem ebből a mezőnyből, de ez leginkább a fellépései megoszlásával függ össze. Sosem felejtem el a vele nézett Operaház fantomját. (Ötöt kellett játszania belőle három napon belül, és ez annyira extrémnek tűnt, muszáj volt belőle egynek nyomot is hagyni.)
Gábor Géza által egy igazi mélybasszus énekli a Kormányzót, és számomra nagyon megnyugtató, hogy a rendező őt hívta meg, aki annak idején a Kovalik-féle Don Giovanniban került a látókörömbe, és akinek a pályáját azóta is szorosan figyelem. Nagyon fontos, hogy az előadás végén egy kellően impozáns hang szólaljon meg, aki képes lesz a szükséges fenyegető hatást is elérni, és aki nem fog eltörpülni a főszereplők mellett sem. Ha már a miskolci Don Carlosban mindeddig nem sikerült inkvizítorként látnom, majd most fogom, ebben a nagyon jó csapatban.
Gábor Géza Sparafucile szerepében
Ezek a szereplők, ennyi érvem van a megtekintés mellett.
Igyekszem nem inni előre a medve bőrére, de jól esik előre örülni, és lélekben vágni a centit…Mindenkit biztatnék arra, hogy jöjjön, akár a darab, akár a zenekar, vagy valamelyik fellépő miatt még akkor is, ha úgy néz ki, hogy a jelenlegi szabályozás mellett a produkció továbbjátszásának nincs akadálya.
Ps. Akinek ez az alig hat oldal hosszúnak tűnt (köszönöm a végigolvasóknak!), annak örülhet – már amennyiben majd a végeredményről szóló bejegyzésre is rákattint -, hogy ugyanezt már nem fogom megismételni augusztus 23 után, akkor már csak a konkrét előadásról lesz szó. Akinek meg kevésnek, tetszés szerint nyissa ki azt a 300-nál biztosan több bejegyzést, amelyet az említett énekesekről írtam, a hátralévő 3 hét alatt biztosan elolvasható az az 1200-1500 oldalnyi szöveg.
PS. 2020.augusztus 26.
Két napnyi blogírás után tegnap este kitettem a fenti linken elérhető beszámolót a megtörtént előadásról. Kivételes helyzetnek mondható, hogy az itt éreztetett nagy elvárásokat a kész produkció felül tudta még múlni, az énekesek betöltötték a számukra kijelölt posztokat és együtt tudtak működni. Aki még gondolkodik, ne sokat töprengjen, nézze meg november 28-án a Müpában az előadást, most még lehet a helyek közül választani.
Addig drukkolok a szereplőknek, hogy zavar- és bizonytalanságoktól mentes próbaidőszak jusson nekik.
PS. Most már kiteszem, nem rövidítem tovább, remélem, hogy a linkek működnek. Ha nem, az énekesek az oldalon könnyen kereshetőek, a címkefelhőben is.
