Ez a fenti idézet a seriff szövege „A Nyugat lánya” harmadik felvonásában, és az elfogott banditára vonatkozik. „De mit láthat ebben a gazemberben a mi szép Minnie-nk?” – ez a nagy kérdés számára.
Hasonlóképpen felmerülhet bárkiben, és fel is merült Vilmában, hogy miért akartam egy éven belül negyedszer is megnézni ezt az operát, de aztán végül csak eljött velem ő is. Bár első nézésre nem értett mindent meg, összességében neki is tetszett az előadás.
Bátori Éva - Alexandru Agache - I. felvonás - Rákossy Péter fotója
Ebben a bejegyzésben, amely a tavaly decemberi és a tavaszi után a harmadik a témában, még néhány gondolatot megosztok, mégpedig ennek az őszi sorozatnak az ötödik és egyben utolsó estéje alapján. Ezen a vasárnapon eredetileg nem ajánló-írás céljából mentem az Erkelbe,ahogy az esetek 99,9%-ban szoktam, „csak” újra akartam nézni, mert tavaly olyan nagyon megszerettem ezt a csapatot. Ez-az eszembe jutott, így mégis jöjjön a kiegészítés a címszereplő ÉS az új beállók miatt. Előre szólok: nem lesz mindenkiről szó, és aki semmit nem tud az előadásról, annak nyilván az elsőt célszerű elolvasnia.
A szereposztásban négy énekes személye változott.
José Castro, a főszereplő bűntársa, aki mindössze egy erőteljes jelenet erejéig lép színre az I. felvonás vége felé. Kiss András bántalmazása erőteljes jelenet volt, Szegedi Csaba hatalmas energiákkal lökte el, és merítette a fejét a vízbe kétszer is, a seriff karakterének jellemzéséhez ez is hozzátartozott.
Köpeczi Sándor - Rákossy Péter fotója
Jelenleg Alexandru Agache jóval kevésbé kirobbanó, bár a szerepben elfogadható ezzel a habitussal is. Nem vonzó, a szerep lényegét valósítja meg. Hozzá talán jobban passzol egy nála jelentősen kisebb ember fenyegetése. Köpeczi Sándor arányos testalkatú, semmiképp nem mondható nagydarab fickónak, és ő is hiteles a „mesztic férfi” szerepében, de ő is másként hat. A Kálmándy-gála után most láttam másodszor, és ebben a kis szerepben is átjött, hogy valóban nagyon szép az a basszus hang, nem figyelmen kívül hagyható. (Ezzel – Köpeczi Sándor személyében - megjelent egy újabb érv a februári Aida-sorozat mellett, illetve ezek szerint „rá leszek kényszerítve” a májusi Szöktetések mindhárom szereposztását megnézni, mert csak kíváncsi vagyok erre a legfiatalabb Ozminra is.)
A címszereplő mellett egyetlen másik (jóval kisebb) női szerep van még a darabban, Minnie szolgálója. Bakos Kornélia egy percre sem áll le a csodálkozással, úgy tűnik, hogy végig képtelen feldolgozni az új helyzetet, amely nagyobb változás számára, mint gyermeke születése, akit azért magával hurcol mindenhova. Még sosem látta ilyennek asszonyát, akihez érezhetően nagyon kötődik. Folyamatosan melegséget áraszt, nagyon jó érzés ránézni és általa is látjuk, hogy Nick – Balczó Péter, Minnie munkatársa – nem hiába kesereg arról, hogy nem lehet az időt egy héttel visszaforgatni. Kizökkent az idő…
Kőrösi András - Bakos Kornélia - Rákossy Péter fotója
Minnie-nek ezzel a két emberrel a legharmonikusabb a viszonya: mindketten szerették, de erőszakosan egyik sem akart beavatkozni az életébe – ez a békés kapcsolatok titka. Ahogy figyeltem, ehhez hasonló módon, Bátori Évának ezen az estén Bakos Kornélia és Balczó Péter volt a két legjobb, valóban közvetlennek érződő partnere.
Ha már a „melegség árasztásról” van szó: ezzel szoktam „vádolni” Cseh Antalt is, hogy negatív szerepekben nem mindig igazán gonosz (lsd. legutóbb A bűvös vadászt). Most viszont jól illett hozzá a megbocsájtásra leginkább hajlamos férfi, Sonora alkata, és továbbra is erős pontja maradt a szereposztásnak.
Az erős pontok között – bár ez ismétlés - muszáj megemlítenem Gábor Géza jelenetét mégis, amelyik valóban kifejező lett: a legerősebb férfi lelki összeomlását látjuk, és néhány percben egy erős színpadi jelenlétű nagyon jó énekest, aki nemrég még egy Öreg papból is csinált VALAKIt. A lányom, aki nem ismerte a darabot, persze csalódott volt, hogy nem jön vissza a szereplő később, de erről Puccini tehet, aki annyira egyébként sem foglalkozott a basszisták helyzetbe hozásával. (Úgy tűnik, hogy senki nem inspirálta erre a környezetében, milyen kár.)
A kisebb szereplők első felvonásbeli igazán kidolgozott apró jelenetei közül nagyon szerettem még egyet: a kút pereménél Balczó Péter, Kristofori Ferenc és Erdős Attila együtt csodálják Minnie-t, ki-ki a saját habitusa szerint, Balczó Péter kicsit éreztetve, hogy ő közelebb áll hozzá, és jobban ismeri. Ők hárman az összes többi jelenetben is különösen élnek, akár csak a vándorárus Harry, azaz Kiss Tivadar. 16 férfi szólistát már kétszer felsoroltam, most csak ezek a színészi csúcsok férnek bele. (Erdős Attila egy másik arcát tegnap az Operettben is láthattam, Bagóként a János vitézben. Abban kifejezetten domináns volt, hosszabban is kitérek majd rá. Örvendetes, hogy szépen alakul a karrierje.)
Most megint muszáj visszatérni a bejegyzés címéhez, a férfi főszereplőhöz. Dick Johnson (Ramerrez), a bandita szerepében most a tavalyi második szereposztás tenorja lépett fel, Boncsér Gergely, aki túlélte az előző évet annak ellenére, hogy hatalmas főszerepek sokaságát énekelte felváltva, és helyenként a terhelése már-már emberfelettinek tűnt – vagy istenkísértésnek. Annyira sok tenor nincs, felelőtlenség a kevésből egyet teljesen kinyúvasztani - nem egyszer ez járt a fejemben, de ezek szerint felesleges volt emiatt aggódni.
Boncsér Gergely - már sebesülten a II. felvonásban - Rákossy Péter fotója
Nem lehet elmenni a kérdések mellett: milyen ő, miként illik Minnie-hez, és tényleg: mit láthat benne Minnie? Ezen rengeteg múlik, nem megkerülhető téma.
Az utolsó felvonásban van egy igazán fontos áriája, már haldoklóként, amelyben a legjobb oldaláról mutatkozik meg a szereplő és az énekes is. Most már tudjuk, hogy mit látunk benne mi nézők, korábban csak arról győzött meg az előadás, hogy a szerelem vak, hiszen egy hétköznapi, egyébként valóban magas és jóképű és még meglehetősen fiatal emberre Minnie a „tökéletes férfit” vetíti rá, mert már nagyon nagy szüksége van valakire, akibe belekapaszkodhatna, akivel legalább elképzelheti, milyen lenne EGYÜTT, és végre nem egyedül. Mit eszik rajta? Miért jobb, mint a többiek?
Minnie a férfiak széles skálájáról választhatna, és vannak meglehetősen jóképűek is közöttük, bár éppen azok mintha meglehetősen passzívak lennének ebben a rendezésben. Igazán előnyös Geiger Lajosnak a hosszú haj, a lányom sem mulasztotta el, hogy megjegyezze, de ő ezúttal elsősorban hamiskártyás, de ott van még a Boncsér Gergelyhez hasonlóan magas, bár nem-tenor Bakonyi Marcell is, aki a történetben inkább a munkájára koncentrál inkább, bár nem szenvedéllyel. A seriff-fel ellentétben épp Minnie kevésbé érdekli, emiatt szinte kívül marad a történeten, és kevésbé feltűnő piros overallja ellenére sem.
Boncsér Gergely szereplője sem ostromol őrült szenvedéllyel, nem érezzük, hogy éppen akcióban van, és mélyen beleszeretett a nőbe. Mintha kevésbé rohanna, az ismerkedési folyamat elején van csak, amelyet Minnie bepörget. Az sem kizárt, hogy olyan mélyre eleve nem is mehetne ez az érzelem még, hiszen nemrég hagyta el azt a bizonyos Ninát, aki ennek következtében el is árulja. Egészen egyértelmű, hogy ezt a szerelmet a nő akarja sokkal jobban, a férfi csak hagyja magát – ez volt a tegnapi észleletem. (Tavaly sokkal kölcsönösebbnek tűnt a kapcsolat, kevésbé éreztem, hogy Minnie egy ideálképet vetítene bele az útjába eső titokzatos idegenbe – ez most így egy másik értelmezés lett. (Az új férfitől vált újjá a műsor…)
Boncsér Gergely más alkat, más karakter – nem is rabló. Inkább hinnénk el, hogy fatális félreértések (névazonosság?) áldozata. Nem tudjuk rablóvezérnek látni, gyilkosnak pláne nem (nem is kell mentegetőznie), az a fránya Nina Micheltorena pedig fondorlatosan elcsábította, és akkor is hagyta magát, akárcsak most. Nem, Boncsér Gergely, aki nagyon alkalmas operett bonvivánnak is, meg hősszerelmesnek is, nem tűnik sem nőcsábásznak, sem „rosszfiúnak” a szó semmilyen értelmében. Nem vagány pasas, hanem egy szerethető, és komolyan vehető fiatalember. Vannak olyan vonzó emberek is, akik nem játszanak kettős játékot, nem árulnak el senkit, csak úgy kerülnek zűrös helyzetbe, és inkább a tisztaság süt le róluk. Ilyen. A szerep karakteréhez és Bátori Évához is jobban illett a tavalyi vendég, akit „meg lehetett menteni”, ezt továbbra is így gondolom, de ez a kombináció az előadás értelmezésének valóban új lehetőségét teremtette meg.
Most valóban igazat kell adnunk a rendezőnek, aki kétségbevonja az előadás befejezésével a boldog kapcsolat megvalósulását, mert mi is látjuk, hogy gyorsan kiderülhetne, hogy ennek a két embernek nincs köze egymáshoz – de ehhez néhány nyugodt napra lenne szükség, az pedig nem áll rendelkezésre.
Tavaly a helyzet kicsit más volt, tökéletesnek éreztem a Szegedi Csabával együtt alkotott hármast, ennek következtében a csere önmagában is nehezítette számomra az új szereposztás elfogadását, és nem kizárt, hogy emiatt nem mondtam le a közbejött előadásokról, amelyek miatt csak az utolsóra mehettem el. Viszont a harmadik felvonásban tényleg sikerült meglátnom a Boncsér Gergely által játszott karakter értékeit, és éppen ez az egy ária döntötte el azt, hogy akkor most néhány órát még belefektetek az ismételt nyomhagyásba. Ez a Dick Johnson is szerethető férfi – elismerem, a szerelem pedig tényleg vak, és nem tőlünk függ, hogy kiben látjuk meg az ideált – jobb, ha ezt is elfogadjuk. (A néző reakciója kicsit attól is függ, hogy neki személyesen szerencséje van ezen a területen, vagy sem.)
Most már csak egy kérdés maradt: hogyan változott az új partnerek hatására a címszereplő, Bátori Éva Minnie-je?
Ahogy azt az előadás előtt a Kódfejtőben Orbán Eszter, a produkció dramaturgja elmondta a rendezői koncepció ismertetése közben: erőteljesen megváltoztatták az eredeti szereplő életkorát és beállítását is. Minnie érett nő, akiről – a díszletben elhelyezett fényképek alapján -tudható, hogy elvesztette férjét, azóta egyedül él, gyerekei nem születtek. Adna még egy második esélyt az életnek, még várja az igazi szerelmet, és nem akarja a várakozást futó kalandokkal kitölteni. Ezt az igazit látja bele a hirtelen felbukkanó idegenben, akivel életében most találkozik másodszor.
Ez természetesen merőben más helyzet, mint az eredeti verzióban, amikor Minnie mindössze 17 éves, sosem ismerte a szerelmet és az egész élet előtte áll, a családalapítás esélyével is. Minthogy igazán fiatalon nem énekelhető a szerep, így észszerű döntés volt az énekesnő korához igazodni.
Balczó Péterrel a II. felvonásban - Rákossy Péter fotója
Bátori Éva éli a szerepet, feltehetően bárkire rá tudja vetíteni ezt az ideális férfit, aki azáltal válik azzá, mert úgy kezeli, hiszen mindennek annyi értéke van, amennyit tulajdonítunk neki. Aki többféle partnerrel is látta játszani, ezt könnyen átlátja. Belülről oldja meg a szerepet, így vészelt át könnyedén – ahogy hallomásból tudom – egy technikai problémát (nem nyílt ki az egyik ajtó a második felvonásban) a harmadik előadáson. Hát igen, aki Minnie-ként létezik a színpadon, az minden helyzetet a szerepből való kilépés nélkül old meg, és az improvizáció is érvényesen fog hatni.
Csak gratulálni lehet neki, hogy 12 napon belül ötször el tudta ezt énekelni, bár ez a beosztás is elég nagy kihívásnak tűnt önmagában is. Azt éreztem most negyedszer, mintha egy kedves ismerősömmel találkoznék hosszú idő után újra, aki már hiányzott.
Az előadás végének értelmezése elsőre gondot okoz még az igazán kiváló Kódfejtővel is, amelyikre érdemes mennie azoknak, akiknek gondot okoznak a modernizált beállítások. Hazafelé elgondolkodhatunk, hogy akkor most mi is lett Minnie-vel, meghalt-e ő is, és a túlvilági találkozást látjuk éppen, vagy ha nem, akkor csak Minnie álmát/vágyálmát?
El van ez mosva, és ha tetszik, ha nem, Puccini happy endjét azért elvették tőlünk, ne szépítsük. Lehet, hogy sokkal jobb lett volna egy vadnyugati lovaglás képeit szemlélni, és azt remélni, hogy most két ember sorsa véglegesen összeforrt, akik majd örökké boldogok lesznek, de attól tartok, hogy e rendezés után az most már visszafordíthatatlanul hamisnak tűnne. Jelenleg egy klasszikus beállítás éppen úgy nem érdekelne egyáltalán, ahogy első élményem, egy MET-felvétel is hidegen hagyott a kilencvenes években, hiába volt még kevés opera-élményem, és hiába játszott benne hiteles rabló+nőcsábászt Placido Domingo. Talán emiatt az első érdektelen találkozás miatt vártam olyan kevés bizakodással ezt az előadást, és még mindig meglep, hogy ennek ellenére ilyen mély hatással volt rám, hogy négyszer is megnéztem.
A rendező, Vasiliy Barkhatov nem kegyelmezett, nem hagyott minket elandalodni. Most egy pusztán néhány percig tartó idillt láttunk sok bajjal körítve. Ilyen az élet, amely sok megpróbáltatásból áll, köztük néhány ünnepi órával (esetleg csak percekkel), amelyekre legalább vissza tudunk emlékezni.
Ezt az előadást pedig várom vissza a további évadok műsorába, csövestül, aranyásóstul és mindenképpen Bátori Évával.
