Számomra igazi öröm és boldogság, hogy megkezdődött végre az évad. A tegnap elkezdődött Thália Vidéki Színházak Fesztiválja előtt bónuszként szombaton volt módom már előre visszaszokni, sőt Czeizel Gábor rendezésére a fiam is elkísért.
Aki ismeri a darab témáját – az erdélyi melegek helyzetéről szól -, az akár meg is akadhat, hogy egy alig 11 éves kisfiúnak mi keresnivalója volt ezen.
A Spirit Színház előadása tudatosította a gyerekben azt, hogy neki leginkább a kisebb térben játszott prózai előadások tetszenek. A Túlélő, A 11-es kórterem és a miskolci Velencei kalmár hatása még nem múlt el, és az ezekhez leginkább hasonló, bevállalós előadások érdeklik, amelyekről aztán utána beszélgetni is lehet. Ilyen volt az Öröm és boldogság is.
Jánosnak tetszett az előadást ismeretterjesztő tévéműsornak álcázó mű világa, élvezte a poénokat (azok is szokták oldani Székely Csaba darabjait, akármilyen keserves is a témájuk), csak azt nem értette, hogy miért nem lehet ezt a történetet műsorra tűzni vidéken (a szombathelyi színház végül nem mutatja be Alföldi Róbert rendezésében), és miért játsszák keveset a marosvásárhelyit, ha egyszer mindenki szerette.
A darab sorsa egyértelműen összefüggésben van azzal, hogy a színház közege mennyire nyitott, hogyan ítéli meg a másságot általában, és konkrétabban a homoszexualitás kérdését.
Pesten mintha nem lenne annyira lehetetlen a helyzet, hiszen van – bár szintén stúdió körülmények között, nem nagyszínpadon! – a témában más fontos előadás is, például az Orlai Produkció elővezetésében a „Leszámolás velem”, amelyik ráadásul igazi színészi bravúr is.
Ahogy az, úgy Székely Csaba műve is alkalmas lehetne arra, hogy valaki újra gondolja az előítéleteit, és végigrágja magában, hogy ugyan miért zavarja a vele szexuális kapcsolatban nem lévő, vagy akár egészen idegen (!) emberek nemi identitása. Mert érthető, ha valaki kiakad azon, ha a feleségéről/férjéről kiderül, hogy évekig-évtizedekig megjátszotta magát/hazudott, és igazából végig csak a saját neméhez vonzódott, de ezt az esetet leszámítva nekem nem tűnik különösebben érdekesnek bármely ismerősömnek éppen ez a jellemzője.
Talán azért sem, mert már 1993-ban, Amerikában találkoztam ezzel a kérdéssel először, amikor közelről megismerhettünk mind harmóniában együtt élő homoszexuális párokat, de olyan szülőket is, akik elmesélték, hogy miként derült ki számukra, hogy fiuk a saját neméhez vonzódik. Mivel ezek az emberek határozottan pozitív benyomást gyakoroltak ránk, ugyanakkor rossz élmények sosem értek, amelyek bárkinek a homoszexuális irányultságával kicsit is összefüggött volna, nehezen tudom átérezni, hogy valaki miért nem képes elfogadni, hogy az életnek ezen a területén sem vagyunk egyformák. Nem ez az egyetlen.
Homofóbok a kocsmában (a hokedli szivárványos oldala)
Attól tartok, hogy akit igazán zavar, hogy az emberiség tíz százaléka nem heteroszexuális (valami hasonló adat hangzott el a darabban, és ebben a tíz százalékban vannak persze az aszexuálisak, transzszexuálisok és a biszexuálisak is), azok hárítják a problémát, és nyilván eleve nem fognak elmenni az előadásra, és lehet, hogy ők a többség, és ők lennének a mű igazi célközönsége is. (Az lenne az ideális, ha ezek a darabok azért nem élnének meg, mert elavult lenne a témájuk.)
Székely Csaba darabjának magja megtörtént eset (egy tanárt elküldtek feltételezett homoszexualitása miatt), amelyet átalakított, több szereplőt beiktatott. A jelenetfüzér végére kiderül, hogy mindenkinek köze van mindenkihez, mintha a véletlen találkozások is sorsszerűek lennének. Vannak köztük meleg férfiak, leszbikus nők és heterók, akik a többieknél messze ellenszenvesebbre sikerültek, leginkább az előbb említettek életét megkeserítő szerepkörben tűnnek fel. Az egész történet mesterségesen megkonstruált tandráma, amely az ironikus keret miatt sem nagyon rejti el a tanító célzatát.
A hetvenperces előadás így is lekötött, hogy nem éreztem magam célközönségnek, mert nem gondolom, hogy engem az emberek egyenlőségéről, a másság elfogadásáról meg kellene győzni. Csak azért mentem, mert kíváncsi voltam, hogy egy általam nem ismert Székely Csaba darabot hogyan rendezett meg az általam kedvelt színházi rendező.
Mivel a darab még viszonylag új, és csak az említett marosvásárhelyi rendezésben láthatták néhányan, igyekszem szpoilerezés nélkül próbálok írni róla.
A Spirit színház nagyobb terét használják, amelyik talán nyolcvan fő befogadására alkalmas, és ezen a különösen meleg augusztus végi szombat estén hetven néző el is jött. A színpad középen helyezkedik el, és mi két emelkedő lelátón ülünk egymással szemben, mintha egy boxmeccset néznénk. Minden székről jól látni, ebben a kis térben mindenhonnan közel vannak a színészek.
A szerző kiegyenlítetten próbál egyszerre a női és férfisorsokról is beszélni, és egy jelenetben még rivalizálnak is, hogy kinek rosszabb. „Nem kimondottan öröm és boldogság” erdélyi magyar nőként élni, aki még „meleg” is.
Tenki Dalma - Jerger Balázs - "kinek a rosszabb?"
Ami azért emellett érdekes: a történetből mégis az érzékelhető, hogyha nehéz is az élet, de nem egészen reménytelen, hiszen épp ez a halmozottan hátrányos helyzetű Judit az, aki orvosként működik, azaz mégis a legnagyobb presztízzsel rendelkező helyzetben van a darab szereplői között. Tenki Dalmának elhihető, hogy az, akit játszik – egy végzéshez közelálló orvostanhallgató – sőt azt is érezteti, hogy a boldogsághoz a melegeknek sem elég, ha találnak egy hasonló irányultságú partnert. A külső világ fenyegetése miatt viszont már ide nem jutunk el, hogy megtudjuk, hogy a Marjai Virág által játszott barátnőjétől, aki fitnessz edző egyébként, mégis mi az, ami leginkább elválasztja – elsodornak az események, ilyen árnyalatokra már nincs idő.
A harmadik színésznő Hegyi Barbara, aki remélhetőleg élvezi a több kisebb szerepet és a gyorsöltözéseket. Ugyan van férfikaraktere is, és játszik gyanakvó feleséget is, de gyaníthatóan hosszan mégis műsorvezetőként fogjuk visszaidézni.
Eddig csak utaltam rá, de az előadás a hatvanas évektől a kétezres évek elejéig fennálló Delta című tudományos ismeretterjesztő magazinműsor egyik adásának álcázza magát, és a Delta bemondónője, Kudlik Júlia az, aki így az előadás több pontján (az előadás ritmusát is szabályozva) megszakítja a jeleneteket. A melegekről, mint eltérő fajról beszél, akik talán ennél az egy epizódnál többet nem is érnek meg – kiderül, hogy a következő heti adás már a nádi varangyokról fog szólni.
Gyerekként elég sokat néztem a Deltát, erősen bennem maradt Kudlik Júlia bársonyos hangja, és persze Hegyi Barbaráé egészen más, bár szintén egyéni. De az összhatás azonos, és azok számára is működik, akik sosem hallottak a műsor létezéséről. A fiam különösen szerette ezt az ötletet, bár csak utólag – a youtube-ról – tudta meg, hogy mi volt a kiindulópont. Ez azért is szerencsés, mert a színházban nagyon sokan lehettek olyanok, akik a Delta klasszikus korszakát nem követhették nyomon.
A három színésznő után a négy férfiszínész sem maradhat említés nélkül. Széll Attila lehet a szerencsés közülük, aki az összes ellenszenves heterót kapja, és szintén gyors váltásokra kényszerül. A végén azért az előadás egyik fontos pillanatában zavart is okoz, hogy most a beérkező figura az ugyanaz-e, mint akit korábban láttunk, csak ruhát váltott, vagy teljesen különbözik tőle, de aztán gyorsan kapcsolunk és megértjük.
Jantyik Csaba kocsmárosa igazán tetszett, és miatta gondolom azt az öt hokedliről, amelynek minden oldala másként van megfestve ( nemzeti színekre is többek között), hogy elég ennyi díszlet a jelenethez. (A hokedlik ALAPOS megnézését a darab minden új nézőjének melegen ajánlom!) A kocsmai hangulatot megteremti maga a színész. Róla eszembe jutott a színház másik előadása is, a Tóték, amelyik mintha túl sokat eddig nem ment volna. (Szinte hihetetlen, hogy mennyire sok és sokféle előadás van a Spirit repertoárján, a már megszűnt Budapesti Kamarára emlékeztet.)
A fiatal tanárt játszó Jerger Balázs a műsor által vizsgált személy, pontosabban a „meleg faj” vizsgált egyede, őt egészen történetének lezárulásáig figyelemmel kísérhetjük, míg a másik ifjú férfit, volt tanítványát – Blahó Gergőt – csak egy fordulópontig, amelyen akár még túl is juthat. Az esély megvan, és ez is érték.
Ha megnézzük az egyes szereplők vonásait, láthatjuk, hogy a Széll Attila által játszottakon kívül mindenki másban látjuk a szerethető vonásokat, vagy ha azokat nem is feltétlenül, legalább értjük, hogy mi mozgatja tetteiket. Gondolok itt elsősorban a tanárt szülői nyomásra elbocsájtó igazgatónőre.
Akit az előadás érdekel, az október 30-ra már most jegyet válthat, addig nem játsszák, viszont a színház bemutatók sorával készül el idő közben.
Czeizel Gábor következő bemutatója (Varsányi Anna „Ünnep” című darabja) még szeptember utolsó hétvégéjén vár ránk, ahogy az Agyament karácsony is, amely viszont ahhoz a Gaál Dánielhez kapcsolódik, akinek tavalyi nagy dobása után (A hős c. előadás az Ódryn) nagyon bizakodó vagyok.
De ez csak kettő a honlapon kilátásba helyezett TIZENNYOLC új bemutatóból. Csak bírja a törzsközönség az iramot…Ezt látva akár azt is hihetjük, hogy a Spirit az egyetlen olyan magánszínház, amelyiket nem lehetetlenített el a Tao-törvény. Drukkoljunk nekik, hogy minden tervüket meg is tudják valósítani.
PS. A fotókat Puskel Zsolt készítette
