Van olyan, amikor egy hétvége pont úgy megvalósul, ahogy tervezi az ember, bár a hét tapasztalataiból kiindulva mindvégig valószínűtlennek éreztem, hogy semmi nem jön közbe. Szombat délelőtt esőben Bach kantáta-program volt az Opera megállóban, majd két kézimeccs után a fiammal Hunyadiztunk, sőt vasárnap az előadás másik szereposztására is visszamentünk, mert eredetileg is mindkettőt akarta, és utána én csak átsétáltam az Operaházba a Hangolóra, majd Vilmával megnéztük a Siegfried premierjét és éjfélre már itthon is voltunk. A két nap nagyon összeolvadt, a két Hunyadi kötötte össze, és most erről a két szereposztásról egy rövidnek szánt, nyomhagyó bejegyzés következik.
A múlt vasárnap kirándulás közben elkezdtem mesélni a fiamnak a Hunyadiról, aki nyolc évesen nemigen hallott még róla. Most volt március 16-án Hunyadi László kivégzésének évfordulója is, emiatt is aktuális volt a történet. Még arra az aznap esti megnézésre hajtottunk, de túl későn értünk vissza és egy zártkörű előadásra nem egészen tiszta ruhában, evés nélkül, egy fáradt gyereket nem akartam elvinni. (Az én első operám is a Hunyadi volt 15 évesen, nagyon utáltam és untam.) Érdekelt az is, hogy öt nap után marad-e a fellángolásból valami, úgy, hogy én nem reklámozom a projektet tovább. De akarta az előadást, mentünk mindkétszer.
És most jöhetne az, hogy János ezt mondta, azt mondta - de nem jön. Voltak megállapításai, amelyekkel egészen egyet tudtam érteni ("a Kolonits Klára által hozzáadott értékről" beszélt - a lányom szerint ez magától nem juthatott eszébe, pedig én szerintem így sosem fogalmaztam), és mások, amelyekkel nem (pl. neki a szombat esti Hunyadi László jobban tetszett), de ez nem az ő blogja...Első nézőnek, mindenféle tapasztalat nélkül más benyomása alakul ki, és az ő részéről az a nagy szám, hogy mindkettőt végig figyelte, bár a szombat estinél a fáradás azért észlelhető volt a harmadik felvonás első felében.
Azt írom csak le, ami nekem volt tanulság a Hunyadi 13-14. megtekintése után, ennyire gyors egymásutánban, bár túl nagy igény nem lehet rá, hiszen erről a rendezésről a múlt héten írtam a kilencedik bejegyzést.
Mindkét napon teltház volt, a másodikon egészen zsúfolt és mivel ez a Vajdahunyad bérletet jelentette, szinte kizárólag nyugdíjasok jöttek. Mindenek előtt megemlítendő, hogy a szombati előadás végén rendkívüli jelenség tanúi lehettünk: az egész földszintre kiterjedő állótaps keletkezett szinte pillanatok alatt, miután a bal oldal talán 4.-5. sora tájékán egy ember felállt. Néha láttam olyat, amikor néhányan követnek egy ilyen nézőt, de ez most benne volt a levegőben. De a vasárnap délelőtti közönség is elég aktív volt, érezhetően ők is nagyon örültek annak, amit láttak.
A hétvégén nézett két szereposztásban voltak frissen beállók, akikhez képest a 2012 óta szereplők többségén érződött a nagyobb tapasztalat hatása, az, hogy a figurák az évek alatt értek-árnyalódtak. (És persze van aki korábbi rendezésben is játszotta már a szerepet.) Ebbe a különbségbe belegondolva egészen övön aluli lenne valakinek a harmadik fellépését összemérni egy olyan szerepformálással, amely már hat éve érlelődik és sorozatról sorozatra vált egyre tökéletesebbé. (Igen, a nézők nem tudják ezeket a részleteket, nem is kell ezzel feltétlenül foglalkozniuk, és nem is szoktak, mert jellemzően alig van valaki, aki egy sorozaton belül mindkét szereposztást nézi, így nem is hasonlítja össze az énekeseket, jó esetben azzal elégszik meg, aki neki jutott.)
A régi fellépők közül első helyen kell kiemelni Kolonits Klárát, akit a szerző is támogatott abban, hogy a szombati előadás megint, ahogy minden Hunyadija elsősorban Szilágyi Erzsébetről szóljon. Ez a nő nem egy védtelen özvegy, egy fiaiért aggódó anya mindössze, hanem nagyasszony, politikusi beütéssel, stratéga. Ránézve elképzelhető, hogy még Hunyadi Jánost is elláthattta tanácsokkal, befolyásolta az egész Hunyadi-párt tevékenységét. Veszélyes ellenfélnek tűnik. A rendkívül árnyaltan kibontott karakter megformálásának eszközei csupán az áriákat díszítő koloratúrák is, amelyek most is természetesen hangzanak, és a szereplő erejét, helyenként fájdalmát és elkeseredését tükrözik. Monumentális ez a szereplő valóban, a szombati előadás így kaphatta volna a Szilágyi Erzsébet címet is akár.
Vasárnap láthattuk Rőser Orsolya Hajnalkát, aki nekem nagyot villantott nemrég Az Operaház fantomjában, Szerekován Jánossal simán leénekelték a teljes musical-szereposztást és így sajnos a történet masszívan átértelmeződött - a protekciós üdvöske tündökléséről kezdett szólni, aki miatt a sokkal nagyobb fajsúlyú énekest félreállítják. Abban komikai vénáját is meg tudta mutatani a művész, míg jelenleg az élet ennél kicsit keményebb helyzetbe hozta - Kolonits Klára váltótársa lett, aki évek hosszú sora alatt mozzanatról mozzanatra egészen átélte már ezt a szerepet és aki még az elmúlt három sorozat alatt is sokat mélyített rajta. De egyszer mindenkinek el kell kezdeni a szerep beéneklését (már aki Szilágyi Erzsébet akarna lenni), és én csak gratulálni tudok ahhoz, ahogy ennyire rövid idő alatt - feltételezem kevés felújító próbával -, mégis kerekre formálta a karaktert, és elmondható, hogy ezen a délelőttön is ott volt egy igazi Szilágyi Erzsébet, aki sok vonatkozásában egészen más, de elfogadhatjuk és szerethetjük ilyennek. Annál többet nem mondhatok, hogy nekem is tetszett, aki eléggé rá voltam és vagyok hangolódva Kolonits Klára értelmezésére és továbbra is remélem, hogy nem most szombaton láttam utoljára a szerepben.
Bár minden kettős szereposztás így működne, hogy mindkét alternatíva más, de élményt adó.
Rőser Orsolya Hajnalka leginkább abban különbözik kollégájától, hogy ő kizárólagosan magánemberként viselkedik a történetben. Nem nagyasszonyként, hanem csak anyaként, akit a hatalmi játszmák kevéssé érdekelnek, valószínűleg férje ügyeit sem figyelhette szorosan, nem foglalkoztatja más, mint az, hogy a fiait meg tudja védeni. A családcentrikussága dominál, és neki inkább elhiszem a védtelen özvegyet is, bár ha a király közelébe jut a kivégzés után, valószínűleg így is azonnal megöli. Van kapcsolata Mátyással, akit ugyanaz a kisfiú, Végh Dénes játszik, és ehhez az anyjához is empatikusan tud viszonyulni. Ez a Szilágyi Erzsébet ugyanúgy magára tudja vonni a figyelmünk és vele vagyunk, amikor énekel, de óriási különbség, hogy az egész előadás közben mégis Hunyadi Lászlóról fog szólni, az ő tragikus pusztulásáról.
Ehhez jelentős köze van a címszereplőnek is, ugyanis vasárnap megint láthattam végre Fekete Attila nagyon érzékeny alakítását, aki Kolonits Klárához hasonlóan régen Hunyadi-specialista, azaz nemcsak elénekli a szerepet, de neki (csak neki) hiszem el a teljes szereposztásból, hogy őszinte és komolyan mondja, hogy hívének tartja Cilleit, hisz abban, hogy minden jóra fordul, és ebből az általa bemutatott karakterből egyértelműen következik, hogy ez a Hunyadi nem is hagyhatja el a börtönét, mert hisz az igazságszolgáltatásban és az esküben is. Ennyi naivitással valóban pusztulásra van ítélve.
Ez a Hunyadi jól jár nagyon, mert támaszkodhat egy igazi Gara Máriácskára is, Kriszta Kinga személyében, akinek épp ezt az alakítását már néhányszor kiemeltem, de most úgy hatott rám a látványa, mint egy pohár víz a szomjazóra. Örültem a visszatérésének, mert ő valóban hozza a karaktert, egy szeleburdi, naiv, nagyon szerelmes, a király jelenlétében elfogódott fiatal leánykát játszik, aki rendkívül elragadóan tud berohanni a színre vörös köpenyében, mint "szabadság angyala". Nem csodálkozunk, hogy a király figyelmét is felkelti. Belőle azt is kinézni persze, hogy nem fog megtörni és inkább a zárdát választaná, mint egy másik férjet, van benne idealizmus is.
Mátyás szerepében először talán Balga Gabriellát láthattam 2012 szeptemberében, akinek az volt az Operaházban az első jelentős bemutatkozása. Most megint énekelte vasárnap, és ha a szombati Heiter Melindát vele hasonlítom össze, akkor ami észrevehető: Balga Gabriella sokat "férfiasodott", érdesedett a szerepformálásban, mintha a lehetetlenre próbálna kísérletet tenni, és el is akarná játszani a fiút. (Na még egyszer leírom, igen, mindketten el is tudták volna játszani, ha hagyják őket, így maradt az, hogy mindketten színvonalasan elénekelték.)
((((Heiter Melindát vasárnap hallottam az Operaház lépcsőházában mini koncertet adni (Lauretta és Violetta áriáját énekelte, egészen kitűnően), ezt a Siegfried kapcsán akartam említeni, de most került rá sor. Roppant mázlista volt az a csapat, hogy ezt a két áriát ebben a minőségben meghallgathatták.))))
Mindkét előadásban vettem észre itt-ott tévesztést, de akinél azt éreztem, hogy a szerepet éli, annál ez nem zökkentett ki az előadásból, (aki meg kizökkentett főszereplőként, azokat nem emlegetem, a tapsokból ítélve ők is tömegeket tettek boldoggá, ha engem pont nem is) és legalább érzékelhettük, hogy nem csodalények járnak köztünk, hanem emberek az operaénekesek is, ők is tudnak hibázni - bár néha előadás közben egyesek igazi természetfeletti tüneményként hatnak rám.
Különleges része az előadásnak ( a koloratúrszopránok áriái mellett) az a négy perces párbeszéd, amely a rendező legjobb ötlete volt, aki kivitte a királyt és Cilleit a nézőtérre. (Végülis, a kíséret is kint maradt a várból, a fejesek is velük dekkolnak ezek szerint távol a "gaz Hunyadiaktól".)
Cillei azonos, a két király között van jelentős különbség. A kettőjük közötti különbség hasonló, mint amit a két Hunyadi-anya kapcsán írtam. Szombaton láttuk megint Szappanos Tibort, aki régen énekli a szerepet és az általam látott alkalmak során is észleltem, hogy milyen utat járt be szerepértelmezése. Ahogy az idő telt sorozatról sorozatra, úgy változott markánsan és érzékelhetően a király hozzáállása a Hunyadiakhoz. Szappanos Tibor eleinte valóban a "jó király" volt, az, akinek csak Hunyadi László hiszi. Valamelyik bejegyzésem meg is örökítette azt az előadást, amelyben két jószándékú embert láttunk, akit a két egymás után színre lépő hatalomvágyó intrikus egyaránt pusztulásra szán, és ő is áldozat, ő is meg van vezetve. Innen mostanára egy olyan uralkodóvá alakult át, akinek nincsenek illúziói, kényszerűségből támaszkodik Cilleire, mint a kisebb rosszra, de benne se bízik. Már nem gondolja komolyan a "csak vért ne onts" mondatot, bár az eskünél azért remeg még. Ki tudja, lehet, hogy az énekes eljut arra a pontra is, amikor már igazi nagy játékos lesz ebből a László királyból, és szemrebbenés nélkül fog hamisan esküdni. Én nagyon szerettem az énekesnek ezt az alakját is, ahogy korábban Don Ottavióként se igen tudtam mást elképzelni, ha V.Lászlóra gondolok, akkor automatikusan ő jut eszembe.
Ehhez képest másnap egy másik király néz szembe a Hunyadiakkal, más felfogásban. Horváth István V.Lászlóként mintha legerősebben a nagyon is érthető rossz közérzetét mutatná meg. Egy elveszett fiatalembert látunk, aki egy másféle életet jobban élvezne, de ebbe született bele és mindenáron túl akar élni. Nyomasztja, hogy két klikk közé szorult. Gara nádor jó támasza lehetne, és számára nem kihívás elhitetni, hogy a Kriszta Kinga által játszott Gara Mária elbűvöli - valószínűleg minden nézőre elmondható ez, ha férfi, ha nő, akik az Erkelben ültek ezen a délelőttön. A két király közül ő a bizonytalanabb, aki jobban fél - a másiknak már elvesztek az illúziói korábban.
Gara nádorként mindkétszer Kelemen Zoltánt látjuk, aki régebben is, most is hasonlóan igazán ellenszenvesre formálja ezt a karrieristát, aki a saját lánya feláldozásától sem tartózkodik és még szép és erőteljes bariton hangja sem teszi szimpatikusabbá. Hiába, valakit a mennyegzője napján letartóztatni hamis váddal, nem népszerűsítő cselekedet. Megvan benne a cinizmus, megvan benne a hidegvér ahhoz, hogy végrehajtsa az egész műveletet. Mindkét áriája nagyon jól szól, és ő emlékképeim szerint nem is változtatott a szerepértelmezésen, de erre egyébként is jóval kisebb mozgástere állt volna rendelkezésre, mint a királynak. Vágyik a hatalomra, ezért mindenkin átgázol, ő még fenyegetettnek sem érezheti magát, akár mindkét pártot összefoghatná. Nincs mentsége. Egy olyan politikus, aki semmi mást nem tart szem előtt, mint azt, hogy ő irányíthasson, ehhez képest fel nem merül benne, hogy lépésével mennyit árt a királynak, országnak.
Ugyancsak rögzítette a szerepértelmezését Cilleiként Cser Krisztián is, aki a jobb első sorban a zenekari árok párkányára támaszkodva önti ránk minden gyűlöletét és ambícióját mindkét alkalommal. Maga is hiszi, hogy muszáj Hunyadit eltenni láb alól, jól érzi, hogy a köznemesi párt (élén az Egri Sándor által játszott Szilágyi Mihállyal) sosem fogadná el a hatalmát, nem kizárt, hogy valóban elhitette magával, hogy Hunyadi is pártütő. Nagy sikert arat ezzel az igazán elementáris jelenettel, amelyben a hangja teljes erővel szól, hatásosan érvényesül szépsége, ráadásul akik látják a nézőtér elején, hogy miután Káldi Kiss András Rozgonyiként ledöfte, egy (mű)vértócsába kell belefeküdnie, még civilben is megsajnálják. (Messzebbről úgysem látszik a vérpatak, igazán felesleges rendezői ötlet, milyen kár, hogy amit egyszer kitaláltak, azon semmilyen körülmények között sem változtatnak. Mert emiatt sokan kiesnek a darabból és azon kezdenek gondolkodni, hogy csinálták ezt, milyen trükkel és az énekesre, a tisztítóra asszociálnak, még véletlenül sem Cilleit látják ezek után a hullában. - Ezt a fiamon is láttam, a szünetben ezek a kérdések foglalkoztatták leginkább, miközben a darab egy tragikus sorsú naiv fiatalember pusztulásáról szólna, aki nem Cillei, hanem Hunyadi László.)
(Mi a második alkalommal kipróbálhattuk, hogy milyen érzés túl közel lenni egy maximális hangerővel éneklő operaházi szólistához, aki szombat délelőtt történetesen a földalattit is sikeresen túl tudta énekelni. Félelmetes. Egy kitörésre készülő vulkán mellett érezhetnénk magunkat hasonlóan biztonságban, mint a merényletre készülő Cillei szomszédságában. Felmerült bennem közben az is, hogy miként bírják a hanghatásokat elviselni a színpadon az egymástól karnyújtásnyira éneklők, ezek után nem csodálkozom, hogy a legtöbb rendezésben nem egymás felé fordulva énekelnek a művészek.)
Ennek a Cilleinek közös vonása Gara nádoréval, hogy mindketten két lépésre előre terveznek, mindketten feltételezik, hogy Hunyadit könnyű lesz legyőzni, és már a királyi hatalom megszerzéséről álmodoznak, annál tovább viszont egyikük sem lát, bár nem is lesz módjuk kipróbálni, hogy mire jutottak volna. Míg Cillei kísérlete nem sikerül, tudjuk, hogy Garáé igen, de az is hiába, a kívánt hatással ellentétes következményt éri el, de erre csak egy utalás van a műben, a legvégén Mátyás és a korona képének együttes megmutatása elég is. Én egyszer már szeretnék látni egy olyan Hunyadit, amelyben a két intrikust ugyanaz énekli el - takarékos megoldás és nem akkora strapa egyik szerep sem, egyszerre nincsenek is színpadon, de így nyomatékosabban kifejeződne talán az is, hogy ugyan Cillei meghal, de a típus örök. Intrikusokból van bőven, csak a Hunyadihoz hasonló tiszta hősökből van hiány.
ps. Az előadás karmesterei Pál Tamás és Oberfrank Péter voltak. Utóbbit örvendetes módon az elmúlt napokban háromszor is láttam, még egy bejegyzés remélhetőleg holnap következik egy másik előadásáról is.
Jövő márciusban megint kicsit átvariált szereposztásban négyszer, egészen új beállókkal (Gábor Géza) és régi visszatérőkkel (Fodor Beatrix) újabb leosztásban ismét nézhető az előadás.
