2006-ban a Radnótiban láttam egyszer már ezt a Molnár Ferenc vígjátékot, de sokkal több esélyem nem is lett volna rá. A II. világháború óta korábban mindössze két bemutatóját említik: egy 1965-ös zenést az Operettben, és 1994-es prózait a Madách Kamarában. Ha valaki belenéz a Schöpflin Aladár által írt frappáns kritikába, amely az 1926-os ősbemutatónak hagy nyomot, akkor azonnal sejtheti, hogy mire számíthat: egy, a híresekhez viszonyítva kevésbé sikerült, mégis igazi Molnár-darabra, amelyiket előreláthatólag a kiváló színészek mégis képesek lesznek élvezhetővé tenni. Igen, most is ennek lehetünk a tanúi, majdnem 100 évvel később.
Schruff Milán - Kovács Patrícia
A Molnár stílusához nagyon értő Benedek Miklós rendezte az előadást , aki nagyon kellemes estét szerez nekünk. Két és fél órára ki tudunk kapcsolni a saját életünkből, és beleélhetjük magunkat ebbe az egyébként nagyon is egyszerű történetbe, amelynek nemcsak mi sejtjük a végkifejletét, de maguk a szereplők is csak kicsit tesznek úgy, mintha kérdéses lenne, hogy mi lesz a folytatás. Talán épp ez a darab gyenge pontja: nem keletkezik igazi feszültség, mert előre tudható, hogy a papírforma érvényesül.
Az emberi kapcsolatokat leginkább a pénz mozgatja, az a rendkívül, amikor valaki nem a saját érdekei szerint dönt. Az érzelmek persze jelen vannak – féltékenység, irigység, düh, harag, esetleg némi gyűlölet és az ezekkel keveredő vágyakozás -, de Molnár szereplői leginkább úgy tekintenek a másikra, mint eszközre, amelyik a jó közérzetükhöz, vagy az előmenetelükhöz szükséges.
Igaz ez a három főszereplő mindegyikére, a két rivális férfira, és vágyuk tárgyára is. Ugyan annak az akarata érvényesül, akinek pénze van, de a többiek is nyernek és ezt belátják, ha őszinték magukhoz. Eleve csak lépcsőfokként tekintettek a partnerükre, és a darab által megragadott időpillanat csak azért kellemetlen, mert ennek a beismerésére késztetné őket. A milliomos, akit Szabó Kimmel Tamás játszik, csak riviérai nyaralásához keres társat, aki átmenetileg oldhatja magányát, és ezért majd egy jobb állással kárpótolja a boltossegédet, Schruff Milánt barátnője elvesztéséért. A lányt, Kovács Patríciát egyikük sem szánta végleges társnak maga mellé, aki ezt érzi is, és mivel számára a jobb életszínvonal a legfőbb szempont, mindössze képmutatás az, hogy nem azonnal mond igent a meghívásra, de akár női taktikának is vehető. A történet éjszakája elég arra, hogy a régi szerelmét elgyászolja - ennek a tanúi lehetünk mi. Közben már látjuk a népszerű segéd várólistáját is, a következő barátnők már jelentkeztek – Ullmann Mónika, majd később László Lili. (A másik szereposztásban Péter Kata és Ballér Bianka.)
Molnár ezzel a tanmeseszerű történettel felhívja a figyelmet arra, hogy így élünk, és hasonlóan tekintünk a mellettünk élőkre, mintha eldobható evőeszközök lennének, nem pedig a véglegesség szándékával „örökre” megszerzett családi ezüst. (Persze jó néhány helyzet adódhat, amikor a családi ezüst valóban alkalmatlan…) Ez a párhuzam jutott eszembe a felvázolt kapcsolatokat látva, amelyek anélkül is bomlékonyak, hogy egy milliomos ajánlata még megbonyolítsa őket.
Az nagyon nézőfüggő, hogy ki mennyire hajlandó ezt vígjátéknak nézni, illetve mennyire érzi benne a tragikomikus élt. Tragédia biztosan nincs, esetleg akkor lehetne róla szó, ha a segéd élete egyetlen szerelmét veszítené el éppen, akivel a haláláig akart élni. (A bennünk élő romantikus erre talán azt mondaná, hogy ez esetben a milliomos ajánlata nyilván nem is működne.)
Molnár darabjaiban van némi romantika, de még az is humorral keverve, és a legjobbakból az is látszik, hogy ismeri az embereket, és nem hülyíti a nézőt. Gyengeségeikkel együtt is szerethetőek a karakterei, és megértjük azt is, hogy mi mozgatja őket – sok esetben a szegénység. Nem annyira nehéz kibontani ebből a darabból sem a társadalomkritikát, de annyira közhelyszerű, hogy inkább a darabban elhangzó szellemes beszólások érinthetnek meg minket.
Jó játéklehetőséget ad a „Riviéra”, talán ez a legfőbb érv a bemutatása mellett. Még a legkisebb szerepben feltűnő Vadász Gábor helyzete se rossz, de a további hat színésznek mind igazán kellemes feladat jut. A segéd jövendő szeretői különböző vérmérsékletű és alkatú nőket mutatnak, és általuk megcsodálhatjuk Dévényi Rita jelmezeinek és parókáinak hatékonyságát, aki jól átalakítja őket. Ezen túl az egyetlen helyszínen játszódó előadáshoz (amely egy bolthelység) jól bejátszható és jól utaztatható teret is tervezett, amelyben a felöltöztetendő és később fontos szereplővé előlépő próbababák dominálnak.
Vadász Gábor és Ballér Bianka (a másik szereposztásból, a jövő képviseletében)
Látjuk a három szép nőt, akik számára éppen ez a kellően jelentéktelennek beállított segéd a legizgalmasabb férfi. Schruff Milán erős oldala, hogy jó arányérzékkel játszik hétköznapi figurákat még így is, hogy érzékeljük, hogy szerencsés adottságai vannak, valódi koránál is fiatalabbnak tűnik, jóképű, aki ezúttal szinte főfoglalkozású Don Giovanniként működik.
Menet közben azért felmerült bennem, hogy kicsit más üzenete lenne annak, ha a három nő mindegyike egészen fiatal lenne. Így viszont, hogy ketten is 35+-osnak néznek ki, már átjön az is, hogy ebben a közegben nem opció a családalapítás, nem várható valamiféle hagyományos értelemben vett boldog happy end. (Már amennyiben két ember végleges együtt maradása annak fogható fel. Ebben mintha Molnár maga sem lenne annyira biztos, néhány megjegyzéséből ez érvényesül...)
Schruff Milánhoz képest Szabó Kimmel Tamás Casellája, aki sok cég tulajdonosa és milliomos, ráadásul egy operabálhoz igazított eleganciával jelenik meg, nyerő helyzetben van. Még kedves is, nem elég, hogy vonzó és jólöltözött. Mivel két nappal korábban láttam a Széttépve c. önálló előadásában, most frissen összevethettem a farmeres-kapucnis színészt ezzel a Molnár Ferencet játszóval: mindkét stílus jól áll neki. Ez ugyan jelentősen kisebb feladat, de a figura így is központi szereplő, hogy többet emlegetik, mint ahányszor a színre lép. Két jelenetével is dominál. Megszólalásaiból átérezzük, hogy a pénz önmagában tényleg nem pótol mindent, neki is van hiányérzete, és minél biztosabbá válik, hogy a vágyott nő az övé lesz, annál jobban érzi már, hogy ez sem fog igazi boldogságot hozni. (Persze igazságtalan, hogy a két színész egyformán fontos szereplőnek tűnik, miközben az egyikük végigdolgozza az estét, a másik pedig közben lazíthat, de ilyen a színház, és ez le is képezi a történet erőviszonyait.)
Mintha a „beleszerettem valakibe” mindkét férfi, (sőt a nők számára is) rutinszerű élmény lenne, ez jön le az előadásból. Jók a férfiak és a nők, átjön mindenki sorsának személyes nyomorúsága, tudunk velük rokonszenvezni, a szerelmi háromszög mindhárom résztvevőjével, és még a várományosokkal is.
Ullmann Mónika és Kardos Róbert
Az öt szerelmes mellé kontrasztnak csak egy szereplőt állít a szerző, aki két lábbal a realitások talaján áll, az áruházban dolgozó gondnokot, aki négy gyerekkel rendelkező családapa. Ő kapja a legszellemesebb mondatokat, amelyekről László Miklós 1937-es Illatszertárának egyik szereplője, Sipos úr jutott eszembe. (A Centrálban évek óta nézhető, kitűnő előadás készült belőle – ugyanúgy egy boltban zajló, de dinamikusabb cselekményű darab.) Ács Mártont, a gondnokot hasonlíthatjuk akár a Delila csaposára is, a szerző szereti ezeket a rezonőr-jellegű figurákat, akik mindent látnak és tudnak, és nem is rejtik véleményüket véka alá.
Az előadáson nekem ez tűnt a leghálásabb színészi feladatnak, és az évek óta Tatabányán játszó Kardos Róbert számára esélyt ad, hogy a Rózsavölgyiben mindössze három nappal korábban eltemetett (igazán nagyszerű és továbbjátszásra más helyszíneken feltétlenül érdemes) előadása (A kulisszák mögött) után, most még szélesebb nézőrétegek szeme előtt legyen Pesten is. A tavalyi Játék a kastélyban után most ismét egy Molnár-vígjátékba került, és érződik rajta is, hogy szívesen és otthonosan mozog ebben a közegben. Egyébként a kollégái is, és az előadás stílusa pedig éppen olyan, amilyennek egy Molnár-vígjátékot várnánk.
A darab eddig nem említett alaphelyzete: a bolt alkalmazottai egy egész éjszakán keresztül kirakatot rendeznek. (A hat bábut és a három embert látva erre maximum egy órát gondolnánk szükségesnek.) Előkerül közben a pálinka, így ennek segítségével a kirakatban megjelenített riviéra valódi helyszínnek tűnhet számukra, vagy még inkább: úgy tesznek, mintha az lenne, és így a segéd búcsúzóul el tudja vinni kedvesét még egy rövid utazásra. (Érdekes szituáció: színházban vagyunk, tehát ebben a közegben pont ugyanolyan eséllyel el tudnánk képzelni egy valódi utazást is. Rajtunk nem múlik.)
A két Casella - Szabó Kimmel Tamás
A felfokozott hangulatban a segéd kipécézi a vetélytársa képére formált próbababát, majd lelövi: ez a legtöbb, amit merhet, de még így is valószínűsíthető a botrány.
Nem kerüli el a figyelmünket az sem, hogy amíg a kiszolgáltatott alkalmazottak dolgoznak és pálinkáznak, addig a nagymenő tulaj elvileg szórakozik (az Operabálban) és ugyanúgy pálinkázik közben. Az ital minősége nyilván eltérő, de a realitásoktól mind elemelkedtek. (És mi van, ha reggelre a szerelmet is kialussza a milliomos? Ezek után visszatérhet minden a régi kerékvágásba? – a szereplők egyike sem veszi ezt számításba, sőt Molnár sem.)
Az alkohol, mint kivezető út elég sablonos megoldás – jutott eszembe másnap a "Platonov" közben ismét a "Riviéra". Nem élünk valami változatos életet. Elvagyunk a függőségeinkkel, ha jó ez, ha nem – idéződött fel megint a "Széttépve" is. Ilyen hetem volt, meglehetősen prózai, és van egy érzésem, hogy az ital, mint megoldási próbálkozás még a hétvégén szintén vissza fog térni egy rövid, ámde zenés előadásban…
PS. A fényképek az Orlai Produkciós Iroda facebook-oldaláról származnak.
