Azt hiszem, hogy M. Tóth Géza rendezéséről már 2014-ben és a 2017-es felújításkor is eléggé megemlékeztem, és mélyebbre ásni már csak zenekritikusoknak lehetne, nem egy színházi ajánlókat író bloggernek. Néhány megjegyzést azért rögzítek, és sebesen, mert HÉTFŐN lesz még egy előadás, tehát, aki most hall a lehetőségről, nem maradt még le, nem érdemes még sopánkodni. A helyszínre kell menni, mert bár a regisztrációs jegyek elfogytak, de most is volt legalább húsz üres szék, és mivel ingyenes az előadás, csak be lehet kerülni így is.
Mindkét korábbi bejegyzésben kiemeltem, hogy a rendező dekoratív képeket vetít elénk a passió német szövegéből, DE NINCSENEK FELIRATOK, azaz nem követhető a történet azok számára, akik nem tudnak németül és netán Máté evangéliumával sincsenek tisztában. Aki nincs képben, jobban teszi, ha előre alaposan felkészül.
Aki az Operaház vezetői közül úgy döntött, hogy ehhez nem kell felirat, mert csak a darab ismerői ülnek be rá, az részben téved, részben pedig nem elég nagyratörő, ha nem akar új híveket szerezni a szerzőnek. Nagyon sajnálom, hogy öt év alatt a második felújításra sem sikerült ezt a kezdeti hiányosságot pótolni, és még inkább sajnáltam a művészeket, mert minden bizonnyal észlelték, hogy előadás közben néhányan bevállalták a kellemetlenséget, és elszivárogtak, bár ezt csak úgy tehették meg, hogy a teljes nézőtér őket figyelte miközben távoztak. Hatalmasak az ajtók, kint az előcsarnokban pedig teljes fénnyel világítanak. Sajnos, minden előadásnál erre kell felkészülni, a távozó néző észrevehető lesz.
Miután vittem a lányomat, aki nem olvasta a szövegkönyvet, és sosem hallotta a passiót – hát igen, bíztam a feliratban én is, és nem hittem, hogy még előzetesen is nyúznom kellene -, a saját bőrömön tapasztalhattam, milyen egy unatkozó nézőtárs mellett ülni, aki helyenként szinte elaludt, máskor pedig némi szemrehányással pillantgatott rám. („Aki Jézust játszotta, az cool volt, tudta kívülről az egészet, de amúgy nem tudtam, hogy éppen mi történik.” – ennyivel intézte el az egész estét, viszont később örült, hogy a taps után még elértük a buszt időben. – Hiába, tanulok, előre megnéztük a 9-es busz menetrendjét, és ezúttal negyven perccel hamarabb sikerült hazatérni, mint egy hete a Lúd után.)
Attól tartok, hogy többen ülhettek a teremben, akik nem ismerték oda-vissza a művet, és más lett volna a hangulat, ha a jelenlevők többsége bevonódik, és nem veszíti el a fonalat. KELL A FELIRAT. (A chorálok kottáit kiosztották ugyan, és néha a nézőtéri villanyok is felerősödtek, de azt nyilván nem gondolhatták komolyan, hogy egy-egy elszórt néző majd énekelni fog, ráadásul úgy, hogy erre nem is szólítottak fel minket. Teljes szövegkönyv kiosztásának sem lett volna sok értelme, hiszen tényleg csak rövid időre volt elég világosság az olvasáshoz a nézőtéren.)
A magam részéről Máté-passió témában a 2014-es bemutató óta jelentősen kikupálódtam, már 2017-ben is úgy mentem a felújításra, mint aki tisztában van vele. Ez persze csak annak köszönhető, hogy van egy jó felvételem, és a napi séták vannak olyan hosszúak, hogy időnként kampányszerűen ezt is többször végighallgatom, de azért néha én is örültem volna a fordításnak.
A közreműködőkről:
A szólisták többségét már láttam, és említettem e rendezés kapcsán a két bejegyzésben. Fodor Gabriellát, Schöck Atalát, Megyesi Zoltánt és Szigetvári Dávidot is, akiket mind viszonylag keveset szoktam hallani, illetve valószínűleg nem léphetnének fel annyit, amennyire azt mondanám, hogy az sok. Közülük ebben a hónapban Megyesi Zoltánnal találkoztam a Hovanscsinában, illetve Szigetvári Dávidot, aki ismét nagyon átszellemült evangélista volt, egy hete egy BFZ-koncerten hallgathattam egy kantáta erejéig. A két énekesnőről pedig az jut eszembe, hogy már nem sok van hátra a Wagner-napokig, amikor mindketten visszakapják megszokott szerepeiket. Most is jó volt hallani őket, és mivel pont azért mentem, hogy az előadás szólistáit hallhassam, volt egy jó estém.
Nehogy kimaradjon Kovács István, aki továbbra is Jézust énekli, mégpedig nagy átéléssel és kotta nélkül. Ez feltétlenül kiemeli az előadásból, éneke hitelességét megnöveli, és amikor megszólal, nem is kérdéses, hogy övé teljes figyelmünk. Számára nagyon kedvező az Eiffel megnyílása, mert A kairói lúdban is nagyot alakított egy buffó szerepben, most pedig Jézusként koncertszerű előadásban is magával visz minket. Miatta különösen sajnáltam, hogy a Ludat nem tudtam újra megnézni.
Most először láttam ebben a rendezésben Bakonyi Marcell basszistát is, aki (még a hónap elején II.Endre volt) most a darabban felmerülő apró szerepek közül énekelt és játszott el néhányat (Péter, Júdás, Főpap), és megszólaltatta a Mendelssohn által meghagyott két basszus áriát is.
Egy egészen új fellépőt is köszönthettünk Csiki Gábor személyében, aki ezúttal új szerepben mutatkozott meg: ő vezényelt, nemcsak az énekkart készítette fel a feladatra. Ez komoly teljesítmény, menet közben el-elnézegettem őt is. Ha már az énekkarról esik szó, ne felejtkezzünk el a gyermekkarról sem, amelyik most is felélénkítette az előadást, és amelyet most is Hajzer Nikolett tanított be.
Az előadást ezúttal az első sor közepéről néztem – jó korán regisztráltam -, de azt hiszem, hogy akusztikailag ez sem a nézőtér legszerencsésebb pontja. De lesz még nem egy esemény, még próbálgatni fogom, hol lehet igazán ideális ülni. (Felteszem, valahol középtájon, az ötödik sor körül.)
Akinek van saját tapasztalata Eiffel Műhelyház témában, ne habozzon, ossza meg velem egy kommentben…
PS. A fotókat az Operaház sajtóosztálya küldte, ezeket lehet használni illusztrációként az előadáshoz. A képeket Pályi Zsófia még 2017-ben fotózta az Operaházban megtartott előadásokon. Így Szigetvári Dávid nem szerepel, Bakonyi Marcell helyett pedig Cser Krisztián látható.
