Az Operaház idén a Máté-passiót vette elő, amelyet 2014-ben M.Tóth Géza rendezett, pontosabban háttérvetítést készített a koncertszerű előadáshoz, amely volt olyan tetszetős a Ház vezetősége számára, hogy ezek után megbízták a Ringgel is, amelyből azóta három részt el is készített. Így pörög az idő. Rövid nyomhagyó megemlékezés készült az idei főpróba ürügyén, amelyet a korábbi bejegyzés kiegészítésének szánok és AJÁNLÓNAK. Előadások: 2017. április 13, 15!
A főpróba előtti napon az egyik szereplő tudósította oldalának követőit a fellépéséről egy facebook-posztban, melyben azt is jelezte, hogy négy szerepet is énekel. A posztnak voltak további érdekességei ezen túl is, amelyek más irányú gondolatsorokat elindíthatnak, ugyanakkor eszembe jutott erről a tényről (egy énekes négy emberi sorsot mutat fel), hogy a passiók kapcsán egyszer a figyelmünket arra is irányíthatnánk a szenvedést tudatosan előre látó és szándékosan előlük nem kitérő Jézus helyett, hogy ebben a koncepciós perekre emlékeztető helyzetben miként viselkednek az egyes emberek, milyen magatartástípusokat vonultat fel az evangelista. Ott van mindenki, aki fél, aki irigységből támad, aki áruló - de azok az emberek, akik nem "sárosak", azaz kitartanak az áldozat oldalán, nem akarnak még elrejtőzni sem, nem szólalnak meg (János, Mária - a János-passióban az evangelista szenvtelen kívülállóként mondja el a történetet, megtartja a távolságot., abban sem tudjuk meg, hogy miként viselkedett éppen ő a leírt történések közben). A reflektorfénybe a bűnösök kerülnek, az ő magatartásuk az érdekes.
A három napja látott János-passióhoz képest a Máté korábban indítja a cselekményt, Jézus sokszor utal arra, hogy mindent előre lát és a jóslatai mennek teljesedésbe, és sokkal határozottabbnak is tűnik. Részletesen feldolgozza Péter esetét, aki megtagadja, és persze Júdásét is, aki elárulja. Ráadásul említődnek a tanítványok, akik nem voltak képesek virrasztani, hanem elaludtak.
Ebből a passióból talán még fokozottabban kiviláglik, hogy milyen bűnös és éppen ezért irgalomra, megbocsájtásra szorulóak vagyunk mi emberek, akiknek erős szüksége van modellekre, akikre fel lehet nézni.
A mai előadás kapcsán ezeken a Pilátust is beleértve különösen gyáva emberi magatartásformákon éreztem a hangsúlyt, míg a vasárnap esti János-passióban sokkal jobban figyelt a rendező a tömeg viselkedésének kiemelésére. Persze, e művek igazi szakértői akár az ellenkezőjéről is meggyőzhetnének, ha beletennék az energiát.
A 2014-es bemutató óta sok minden történt, és ha eddig nem tudtam volna, hogy egy előadás megítélése rendkívül jelentős mértékben múlik a befogadó háttértudásán és pillanatnyi közérzetén is, most erről lennék ismét meggyőzve a mai este után.
Három éve úgy mentem az előadásra, hogy néhány nappal korábban láttam előtte a teljes művet egy templomban (az jobban megfogott, hiába volt hosszabb, és előkészítés nélküli), de korábban még Bach zenéjével is alig találkoztam. Azóta viszont a legnagyobb arányban éppen ezeket a passiókat, illetve Haydnt, Handelt hallgattam, némi Purcellt - egyszóval pontosan arra az időszakra álltam rá, amelyet Vashegyi György, az előadás karmestere népszerűsít a legnagyobb energiákkal Magyarországon. Most tehát százon felüli Máté-passió meghallgatás után vagyok, de ez alsó becslés.
Ma nem is ártott ez az előélet, mert ugyan a rendező mozgalmas vetítést tesz elénk, de aki semmit nem tud németül és a művet sem ismeri, az biztosan elvesztette a fonalat, a közönség mocorgásából, a székek recsegtetéséből ez jön le. Hiába kaptunk dekoratív szövegkönyvet, ha egyszer az nem olvasható, még akkor sem, ha néha néha felkapcsolják a villanyt.Voltak emberek, akik feladták még az első részben, és távoztak, mások mobiloztak - egy telefon a legrosszabb pillanatban, viszont nagyon hangosan meg is szólalt - , de az operaházi jegyszedők aktívan igyekeztek a renitenskedőket leállítani. (Mindenkit nem láthattak, csak fentről látszott jól, hogy ki mindenki kapcsolódik ki az előadásból és halaszthatatlan egyéb ügyeinek intézésére szánja el magát.) Itt lenne az ideje egy frappáns oktatófilm készítésének, amelyet levetíthetnének a nézőknek minden előadás elején...NEM ESZÜNK, NEM BESZÉLÜNK, NEM TABLETEZÜNK ELŐADÁS KÖZBEN, mert MÁSOKAT ZAVAR és nemcsak mi ülünk a nézőtéren!! Ezt kellene felfogni valahogy MINDEN korosztálynak.
M. Tóth Géza nyilván azért is készítette a kivetítést, hogy lekösse a látványra is szomjazó mezei nézők figyelmét, de így másodszorra - a Rajna, a Walkür és a Siegfried vetítései után - elmondhatom, hogy most kivételesen örültem volna, ha inkább a libretto akár ötnyelvű szövegét - akármilyen látványos stílusban - jeleníti meg. Más lett volna, ha mondatról mondatra pontosan követheti a nép, hogy éppen miről is énekelnek.
Egyébként ahhoz képest, hogy ez kifejezetten egy nyugdíjasoknak, diákoknak és nagycsaládosoknak szánt alkalom, feltűnően sok volt a túrista. Érdekes, hogy lehet ez, neten sem lehet jegyet venni a főpróbára.
Az énekesekről megemlékezve, nem tudom visszaidézni, hogy a bemutató idején is kotta nélkül énekelte-e Jézust Kovács István, aki egyébként később az Eperjes Károly-féle szcenírozott János-passióban formátumos Jézus volt, aki egyedül jött ki előnyösen abból a rendezésből, erre élesen emlékszem. Most mindenesetre kotta nélkül énekel, és ez erős kontraszt is. Egyértelműen közelebb érződik a nézőkhöz az az énekes, aki magabiztosan kívülről tudja az egész szerepet, és egész mivoltával az interpretációra tud figyelni. Nem zárnám ki, hogy ez is rendezői döntés volt, hogy Jézus még inkább kiemelődjön. Elszánt, karizmatikus ez a Jézus, nagyszerű alakítás.
Míg Kovács István vasárnap Pilátus volt a Müpában, most fordult a kocka - Cser Krisztián, aki akkor Jézusként állt vele szemben, most megkapta a "rossz embereket", amelyeket sikeresen el tud egymástól most is különíteni, és a két basszus áriát, amelyet hagyott neki Mendelssohn. Miután Cser Krisztián művészetét eddig már rengetegszer méltattam, és nem akarom a húrt feszíteni a 138. alkalommal, hátha valaki már unja, hogy úgysem tudok már semmi újat kitalálni vele kapcsolatban, most csak annyit írnék, hogy ha Mendelssohn hallotta volna a hangját, biztos bennehagyja az összes basszus-megszólalást és egy fél hangot se vesz el tőle. (A produkció zenei vezetője helyében én suttyomban így is visszahúztam volna az áriákat, ha már 135 percet ott tudtunk ülni, ülhettünk volna még tíz-tizenöt percet. Jól esett volna ebből még több. És akár beiktatható lett volna egy szünet a közepén, a mezei nézőknek az jól jött volna.)
Az alt-szólam jobban érvényesülhetett, és Schöck Atala most is beváltotta a hozzá fűzött várakozásaimat. Őt hallgatva mindössze a tökéletes szó jutott eszembe. Csodás ez a hang és érződik, hogy minden pici pillanat ki van dolgozva, mégis az egész nagyon természetesen szólal meg.
A szoprán szólókat most Baráth Emőke helyett Fodor Gabriella kapta, és neki is nagyon lehetett örülni. Végre nyomokban már jelen van az Operaház színpadán, bár nem mondanám, hogy túl sokszor, de a felújítás után hátha még több lehetőséget kap.
Szigetvári Dávidot ebben a produkcióban fedeztem fel magamnak 3 éve, de most nem énekelhette az evangélista szerepét (gondolom, megbetegedett), így most a tenor szólókra kijelölt Megyesi Zoltán kapta meg azt is. Most is, ahogy mindig, nagyon átszellemülten, ihletetten énekelt, jól esett hallgatni.
Szép este volt, a zene nyugalmat árasztott - amelyet a nézőtársak is csak kicsit tudtak megingatni. Ez éppen az az előadás lenne, amelyet ha tehetném, megnézném holnap is és szombaton is, mert valóban igazán színvonalas a zene megszólalása, beleértve a hangszeres szólókat is. (Ha tudnám ki játszotta a hegedű illetve a fuvola szólókat, leírnám a nevüket, megérdemelnék. Szokos Augustin csemballózott, őt még a harmadik emeletről is felismertem.)
Mindenkinek, aki ezt olvassa csak javasolni tudom a megtekintést - ápr. 13. és 15. Amíg ezt a zenét hallgatjuk, akár el is hihetjük - az elbeszélt történet ellenére is -, hogy nincs baj a világban, szép időket élünk. Csak az a baj, hogy mindössze 135 percről van szó.
PS. 2017. 04.17.
Miután ezt a főpróba után azonnal, viszonylag nagy kapkodásban írtam, remélve, hogy lesz néhány ember, aki rászánja magát a megtekintésre, nem említettem meg külön az Óbudai Danubia Zenekart, illetve a passiókban mindig legjelentősebb tényezőt, magát a kórust. A kórus képvisel minket, a hallgatóságot is. Bach a hivők érzelmeit nekik tulajdonította. Mi nézők akkor vagyunk hajlamosak az előadásnak ezekkel a szereplőivel foglalkozni, amikor probléma van velük (ha nem stimmel vagy az, ahogy énekelnek, vagy - színpadi előadásnál - a mozgásuk beállításával van bajunk). Amikor minden rendben van, ahogy most is, akkor én is hajlamos vagyok éppen az ő munkájuk felett átsiklani.
Jelen esetben, mivel a blogom ajánló jellegén túl a másik lényeges cél a nyomhagyás, van értelme pótlólag is hozzátenni, hogy a Honvéd Férikar és a Budapesti Stúdió Kórus Strausz Kálmán karigazgató vezényletével valóban a topon volt. Ihletetten szólaltak meg, de ez azért sem csoda, mert számos olyan tag van közöttük, akik szólistaként is rendszeresen fellépnek (Gaál Csaba, Hajdu András és persze a legmagasabb magyar operaénekes, Dani Dávid még a harmadik emeletről is feltűnt.) Miattuk is nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam az azóta megtartott két előadást megtekinteni. Remélhetőleg eléneklik egy későbbi évben megint.
