Ez az utóbbi hét elég erőteljesen szólt a Nézőművészeti KFT.-ról, három előadásukat is láttam öt napon belül. A legújabb bemutatójuk, a Jóéjt szomszéd! és A kézmosás fontosságáról a másik kettő, amelyekről szintén külön bejegyzésben emlékezem meg.
A fajok eredete esetemben újranézés volt, még a blogírás megkezdése előtt pár hónappal láttam utoljára (2012 decemberében), és utólag kapott is egy rövid ajánlót. Mivel ez most éppen a 150. este volt, és az előadás jól tartja magát, most erről az estéről is következzen egy rövid nyomhagyás, különösen azért, mert a fiam ezt nagyon akarja - az előadás könnyen megtelik, még így is, hogy volt némi áremelés a tao megszüntetése miatt, nem szorul támogatásra. Irány a 300. !
Ezen a 150. estén is egészen megtelt a nézőtér, akikből negyvenen mi voltunk a Jóskából. A diákok többsége az évad folyamán már több alkalommal járt itt (M/Ámor, Nehéz, Kohlhaas), illetve közönségtalálkozón is látták Mucsi Zoltánt, és ennek a folyamatnak még nem is lesz vége, mert két másik nézőművészetis előadást (Ady/Petőfi, Nézőművészeti Főiskola) meg is rendeltem.
Miután 24 éve tanítok, egyre több olyan diákkal találkozom, aki már 15 éves korában néhány meghatározóan rossz színházi élmény birtokában érkezik a gimnáziumba, és kevéssé vágyna újabbakra, ha nem lenne nálunk a dráma tantárgyhoz kötve kötelező félévenként egy előadás megnézése. A második félév első felére, azaz csak február-márciusra már eddig összesen 8 előadást szerveztem meg (köztük két teremszínházat, két operát is), így van választék, kevésbé érezheti magát kényszerítve valaki.
(Mielőtt valaki elrémül ettől a példátlanul erős követelménytől, mellékesen említem, hogy vidéki városokban tipikus, hogy a diákok bérletet vesznek, és így évi 3-4 alkalommal biztosan eljutnak valamire. Miskolcon az egyes gimnáziumoknak volt/van saját bérlete, és ez feltétlenül egyszerűsítette az előadások kiválasztását. Minden nagyszínházi produkciót mindenki nézett, így feltehetően a színházzal rendelkező vidéki városok diákjai többet jutnak el színházba, mint a pestiek, pedig itt naponta 40+ előadásból választhatunk.)
A Nézőművészeti KFT. illetve összességében a Szkénében látható előadások az elmúlt évek tapasztalata alapján eléggé alkalmasak, hogy felkeltsék a diákok érdeklődését a színház iránt. Nem kell kiöltözni, jól elérhető helyen van, jellemzően elfogadható hosszúságúak az előadások (kb. 90 perc még az, amit könnyen el lehet viselni egyben, és a nézők nem vágynak manapság arra, hogy az egész estéjüket lekössék), sokat lehet nevetni, de akár el is lehet gondolkodni, és ami nagyon lényeges: jók a színészek, és nemcsak jók: szerethetőek is, akiket szívesen néz meg az ember akárhányszor újra meg újra.
A korábbi években őrült energiákat tettem bele az opera megszerettetésébe, vegyes eredménnyel, de azt is be kellett látnom, hogy a zenés színház mégis rétegműfaj, a diákok - és valószínűleg a szélesebb nézőközönség ugyanígy - nagyon szereti, ha az előadás RÉSZBEN zenés, de nehezen viseli, ha az egész darabban végig énekelnek.
A fajok eredete lényegében tökéletes választás a színház megszerettetésére, minden kritériumnak megfelel, és mivel ez előzetesen is feltételezhető volt, kétszer annyian jelentkeztek rá, mint amennyi hely volt, már most megvan az a másik csapat, akik március elsején nézik meg.
AZ ELŐADÁSRÓL:
Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Thuróczy Szabolcs Tasnádi István darabját játssza, amelynek címe a darwini evolúciós elméletre utal, és nagyon erős kontrasztokkal dolgozva mutatja fel az embert, a "csúcsfajt" - hajléktalanként, azaz nem csúcsformában. A barlanglakó periódustól máig hosszú volt az út, és az előadást nézve nem vagyunk olyan biztosak, hogy rengeteget lépett volna elő az emberiség. (Ezen a szálon bőven lehet gondolkodni az előadás kapcsán, jól meg is lehet beszélni, akár órán is.)
A három szereplő viszont tényleg csúcsformáját futotta. Ennyi év, és lejátszott 150 alkalom után túl hosszan nem ragoznám, hogy ,mennyire jól együtt voltak, és milyen jól elhihető volt nekik a hajléktalan, de ugyanígy másik szerepük is a történet másik szálán. Egy csirkék számára (!) készülő film forgatásának lehetünk a tanúi, és a három hajléktalanból producer, forgatókönyvíró-rendező és csirketelep-gondnok lesz, és a váltásokat ruházatuk minimális módosulásával is képesek érzékeltetni pusztán a testtartással, gesztusokkal, beszédstílusukkal pillanatok alatt képesek érzékeltetni. Jól teljesített a fellépő baromfi is, megbízhatóan nem ült rá a tojásra.
Az előadásnak néhány képe az első megtekintés óta eltelt hat év alatt sem halványult el bennem, ahogy a kezdés sem - természetfilmre emlékeztető narrációs szöveget hallunk az egyes emberfajok kialakulásáról, miközben három utcán lakó ember ténykedéseit látjuk. Dömötör Tamás rendező remekül aknázta ki a kontrasztból fakadó humorforrást, és akkor is nevetünk, ha már újranézők vagyunk, és várjuk előre a poént.
Ennél is erősebb jelenet a hajléktalanok étkezése, erre valóban azt merem mondani, hogy felejthetetlen.
Azt mondják, hogy "a színpadi étkezés mindig kedélyes", szereti a néző. Jelen esetben dőltünk a röhögéstől, ugyanakkor most is, ahogy 2012-ben is a rosszullét kerülgetett, mert ugyan tudtam, hogy ez színház, és a kellékes nyilván zseniális, de mégis egy kukából előszedett ételmaradékokat ették meg előttünk a színészek. Gyengébb idegzetűek jobb, ha bekészítenek néhány papírzsebkendőt is.
Ezen az előadáson jó közönség volt, jól reagáltak, és jól ment a koldulós jelenet is, és volt aki a felszólításra ténylegesen bedobott Erzsébet-utalványt is a pohárba...Valószínűleg sokan tudták, hogy nem árt némi aprót előkészíteni, tehát sok lehetett az újranéző.
Az előadás után megtudták azok is, hogy ez a 150. előadás, akik a székekre helyezett cetliből nem kapcsoltak. Egy szerencsés nyert két jegyet az EztRádra, és megkaphatta volna az előadásban korábban 124 alkalommal használt, de már tönkrement magnót relikviaként, de ettől eltekintett. Scherer Péter kérdésére, hogy akkor ezt ki szeretné, a fiam persze azonnal jelentkezett, és most boldog tulajdonosa....
