Nem tudom, hogy a Nézőművészeti KFT mennyire nagyszabású megemlékezést fog rendezni abból az alkalomból, hogy szerdán (május 9-én) immár a 15. születésnapját fogja betölteni első saját előadása, amelyet azóta 325 alkalommal játszottak el. Ugyan mindenképp megírtam volna ezt ha nincs jubileum, de legyen akkor ez egy ünnepi bejegyzés.
Mucsi Zoltán - Katona László - Scherer Péter
Az előadást először 2003 szeptember 27-én a Thália Arizona stúdiójában láttam, később átkerült a produkció a Centrálba is, de játszották még számos pesti és vidéki helyszínen is.
Vasárnap délután a 324. előadáson jártam kilencéves fiammal, aki önkéntes közreműködőként egy színpadra léphetett az általa meglehetősen kedvelt Mucsi Zoltánnal, aki még instrukciókat is adott neki, így azt hiszem, hogy valóban felejthetetlenné vált számára is Tasnádi István darabja Árkosi Árpád rendezése, amely meglett kora ellenére nagyon jó állapotban volt, és most is teltházat vonzott.
A közönséget nézve nagyon érdekelt volna, hogy hányan voltak az újranézők, mert azt sejtem, hogy az előadást épp az élteti ilyen hosszan, hogy sokan annyira jól érzik magukat ez alatt a százöt perc alatt, hogy egy idő után visszavágynak.
A fiam – a Tóth János sorozat nagy kedvelője – ősszel a Don Quijoté-ban élőben is láthatta a Művészt, és nem mellékesen megszerette a darab többi szereplőjét is, így később A piszkosakban már örült annak is, hogy a többi nézőművészetist látta feltűnni. Most részben az ő kedvéért (illetve ennek az ürügyén is) akartam visszamenni, másfelől már elegem lett abból, hogy csak „üresen” teszem be a napi ajánlókba az előadás címét, és ugyan láttam többször, mégsem tudtam eddig ajánlót mellékelni hozzá. A következő 15 évre viszont most már itt van ez a szöveg.
Az előadás ugyan „túltolva”, helyenként a vásári komédiák légkörére emlékeztető stílusban, de nagyon alapvető igazságokat mond el a színházról és a színháznézésről, amelyeket tényleg meg lehetne fontolni, bár nyomatékosan elhangzik többször is, hogy „a színház szent és érthetetlen”, nem szabad gondolkodni…(Ez azért megérne egy tanulmányt, de most nem futok még egy csapdába bele arról, hogy mennyire akar gondolkodni a néző.)
Elvileg a Nézőművészeti Főiskola hallgatói vagyunk, akiknek szüksége van diplomára ahhoz, hogy majd egyszer beengedjenek minket egy színházi előadásra, miért nem jegyzetelünk előadás közben. Érdekes lett volna erre a felszólításra engedelmeskedni, és nyilván erre is lett volna reakció a színészek részéről, akiknek igazi erőssége, hogy a közönséggel képesek voltak élő kapcsolatot teremteni.
Scherer Péternek jutott a feladat, hogy Vancsók Márióként, az iskola alapítójaként tájékoztasson minket a ránk váró kurzusokról, és nagyon sok nézőt megszólított az első és második sorban. (Aki szeret zavarmentesen üldögélni, és nem akarja, hogy kipécézzék, ne üljön ennyire közel a színpadhoz.)
Scherer Péternek nagyon jól áll ez a szerep, aki a körülményekhez képest még a színház helyzetét is optimistán látja – ahhoz képest, hogy ennél a jövőben játszódó előadásnál a kiindulópont az, hogy évek óta be vannak zárva a színházak, mert a nézők annyira sok rendbontást követtek el az előadásokon.
A nézők helyes viselkedésével kapcsolatban már előre kioktattak minket, hogyan kell helyesen bemenni a sor közepére, hogyan üljünk, nézzünk…(Az első sorokban sokan követték az utasításokat, nagyon sok néző pozíciót váltott, a fiam úgy is maradt egészen addig, amíg megint nem mondtak egy olyan poént, amitől majdnem leesett a székről.)
Ami azt illeti, sokat írtam az általam tapasztalt nézőtéri incidensekről, például az említett Don Quijotén is több csomag ropit megettek mellettünk az első sorban,talán ez volt az egyik legdurvább, ha elfelejtem azokat az eseteket, amikor egy operaelőadás közben körülöttem telefonáltak is nézőtársak, így azt gondolom, hogy a Nézőművészeti KFT most már egy oktatófilmmel állhatna elő, amelyet minden színházban le kellene vetíteni előadás előtt, hogy fejlődjünk. Ezt akár finanszírozhatná ezt a Színházi Társaság, MMA vagy mindegy ki, de nagyon kellene egy ilyen alkotás, amely felhívná arra a néző figyelmét, hogy nem otthon van, amikor színházat néz, és nem mellékesen mások is vettek rajta kívül jegyet az előadásra, akikre tekintettel kell lennie. Erre óriási szükség lenne, éppen ezzel a humorral-stílussal, amely a nézőművészetisek védjegye.
Az előadásban persze a befogadás kérdéseiről is legalább ilyen szinten szó van, és tényleg el lehet fogadni azt a kijelentést, hogy „az ideális néző üres edény”, azaz egészen nyitottan jön és nem befolyásolják előzetes élmények. Csak az a baj, hogy sokszor látott művek esetén ez a tiszta lap állapot nem állítható elő.
(Ilyen üres edényként be tudtam ülni ezek után este a B32-be egy új darabra, Gyulay Eszter, a nézőművészetisek dramaturgjának rendezésére, mert arról semmit nem tudtam, de teljes egészében nem tudtam ilyen ideális formába hozni magam délelőtt A vágy villamosán sem, ahol ugyan a szereplőket nem, de az előadás alapanyagát ismertem. Sokadik újranézésre pláne nem tudtam így jönni erre az előadásra, amelyről emlékfoszlányaimon kívül a sokat látott színészek miatt már meglehetősen magas elvárásom is volt, amelyet úgysem tudnék leküzdeni. (Igen, a Nézőművészeti KFT előadásaival kapcsolatban a léc magasan van, de át is szokták ugrani, így nem érzem, hogy ezzel probléma lenne, illetve persze igyekszem kevésbé lelkesedni, ha őket megyek nézni. Talán a kicsit kétkedő, semmiképp nem túlhevült állapot kedvez egy előadásnak, akkor élhetünk át kellemes meglepetést, nem akkor, ha világszenzációt várva ülünk be. Summa summárum, addig jó, amíg a néző olyat nem vár, amit a színház nem tud teljesíteni, és amíg a színház csak azt ígéri, amit adni tud.)
Az előadás tele van képtelen ötletekkel is, azon túl, hogy mulatságos, ahogy tudományoskodó stílusban beszélnek a befogadás esztétikájáról. Látunk katarzis-vizsgáló készüléket, illetve olyat, amelyik a néző gondolataiban olvasni tud. Lehet, hogy addig jó, amíg az alkotók nem kapnak minden nézőtől visszajelzést az előadásukról, hanem csak azt észlelik, hogy a közönség kilencven százaléka folyamatosan röhög, kacarászik, ki-ki saját vérmérséklete szerint. A fiam többször majdnem leesett a székről, különösen akkor, amikor az elfogadható és az elfogadhatatlan sírás-típusokat mutatták be...Egész biztos, hogy amit ő produkált, az a színházban elfogadhatatlan nevetés-típus kategóriájába esett.
„Volt néhány üresjárat, túl is volt tolva, de egy ilyen kis történetet is hogy elad nekünk három zseniális színész”, hallottam kb ezt az elemzést magam mögött két mögöttem sétáló lánytól, akikről később az is kiderült, hogy Scherer Péter rajongói táborába tartoznak a Válótársak miatt, ezért jöttek a helyszínre.
Ezekkel a megállapításokkal egyet lehetett érteni, a három színész tényleg rendkívül erős jelenléttel bír, nem kérdéses, hogy ezt az előadást csak elsősosztályú színészek játszhatják ilyen hosszan, ilyen tartós sikerrel.
Katona Lászlót éppen a Nézőművészeti Főiskola 2003 szeptemberi előadásán láttam meg, és nem kellett utána sose a színlapon keresgélni a nevét, beragadt elsőre. Miután a partnerei már befutott művészeknek számítottak akkorra, és sokat láttam őket, nekem ő volt az előadás igazi szenzációja. Valóban nem hétköznapi, ahogy a kisugárzással rendelkező NÉZŐt alakítja, az IGAZIt, akinek pillantása falat is áttör, tüzet gyújt – aki ténylegesen képes visszasugározni a színpadról érkező impulzusokat.
Nem minden közönség egyforma, de ez a délutáni nagyon jó volt, még akkor is, ha a darab szövege alapján kaptunk néhány megjegyzést, közönséggyalázásnak is beillett, de jól bírtuk és nem sértődtünk meg.
Nagyjából ennyi jutott eszembe frissen az előadásról, és nem húznám tovább a bejegyzést, elég provokáció volt a múlt heti Álarcosbál bejegyzésem a laza 12 oldalával.
Na, de Mucsiról semmi? – kérdezhetné valaki, aki figyelmesen olvasott.
Mucsi Zoltán valóban felülmúlhatatlanul nagyszerű volt, ahogy egészen végig komoly marad a megsavanyodott állástalan színész szerepében, miközben mi nevettünk rajta rendületlenül. Közben persze voltak olyan pillanatai is, amelyben megmutatta, hogy képes igazi nagy csendet is teremteni néhány gesztussal. Benne van a bohóc és Othello is egyszerre, mindkét szerepben hiteles lenne, a legnagyobbak közül való - büszkén veszem fel november óta heti négyszer a MUCCI-pólót, amit nyertem tőle. (Most is abban mentem, ezt szinte felesleges is hozzátenni.)
Most következhetne a bejegyzésben, hogy de sajnos keveset látható, stb stb..- DE NEM, van egy színészünk, aki rengeteget játszik, forgat is, sőt még bérlet is van róla elnevezve a Szkénében. Csak az a fontos, hogy bírja a gyűrődést még sokáig kollégáival együtt, menjen még vagy 15 évig ez az előadás.
ps. A Nézőművészeti KFT a fotó tulajdonosa, amelyet felhasználtam.
