„Mindenkinek nehéz” – itt hagytuk el a legutóbbi előadásnál, a „Három esős nap”-nál. Most pedig tényleg jött a „Nehéz”, Háy János évek óta futó darabjának újranézése hétfőn, ezúttal ötven diákommal.
Mucsi Zoltán és Lázár Kati
Az előadásról egy rövid szösszenetet írtam a korábbi zártkörű hírlevelemre, és ezt, ahogy minden 2012-es hasonló szöveget, átmentettem a blogra még 2013 tavaszán, hogy legyen rajta elég anyag. Annyira rövid, hogy azt még biztosan végig lehetett olvasni, de részletek nem derülnek ki belőle.
Ez az első nézés még 2012. május 24-én volt az eredeti helyszínen, a Bárkán, ahol akkor már 2010. október 22 óta ment Bérczes László rendezése, részben más szereposztással – a színház saját színészeivel. A Bárkának azóta nemcsak a társulata cserélődött le, de be is zárták, bár a hajótörésből ez az előadás megmaradt, és ahogy látszott tegnap is, jó formában van, még évekig eljátszható.
Mivel diákokkal mentem, így elsősorban az ő véleményük érdekelt, de az majd csak csütörtök-péntek folyamán fog kiderülni, akkor beszéljük meg majd a négy osztály drámaóráin, ahonnan a jelentkezők összeadódtak.
Abból az estéből hat év alatt is végig megmaradt bennem Mucsi Zoltán konyhai monológsora, amelyet Lázár Kati olyan különösen szuggesztíven hallgat végig, miközben levest főz, így igazán erős feszültség jön létre a tehetetlen ember fecsegése és az anya nem kevésbé fájdalmas hallgatása között. Színészi bravúr mindkettő, az előadást csak miattuk is érdemes megnézni. Én mindkét alakítást egyformán erősnek éreztem, bár néhány elkapott nézői megjegyzésből úgy tűnik, hogy azok, akik nem járnak színházba nem tekintik nagy számnak, ahogy Lázár Kati minden pillanatban reagál a hallottakra, létezése olyan természetes, hogy azt is gondolta valaki, hogy egy statiszta, akit azért vettek fel az előadásba, mert pontosan ilyen. Ez a legnagyobb dicséret valószínűleg, ami elmondható egy színészről. Mucsi Zoltán teljesítménye hatalmas, fokozatosan veszi át az előadás terheit, ahogy elfogy alóla az élet, és látjuk alig több, mint másfél órában a leépülés fokozatait.
A főszereplő játékát érdemes lenne oldalakon át részletezni, minden egyes gesztusa kifejező, ahogy a zokniját húzza, még az is fontossá válik. De a kisebb szereplők is nagyon jók, és az előadás első fele számukra is hálás, amíg nem kopnak ki hősünk életéből.
Molnár Gusztáv pár mondat erejéig van jelen, de a kocsmai jeleneteknél végig figyel – ő az unatkozó csapos, aki ebben a darabban nemigen szól közbe. Neki a vendégek csak bevételi forrást jelentenek, érezzük rajta, hogy egyszerre van kívül is és belül is a történeten. Valószínűleg a tanítványaim is kiemelten nézhették, hiszen nemrég volt hatalmas sikere a M/Ámornak (lesz november 12-én a TRIP hajón, és oda is menni fogunk ismét), és a színész utána el is jött közönségtalálkozót tartani. November 10-én egy monodrámát ad elő a TRIP-en, a Johnny háborúját – arra is lesznek néhányan, akik menni fogunk.
A kocsmai ivócimbora szerepében Katona László szintén erős, megerősíti azt, hogy nem egyedi esetről van szó, valószínűleg ő is hasonló folyamaton fog átmenni előbb-utóbb. Az előadásban vele érzi magát egyedül otthonosan a főszereplő, két rövid jelenet is elég ahhoz, hogy átéljük, hogy milyen a „vesztett éden”.
Míg Gados Béla, Pásztor Tibor és Varga Anikó nincs már benne az előadásban, a tanszékvezető pozícióját Ilyés Róbert meg tudta tartani. Az előadás erőssége, hogy mind az ő nézőpontja és igazsága, mind a másik „cserbenhagyó”, a feleség igazsága is érthetővé, sőt elfogadhatóvá válik. Utóbbi Moldvai Kiss Andrea, akiről könnyű elképzelni, ahogy éveken át minden este várta a férjét haza, egészen addig, amíg végül a házasság feladása mellett döntött.
Az előadás annál fontosabb, minthogy csak egy csodálatos színész nagy alakítását lássuk benne. Felhívja a figyelmet egyfajta élet-kudarcra, amely sokakat érinthet, és akár a nézők sokaságát is megérinthette az elmúlt nyolc év folyamán.
Látunk egy embert, aki a saját életútjának alakulását elemzi, mintha pszichológus lenne. Muszáj volt, hogy így történjen minden? Nem lehetett volna másként? Miért kínlódunk ennyit, miért vagyunk egymás mellett élve is magunkra hagyatva?
A választ is megkapjuk a feleséggel folytatott párbeszédben és a későbbi monológokban – ennyiben kivételes a darab, hogy van elfogadható és elgondolkodtató magyarázat is.
A lényegi baj és hiány: nem küldünk elég pozitív megerősítést társunknak, érzelmeinket nem fejezzük ki, csak a negatívat. Elmarad az a szükséges biztatás, amire a másiknak szüksége lenne ahhoz, hogy sikerüljön a saját küzdelme. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” – juthat eszünkbe ez a József Attila sor erről.
Háy János világában mindenki csak magával törődik, nem veszi észre, hogy a mellette élő másik is szenved, és közben – ahogy a hősünk is – folyamatosan hibáztatja a többieket az elmaradt figyelemért és szeretetért, vagy még inkább annak kifejezéséért.
A nézőnek szabadságában áll az előadás után azt mondani, hogy nagyon jók a színészek, de ez nem az ő világa, mert ő nem követ el hasonló hibákat, mindig igazán odafigyel a mellette élőkre, vagy elgondolkodni, és próbálkozni, hátha még nem késő.
Ha előadásonként csak egy embert is kizökkentett ez a darab a megszokott rossz kommunikációs beidegződéseiből, már nem ment hiába nyolc éven át. Csak menjen még!
Ps. A fotók a Theater Online képei, Ilovszky Béla készítette. (Fogalmam sincs, hogy miért lettek eltérő nagyságúak)
