Nemrég kaptam egy kérdést egyik volt kollégámtól: ajánljak valami olyan előadást, amelyik szívet melengető, és el tudná rá vinni a barátnőjét. Nem volt könnyű válaszolni, de néhány tippem azért volt.
Ez a szombat délelőtti alkalom, az Operettszínház „Szegény Dzsoni”-ja ilyen volt, csak mivel gyerekdarab, és felnőttek a legritkább esetben mennek maguktól ilyenre, hacsak nem visznek magukkal ürügyként néhány kiskorút. Én pontosan ezt tettem, vittem a fiamat, hogy átérezzem a célközönség reakcióit.
Árnika és Dzsoni - Gubik Petra és Kocsis Dénes (Gordon Eszter fotója)
Ezen a raktárszínházi előadáson se nagyon volt senki gyerek nélkül, leszámítva azokat a gimnazista lányokat, akik feltehetően Kocsis Dénes rajongótáborához tartozhatnak, és nyilván a színész korábbi jó alakításain felbuzdulva mentek utána, hogy ebben is lássák. Igen, így működik ez – ha az embernek megtetszik egy színész játéka, kíváncsi lesz, hogy más szerepekben milyen (vagy akár ugyanabban másik nap).
Ami azt illeti a Dorian Gray és az István, a király után pontosan így voltam én is, de azonnal hozzátenném, hogy Gubik Petra is érdekelt, sőt ketten együtt is. A két fiatal mindhárom előadásban párost alkot, de viszonyuk jellege eltérő, és kíváncsi voltam a megtekintett kettő után, hogy mire jutnak egy harmadik alkalommal. (Nagyon sok darabba kellenének ártatlan fiatal szerelmesek, akik mégsem jellegtelenek - ez a két színész nagyon alkalmas, és még énekelni is tudnak. Nagy szükség van rájuk.)
Vittem a fiamat.
Ha már viszek valakit, akkor előbb-utóbb az kezd érdekelni, hogy rá miként hat a dolog, és ha nem tetszik, akkor az lehangol. Jelen esetben a gyereknek ezen a délelőttön semmi kedve nem volt az egészhez, vagy még annál is kevesebb. Az a tipikus eset történt meg, amikor valakit elvonszolnak valahová, persze abban a hitben, hogy ez majd mégis jó lesz az illetőnek. Nem szerencsés ez, a nézőnek magának is nehezebb, ha eleve eldönti, hogy nem lesz jó, de egy jó előadás az ilyen nézőket is ki tudja húzni a gödörből, és ha tetszik-ha nem, elvarázsolja.
A varázslat sikerült, Jánosnak az előadás mégis tetszett, elismerte – bár kiemelte, hogy különösen a szöveg jó és a boszorkány, akit Papadimitriu Athina játszik - szerintem is kellően szuggesztíven, árnyalatokkal. (Sok arca van, ha százat nem is tud idő hiányában megmutatni.)
A Százarcú boszorkány birodalma tetején (Gordon Eszter fotója)
A Szenetczki Zita bábrendezőszakos hallgató diplomamunkája az előadás, már 2017 májusában bemutatták, de halogattam a megtekintést, mivel Lázár Ervin eredeti művéhez szoros érzelmi szálak fűznek, és a musical eleve nem az én műfajom, bár a bábszínházat kifejezetten szeretem, egy „bábmusical”-ről mégsem gondoltam, hogy nekem találták ki.
Jelen esetben pedig ez tényleg az, a mesét Kautzky-Dallos Máté alkalmazta színpadra, a dalszövegeket Závada Péter írta hozzá, a zenét pedig Szirtes Edina Mókus. Az Operett zenekarát Kovács Adrián vezényelte – teszem hozzá azonnal, nehogy elfelejtődjön.
A stúdió intim tere nagyon jól illik ehhez a zenés mesejátékhoz, Túri Erzsébet egy-egy ruhával jellemzi szereplőit, és takarékos a díszlete is – egy szekrény és egy íróasztal átalakításával lényegében mindent megteremt, ami ahhoz kell, hogy a szereplőkkel együtt az író által is hangsúlyozott „mese-kitalálási szituációba” belemenjünk.
Ennyiből áll egy vár - Östör király és udvara (még Ottlik Ádámmal a bemutató idején)
A darab hűen követi az eredetit, megmarad a keret, az apa és a lánya beszélgetése, akik automatikusan alakulnak át Östör királlyá és Árnikává, és akikhez megérkezik a Szegény Dzsoni is. (A történet leírása felesleges, aki nem ismeri, annál jobb – legalább számára meglepetést fognak jelenteni a fordulatok. A cselekményt követni tudják kisebb gyerekek is. Lázár Ervin műve 1981-es, aki azóta nem olvasta, az az előadástól függetlenül most már nekifoghatna.)
A rendezés a bábokra nagyban épít, így hat színésszel megjelenhet előttünk még a királyi udvar is. A produkció oldalán szerepelnek közreműködőként , nagyon sok múlik rajtuk, munkájuk pontosságán. Énekelnek, báboznak, reagálnak a történésekre – kell ez a jó háttér a főszereplőknek. Ne maradjon már ki Widder Kristóf sem, aki a mozgásukat megtervezte.
A bemutató óta a szereposztás egy része megváltozott, a helyszínen nem tették ki az aznapi fellépők neveit, de azért sikerült azonnal felismernem az apa-király szerepében Mertz Tibort, és meg is örültem neki, mert régen láttam, bár vannak róla még húsz évvel ezelőtti emlékképeim is, a merlines korszakából. (December 15-én az Örkényben játszik majd az új Mohácsi-bemutatóban, a Patikában.) Neki való ez a jóságos és megértő apa. (Fotót mintha nem is készítettek volna róla, nem találtam.)
Az előadás ment ahhoz eleget, hogy kettős szereposztás kellett hozzá – leszámítva a boszorkány ziccerszerepét, amelyre lehet, hogy nem volt még egy hasonlóan alkalmas színészük, ezt sem zárnám ki. Papadimitriu Athina nagyon az, némi távolságtartással, és árnyaltan játszotta a főgonoszt, és már-már hajlamossá váltunk, hogy megsajnáljuk. További fontos epizódszerepeket formál meg Angler Balázs, aki bábos támogatással hol Ipiapacs, a rabló, hol Rézbányai Győző, sőt még ő adja a hangját az Udvari Főszámolnoknak is.
Ipiapacs - még rablóvezérként
Ezen a szombaton a kiírtnak megfelelően Gubik Petra és Kocsis Dénes volt a fiatal szerelemespár, akikkel nekünk nézőknek könnyű volt „együtt menni”. Beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet – üdék voltak, nem egysíkúak, sugározták a bizakodást és életörömet, amire nekünk nézőknek olyan nagy szükségünk van. Jó, ha mondják, hogy az életben ugyan nem fordul mindig minden jóra, nem győz a szeretet, de ha nagyon akarjuk, akkor talán mégis. Csak nagyon kell akarni.
Fogalmam sincs, hogy az Operettszínház januártól működésbe lépő új vezetése ezt a darabot a "Nemzeti Dalszínház" image-hoz illeszkedőnek fogja-e tartani, vagy sem, és így megtartják vagy nem. Hátha mégsem a decemberi három lesz a sorozat vége, ezt remélem.
