Székely Kriszta az Operettszínház társulatával egy olyan "István, a király"-t rendezett, amely a mű eredeti szellemének megfelelően bemutatja történelmünk egyik sorsfordító pillanatát, ráadásul mindkét szemben álló fél oldalára egyforma figyelmet fordítva, abban is az emberi drámát kiemelve, tehetséges művészekkel. Nincs ajánlóra szüksége ennek az előadásnak, telt ház volt és lesz is bármilyen hosszan lesz műsoron, mert népszerű a mű és illik hozzá a rendezés, még olyanoknak is nagyon szerethető, akik alapvetően a musical műfaját nem kedvelik.
István és Koppány Géza koporsójával
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a keletkezés idején (1984-ben) ha el nem is juthattam az ősbemutatóra, de kazettán megvettem a darabot és rengeteget hallgattam. Ugyan azóta eltelt 34 év (már!), de annak ellenére tudom még mindig kívülről, bár ez alatt az időszak alatt szinte egyáltalán nem foglalkoztam vele, élőben egyedül csak öt éve Alföldi verziójához volt szerencsém. Ez a mostani előadás jobban tetszett, felkeltette a mű iránt ismét az érdeklődésemet, és hazaérve azonnal végighallgattam utána a youtube-on is az eredeti felvételt. Ugyan tagadhatatlan, hogy a Királydomb, mint helyszín verhetetlen, és sokkal inkább passzolhat a műhöz az Operettszínház eleganciájánál egy kevésbé elegáns épület vagy szabadtér (a bemutató Baján, szabadtéren is volt - nagyon jó emléket hagyott néhány nézőben, akik erről beszámoltak nekem), de az itt összegyűlt konszolidált közönségből is kihozta a mű az állótapsos fogadtatást, elsöprő sikerről tudok beszámolni.
KITÉRŐ:
Egy hete szintén voltam az Operettben, mégpedig az ugyancsak népszerű Dorian Gray című előadáson. Akkor még nem volt nyilvános, csak sejthető az igazgatói pályázat eredménye, amely most már az. Más vezetés és más irányvonal lesz itt, "nemzeti dalszínház". Meglátjuk, hogy fog ez a gyakorlatban kinézni.
Ezen a nyomhagyó-ajánló blogon azért annyit leírok most is, hogy én úgy láttam, Lőrinczy György vezetése alatt jól ment az Operett szekere, igazán érdekes előadások, zenés színházi kezdeményezések történtek, minden előadáson tele volt a nézőtér, és azok a mezei nézők, akikkel ad hoc összeismerkedtem a szünetekben, jellemzően elragadtatással beszéltek az intézményről. Ha tetszik, ha nem, nagyon jelentős nézői igény van a musical és az operett műfajára, és az emberek szerették az itt látható igényes előadásokat. Majd elválik, hogy mennyire sikerül ezt a már elért magas színvonalat tartani, eszményi esetben emelni. Sajnálom, hogy három év után ennek az eredményes munkának nem szavaztak meg még egy ciklust, ezt mondhatom csak nézőként, a saját nevemben.
Ez a pályázati eredmény nyilván a nézők széles tömegeit addig nem fogja érinteni, amíg a műsor a kedvükre való, és a kedvenceik nem mennek el máshova. (Hova is mehetnének? - Ma Magyarországon mégis itt lehet legjobb eséllyel operettekben szerepelni, még akkor is, ha minden nagyobb vidéki színház szokott évente egy operettet vagy musicalt elővenni, amely esetén garantált a siker.)
Feltételezem, hogy az igazgatóváltás híre miatt nyilván senki nem jött kedvetlenül az előadásra, bár a tény azokat a nézőket is foglalkoztatta, akikkel ezúttal összehozott a sors. A színház törzsnézői voltak, nekik nagyon nem lesz mindegy, hogy mi fog történni a következő években itt, ahova a legtöbbet járnak.
István és Gizella - a boldog ifjú pár
De vissza az előadásra:
Ezen a hétfőn borongós hangulatú nap volt, sok teendővel egy hosszú hétvége harmadik pihenőnapjaként. Miután előző nap láttam egy zseniális előadást a Zeneakadémián, egyáltalán nem voltam ráhangolva az István, a királyra. Ebből a gödörszerű állapotból viszont elég hamar kirángatott az előadás - alighogy lement a Beethoven-nyitány, amelyet a rockopera előtt játszottak és elkezdődött maga a darab, még az első szám alatt a hatása alá kerültem a látottaknak, örültem a régen hallott zenének.
Cseh Renátó díszletében látunk egy ormótlan nagy szarvas szobrot és egy angyalt, első pillantásra mindkettő taszító, nem érzünk minőségi különbséget a két ideológia jelképei között. És ez is marad a fő üzenet - egyik oldal sem jobb, mint a másik, mindkettőnek vannak gyenge pontjai és igazságai. A megosztottság pedig örökös, azóta is tart és így az István, a király most is, ahogy a keletkezés idején is túlmutatott az eredeti történeten. (Még talán akkor jobb volt a helyzet, hiszen kimondatlanul még a szocialista rendszer haszonélvezői is az oroszok kivonulását szerették volna.)
A tér kialakítása kedvez a táncbetéteknek, lehetővé teszi nagy tömegek mozgatását (koreográfusok: Bodor Johanna, Lénárt Gábor), és a rendező most a darab jellegéhez igazodva gyakran hoz létre tablókat,többször átrendezi a csoportokat, és sosem ül le az előadás, végig fenntartja az érdeklődést. A táncosok teljesítménye előtt le lehet borulni, mindkét oldalt ugyanazok képviselik, a legtöbb képben szerepelnek, és egyedül miattuk van létjogosultsága a szünetnek, mert mi nézők ezúttal simán végig tudnánk figyelni az egész estét megszakítás nélkül is, annyira pörögnek az események. Helyenként a látvány is lebilincselő, az égő fáklyás tánc nem tűnik veszélytelennek, de rendkívül jól mutat és illik a darab hangulatához.
Előtérben Koppány, háttérben a három feleség
Pattantyus Dóra egy-egy jellemző ruhát tervezett a szereplőknek, amelyek maiak - ha meggondolom, nem is vártam volna, hogy valami koraközépkori imitációban lássam a szereplőket. Ez is nyomatékosítja, hogy a máról és rólunk szól a mese.
A táncbetétek és a jól szervezett mozgásokon kívül az előadás másik kiemelt értéke a szereposztás, alkalmasak a szereplők a rájuk kiosztott feladatra. Ez nem annyira kis dolog, tekintve, hogy pontosan húsz énekes szólistáról beszélünk. Érthetően énekelnek, most nem hiányoltam a magyar nyelvű feliratot, bár a hangosítás sosem szokott jót tenni a hangnak tapasztalataim szerint.
Miután elég kevés operettes előadást láttam, a húsz fellépőből mindössze hatot tudtam névvel azonnal beazonosítani, akikhez fűződtek korábbi előadás-élményeim. Kicsit necces leírni, hogy a fel nem ismertek között volt Dolhai Attila is, akinek a nevét persze régen tudom, mert már ezer éve az intézmény egyik kiemelt sztárja. Fogalmam sem volt végig, hogy ki játssza Koppányt, de meggyőző volt, erős a kisugárzása, és akárki lett volna, most csak azt mondhatnám, hogy elhihető neki a pogány lázadó, aki nem tűri a zabolát, nagyon jó ellenpontja Istvánnak. Az őt kísérő három feleség (Bódi Barbara, Ábrahám Gabriella, Fekete-Kovács Veronika) sem rossz, de nem éreztem az ő esetükben, hogy egymástól élesen elkülöníthető különleges egyéniségekről lenne szó - igaz, a darab is egységként kezeli őket, és az operett törzsnézői, akik sok korábbi előadást tudnak hozzájuk kötni, nyilván másként néznek rájuk.
Koppányhoz hasonlóan kirobbanóan játssza Laborcot Kerényi Miklós Máté, illetve Tordát György-Rózsa Sándor, hogy még a pogány oldalnál maradjak, mozgáskultúrájuk is imponáló, nem csoda, hogy erősen maguk felé hajlítanak minket.
A három megalkuvó, mindkét oldalhoz törleszkedő úr szerepében kevés megjelenésével is domináns volt Szabó P. Szilveszter és Földes Tamás, akik ennél nagyobb szerepekhez vannak szokva, és így, amíg színpadon vannak, érezhetően mindent megtesznek azért, hogy minden pillanatot kihasználjanak. Kevésbé "túlmozgásos" Mészáros Árpád Zsolt, mintha ő kevésbé törekedne arra, hogy "kiragyogjon a karból".
Nagyon szerettem a két Krónikást is, Horváth Dánielt és Vizi Dávidot - utóbbi az, akit eddig a legtöbb előadásban láttam a teljes szereposztásból, követtem az egyetemi vizsgáit és a katonás fellépéseit is, bár ő az, aki talán a legrövidebb ideje van a pályán. Annyi prózai előadás után kellemes meglepetés volt azt látni, hogy zenés darabban is megállja a helyét, leköt a játéka.
Tárnok Maricát nemigen lehet senkivel keverni, ha valaki már látta egyszer is, a Földanya az ő szerepe.
Polyák Lilla István anyjaként a "jó" oldal motorja, de a rendezőnek köszönhetően árnyaltabb szerep lesz ez is, őt is az "ősi érdek" mozgatja, nem idealista, a fián keresztül szeretné a hatalmat kézben tartani. Ezt a győzelem utáni ünneplésnél és a bosszú előkészítésénél fokozottan érezzük, látjuk, hogy ő az, aki az események legfőbb mozgatója.
Szintén árnyaltabb lesz Gizella, nem pusztán naiva, ahogy az eredeti verzióban láthattuk Maros Bernadett által. Ezt a fiatal nőt erősen zavarja az idegen közeg, láthatjuk, hogy nincs egy hullámhosszon Istvánnal, bár benne is megvan a jószándék, hogy kapcsolódjon hozzá - mégis kiszúrja a szemünket, hogy a fiatal királyhoz legjobban Koppány lánya, Réka illene - és ezzel a friggyel akár az ország békéjére is megoldást lehetne találni. De persze a történelem tényei ellen a darab akkor sem küzdhet, ha a néző olyan nagyon szereti a happy endet. Gubik Petra most is annyira a szívünkhöz nő, mint a Dorian Grayben, és nagyon jó párost alkothatnának Kocsis Dénessel ismét. (Szerepelnek együtt a Szegény Dzsoniban is, amelyet most már csak miattuk is szeretnék megnézni.)
Kocsis Dénes Istvánja egészen fiatal, és ez persze szólhat arról is, hogy a rendező őt kapta, de lehet koncepció is: meglehetősen nagy a szakadék az érett és energikus Koppány és közte, aki erősen idealista, neki elhisszük, hogy nem a hatalom megszerzése a célja, hanem valóban az ország érdekét képviseli. Jót tesz nekünk, hogy a rendező a hitelességét semmilyen eszközzel nem ássa alá, nem teremt belőle is korrupt figurát. Egy tiszta embert, sőt egy tiszta politikust látunk, aki szinte áldozat, és egyben anyja (és pártja) eszköze is. Tragikus az ő sorsa is, nem vitás. Vele vagyunk, végignézzük elkeseredését, ahogy kénytelen végignézni ellenfeleinek megsemmisítését.
Az előadás végén a papírforma szerint megszólal a himnusz, amelynek kezdő motívumait a zeneszerző páros, Szörényi Levente és Bródy János többször is előlegezte. Ennek a megoldásnak a segítségével egy mozdulattal túlléptünk a látott ÉS átélt tragédián, a hangulat ünnepélyessé vált, és mind együtt örülhettünk az államalapításnak, azaz annak, hogy súlyos véráldozatok árán, de csak fennmaradt az ország és a mai napig - hasonló megosztottságban, de momentán vérontás nélkül - most is működik. Mindezt egy nappal október 23. előtt. Felemelő volt valóban, ahogy az Operettszínház közönsége és a szereplők együtt elénekeltük a himnuszt, és persze ezután nem volt az sem meglepő, hogy a közönség hamarosan felállt ismét, és állva ünnepelte a szereplőket, akik most már civilben, egymásnak is gratulálva önfeledten fogadták ezt.
Szép este volt, egészen elmosta az azt megelőző nehéz napomat, csak ez fog belőle megmaradni, és jó ez így.
PS. Az Operettszínház és a Deszkavízió blog fotóit használtam fel.