A keddi élményfürdő harmadik része. (első, második) A Spinozában ebben a hónapban - és most tartunk a közepén, már két igazán jó élménnyel találkoztam (Lázár Kati Jászai-estje és Hábetler András Operapódiuma). Ezek után nem csoda, ha kedden a teljes Carmen sokadszori megtekintése helyett úgy döntöttem, hogy ezt a ritkán látható előadást választom. (részletes színlap)
A Bartók Emlékházból majdnem tíz perc késéssel értem csak át, viszont volt annyi szerencsém legalább, hogy az előadásba bele volt rendezve két késő néző (a két főszereplő) érkezése és velük egyszerre tudtam legalább a terembe beérkezni. Meghúzódtam hátul - ahonnan szintén jól látni, most már ezt is tudom - és ők pedig hivatalból zörgették a cukorkás papírt, ahogy az Operaházban estéről estére a nézők egyrésze. (Az estém a Carmenen fejeződött be és mögöttem ült egy brutális úriember, aki a második rész első tíz percében végig csörgetett valami zacskót. Embertelen volt valóban. Sose értem, hogy miért nem veszi senki figyelembe azt, hogy mások is vannak a nézőtéren. )
A bevezetőről ugyan lemaradtam, de a darab ismertetőjéből kiderül, hogy a Spinozában száz előadást megtartott Popper Péterre kívánnak méltóan megemlékezni ezzel a zenés játékkal.
A boldogságkutató professzor (Hábetler András) színpadra szólítja a fiatal párt (Bucsi Annamária, Merán Bálint), mégpedig azzal a céllal, hogy a párkapcsolati problémájukat feltárja és megoldja.
Lényegében itt indul a történet, pontosabban Ádámnál és Évánál. Mindössze egy jó hosszú narancssárga sál a kellék, viszont ennek a hasznosítása rendkívül sokoldalúan és kifejezően történik. Ez az előadás részben zenés játék, hisz sokat énekelnek a szereplők, sőt ami énekesek esetén igazi ritkaság: prózai színészként is működőképesek. Ugyanakkor az egymást követő jelenetek valóban modelleznek tipikus párkapcsolati problémákat, és az a cél is világos, hogy ugyan ez hangsúlyozottan játék, de a szándék mégis valódi: tanítani akarnak minket, szeretnének hatni a közönségre. A jó művészet a szépség felmutatásán túl gyakran törekszik arra, hogy életünk megváltoztatására buzdítson. Jelen esetben elég intenzív ez a buzdítás, direkt módon történik. Én Hábetler Andrást már jóval többet hallottam beszélni is, mint Popper Pétert, de gyanítom, hogy itt-ott valóban a pszichológus lehetett a forrás vagy a minta.
Nem akarom részletezni az összes mozzanatot, inkább legyetek kíváncsiak rá. Az előadás legnagyobb részben a férfi-nő kapcsolatot érinti, ugyanakkor itt-ott beleszövődik finoman a zsidó identitás feldolgozásának kérdése. (De ez csak minimális komplikációnak tűnik, sőt látunk olyan helyzeteket, amikor nem a származási különbségekbe bukik bele egy kapcsolat.Sokkal inkább az önbizalomhiányba, a szexuális problémákba, az önbecsapásba...
Látunk ugyan boldog szerelmet is, de nem lehet illúziónk most sem.Mi van, ha az egyhangúság, a "mindig együtt" unalmassá válik? Felmerül egészen konkrétan a kérdés, amelyen akár el is gondolkodhatunk: lehet-e úgy szeretni, hogy ne kötődjünk? és lehet-e olyan embert szeretni, aki nem akar kötődni?
Erre a két kérdésre mindenki élethelyzetének és vérmérsékletének függvényében adhat választ. Most megkapjuk az egyenes, kijózanító egyértelmű NEM-et Hábetler Andrástól. Már csak az maradt hátra, hogy a boldogtalanságunk hosszabb időszakaival szembenézzünk. Kimegy.
De aztán bejön, és megtudjuk, hogy mégsincs egészen veszve semmi - "én a lócitromban bízom" és elmagyarázza. És igaza van. (Aki megnézi, az majd meghallja a sztorit is...) Valahogy mindig alakulnak a dolgok. És a végére kapunk még egy megnyugtató kinyilatkoztatást is, amely csak azoknak lehet újdonság, akik a gimnáziumi magyarórán annak idején nem figyeltek erre a sorra: "hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat". Igen, kell a másik ember a boldogsághoz, feltétlenül.
És ezen a ponton igazán megörültem, hogy éppen most voltam ezen az előadáson, éppen a Kékszakállú után közvetlenül. Közvetlenül arra felelt, amit akkor és ott éreztem át.
Most is, ahogy a vasárnapi operapódium után, megnyugodva és kissé emelkedett hangulatban indultam az Erkel Színház Carmenjére. Most tudtam, hogy nincs vész, még tíz percet várni is fogok...A világ igazán kereknek és kissé gyanúsan rózsaszínűnek tűnt, annak ellenére, hogy épp most bizonyították be nekem, hogy nincsen remény...
