Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ahogy a bevezetőben is írtam, az Operaház „Kékszakállú 100” című projektje a felújított épület megnyitására készült eredetileg. Ugyan a korábbi évek összes Kékszakállú sorozata bizonyította, hogy erre a darabra nem lehet megtölteni sem az Erkelt, sem az Operaházat (2013-ban a megtartott hétből négyen voltam, 2015-ben pedig szintén négyszer, és egyszer sem volt több, mint félház), most viszont a bezárt ház újranyitása lett volna olyan nagykaliberű esemény, amely kivételesen a nézőszámmal is indokolhatta volna az új bemutatót és a három felújítást, amit terveztek.

A Kasper Holten-féle átiratról az előzőben írtam (az háromszor volt nézhető összesen), egyet (a legutolsó rendezést) töröltek, és június 4-én a Nagy Viktor-félét, majd 5-én Szinetár Miklósét hagyták műsoron.

Az Operaház marketing osztálya jól érzékelte, hogy ezekre a rendezvényekre az Erkelben kevesen lesznek kíváncsiak, és miután az utcai verziót elvetették (egy ideig pótmegoldásként ingyenes szabadtérinek szánták, az Andrássy útra), 500 Ft-os belépőkkel tették elérhetővé bárki számára a megtekintést ezen a két estén.

I.Madarász Iván: Prológ

A hétfői napon Trianonra is emlékeztek az előadás előtt, majd Madarász Iván negyedórás Prológ című operáját játszották el a felújított Kékszakállú előtt.

Kékszakállú az a Kovács István volt, akit kedden is megnézhettünk, Judit pedig Miksch Adrienn, aki két éve az Armel Operafesztiválon elnyerte ezt a szerepet, és én is ennek a keretében láttam, bár korábban is játszotta a Pannon Filharmonikusokkal, Reimsben is.

A Prológban már ki volt készítve Makovecz Imre 1993-as rendezéséből a trónszék. (Az előadást annak idején megnéztem, a másik két Bartók színpadi művel volt összekötve.)

A Prológ új zene az opera szövegdarabjaira, és új látvány is járt hozzá.

M.Tóth Géza készített hozzá egy animációt, amely dominánsan fehér-fekete-kék, de néha más színek és mértani ábrák bevetésével valamiféle leképezése annak a hangulatnak, amelyet a darab – Madarász Iván közvetítésén keresztül - a készítők számára áraszt. Nyilván szubjektív ez is, mint minden egyéni benyomás, vélemény a darabról.

Ahogy korábban a Siegfriednél, most is végig változott a látvány, és ez volt hivatott ellensúlyozni a szereplők statikusságát. A háttérben, egymástól kifejezően nagyon messze, a fellépőruhába öltözött, kottával felszerelt két énekes megállt, és alkalmanként a darab legfontosabb soraira énekelt - mellékszereplőként. Előttük középen Balczó Péter a Prológ szövegeit énekelte, természetesen nem Bartók zenéjére. A szöveg sorai néhol keveredtek, az ajtókhoz kapcsolódó szövegek szintén, hasonlított ehhez a vetítés is. Illett a helyzethez, hogy Balczó Péter messziről világító tabletről énekelt, ez szinte rendezői beavatkozásnak tűnt, bár nyilván az énekes saját döntése volt, és a tablet jelenléte önmagában is 2018-ba helyezte az előadást.

Ami a zenét illeti, engem első hallásra nem is zavart, és nem is fogott meg különösebben, de lekötött, viszont nem értettem, hogy a szerző miért tartotta szükségesnek, hogy átjavítsa a régi szöveget. Nehéz lenne azt hinni, hogy csak figyelmetlenségből tette mindezt, és ő is csak a neten szereplő hibás librettót olvasta. Aki ismeri a darabot, azt zavarja a módosítás – „hallgatjuk és CSODÁLKOZZUK”, nem csodálkozunk, illetve „TIK is hallgassátok”.

Ha ezt az apróságot leszámítom, nem rossz kezdés volt ez az operához, bár ha ezt fogják többször is a Bartók mű elé tenni, felvetődhet a kérdés, hogy szükség lesz-e még egy prológra - tehát akkor  Bartókét kell elvetni. (Ez annyira nem biztos, hogy szerencsés.) Még egy kérdés: ha nem az előadásban szereplő énekesek vállalják ezt is, akkor viszont őrült pazarlás benyomását kelti két ilyen kaliberű szólistát ennyire apró szerepre igénybe venni, akikben nyilván hiányérzetet is hagy az előadás, nem lehet a legjobb érzés azt látni, hogy a lényeges szerepet más kapta, pedig ők is alkalmasak rá.

Magát a "főműsort" nem vállaltam be ezen a hétfőn, mert a célom az volt, hogy minden kitűzött Kékszakállút megnézzek - egyszer, egy-egy posztot írva, de Fried Péter lemondása után úgy éreztem, hogy akkor ezt a napot kihagyom, egy Kékszakállú megnézése igénybe veszi a nézőt is, amennyiben hat a mű.

Palerdi Andrást ez új rendezésben már láttam, a tegnapi bejegyzés róla is szólt. Nem éreztem magam képesnek arra, hogy két felújított Kékszakállút egymás után nézzek, ráadásul két hagyományosnak ígérkezőt. Mellékkörülmény, de nyomott a latban: van még mindig jelentős elmaradásom az Ódry Színpadon, így a Prológ megtekintése után még átértem, és egy igazán jó előadást pótolni tudtam (Az 1089-et).

Ugyan nyilvánvalóan nem megy, de mégis igyekszem egyszerre rendesen figyelni a magyar színházi élet több szeletét, és nemcsak a legkiemeltebb állami intézmény előadásait nézni, de a pályakezdőket is, akik viszont nulla forintos költségvetésből dolgoznak. Egy este megtapasztaltam a két végletet, és ez jó volt így. (Az, hogy ezt az előadást a tévé felvette, a nézőtéren pedig három profi kritikus biztosan ült, meg is nyugtatott, lesz nyoma a Palerdi András-Lukács Gyöngyi kettősnek is. Aki épp erre kíváncsi, kap információt.

Másnap ugyanitt folytattam a projektet, a Barbie Blue-val, Vajda Gergely operájával.

II.Vajda Gergely: Barbie Blue

Erről már régebben is hallottam, de csak most kerestem rá a youtube-on, ahol egy jóminőségű felvételen meghallgatható ez a félórás Kékszakállú-változat. Ahogy a cím is mutatja, most a nő titkai kerülnek előtérbe, utána nyomoz a férj…

(Földes Imre előadásaiban, sőt egy zeneakadémiai kiadványban közölt cikkben is találkoztam a kérdéssel – „Férfi-e a Kékszakállú?” – viselkedésmintákra is lehet a darabot bontani, egyáltalán nem kizárt, hogy alkalmanként a szerepek felcserélődjenek. Biztos van olyan férfi-nő kapcsolat is, amikor a férfi akar mindent tudni, a férfi kérdez és a nő tűri el az ostromot…)34684286 10155597172678181 268264258603581440 n

A Vajda Gergely-opera nemcsak a helyzet pontos megfordítása, egyben paródia is. Amíg Judit a Kékszakállú személyiségének mélységét szeretné feltárni, itt egy nagyon felszínes házasság körvonalai bontakoznak ki Kálnay Zsófia és Rezsnyák Róbert által, akik kottából énekelnek a vasfüggöny előtt, ugyanúgy mögéjük van vetítve egy háttérkép, ahogy a Vértelenül esetén is láthattuk, amely ráadásul jól el is különíti a két térfelet. Különösen Kálnay Zsófia gesztusain érezzük, hogy a koncertszerűség határait feszegeti, mindenáron játszani akar. Őt nézve, feltétlenül eszünkbe juthat, hogy most már akár Judit is lehetne, láthatnánk egy ideális esetet, amikor adott egy szép és fiatal mezzoszoprán, akinek a hangja is megvan, sőt színészi képességei is…Bartók agyában valami ilyesmi lehetett, amikor a darabot írta – egészen fiatal nő, tapasztalatlan, aki rácsodálkozik egy jóval érettebb titokzatos férfira, aki viszont már túl van élete nagy fordulatain, és igyekszik a saját titkait megőrizni.

Szerettem ezt a bevezetést is, különösen érdekelt volna megrendezett változatban, és sajnáltam, hogy épp erre nem kerülhetett sor. (Minden Kékszakállú-imádatom ellenére, sokkal jobban örültem volna, ha az évforduló jegyében a három kísérődarabot egy estén bemutatják, invenciózus rendező által. Kár, hogy pont ezek maradtak koncertszerűek.)

Vajda Gergely vezényelte a darabot, majd ezek után a Kékszakállút is, a zenekar most is nagyon tetszett - feltehetően ugyanazok játszották el a darabot mind az öt alkalommal két héten belül.

III. Kékszakállú – Szinetár Miklós rendezésében

Ókovács Szilveszter az egész este előtt most is beszédet mondott, ahogy hétfőn is, és ebben beharangozta, hogy majd a szünet után, a Kékszakállú előtt Szinetár Miklós fog bevezetőt tartani.

34703292 10155597172838181 3137601595458453504 o

Így is történt, a rendező beszélt a darab keletkezéstörténetéről, majd szívét-lelkét beleadva, de mégis civil hatást keltve "ha már itt vagyok" -alapon (rengeteg pontatlansággal) elmondta a Prológot. A hibák egy olyan emberéi, aki évtizedek óta megjegyezte nagyjából a szöveget, de mivel sosem kellett nyilvánosan mondania, nem foglalkozott azzal, hogy minden toldalék a helyén legyen. Így szoktunk régen tanult memoritert visszaidézni, amelyik belénk rögződött. Akik nem tudták a szöveget vagy nem olvasták a pontosan kiírt feliratot közben, nyilván nem is vették észre az eltéréseket, mert ugyan egészen felesleges és zavaró egy-egy ilyen előadás előtti beszéd (sokkal nehezebb utána ráhangolódni a zenére), de azt láthattuk, hogy az Operaház egykori főigazgatója, emblematikus személyisége még most is nagyszerű állapotban van, és a darabhoz, illetve az opera műfajához fűződő rajongása is átjött.

((A Prológ mindig neuralgikus pont, a legtöbb énekes sem tudja ezt jól elmondani – és eszembe jutott, hogy a legeslegjobb Prológot Palerdi Andrástól hallottam, aki a tavalyi előadása előtt mondta ezt magnóra.))

Az előadás kivetített háttere Bánffy Miklós eredeti díszlettervei alapján készült, és egy várat mutat, hét ajtóval, az előtérben pedig látunk egy pamlagot, illetve egy hatalmas íróasztalt. Ez azonnal két világ,mindkét kép konvencionális, amelyet valahogy össze kell kapcsolni, de épp azért, mert egyik sem szokatlan, az előadás könnyedén megküzd ezzel, és voltaképp elfogadjuk, hogy ez a polgári közeg a várban van jelen. Legyen így, ennél nagyobb problémákat is megoldott már néző.

Azt hiszem, ha lenne egy közönségvizsgálat, a legtöbb nézőnek éppen ez a Kékszakállú lett volna az abszolút befutó, mert ez áll a legközelebb a mű szövegéhez, megjelennek benne konkrétan azok a dolgok, amelyek említődnek. Van korona, vannak virágok, van vár és ajtók. Szinetár Miklós rendezéseire korábban is jellemző volt, hogy nem akarta nagyon mélyen átalakítani a műveket, törekedett az érthetőségre, túl nagy vihart sosem kavart, bár néha így unalmassá válhatott - már amennyiben nem voltak a szereposztásban nagy egyéniségek, akiknek épp az ilyen típusú rendezések a kedvezőek.

Ha most is beesnék a csapdába, és belemennénk az elemzésbe, akkor ebbe a koncepcióba is sok ponton bele lehetne kötni. Például: nem foglalkoznak az ajtók fényeivel, elvileg a hatodik ajtótól sötétedne a vár, hogy csak egy pici dolgot mondjak. (Aki a háttérvetítést csinálta, igazán mélyen lehet, hogy mégsem ásott bele a darabba.)

A rendezéshez ideálisan választottak énekeseket, akiket korábban ebben a szerepben nem láttam. (Gál Erika lehet, hogy sosem énekelte eddig és most debütált? - ezt feltételezem, de javítson ki, ha valaki látta már Juditként.)

34562224 10155597172813181 396828336468262912 n

Kovács Istvánról tudom, hogy koncerteken többször volt Kékszakállú, de nem láttam élőben korábban – érdekelt annyi Almaviva után, hogy milyen lesz hercegnek. A filmjéről már volt szó egy másik bejegyzésben, a youtube-on nézhető.

Ebben a rendezésben kifejezett hangsúlyt kap „várúrsága” is. A korábbi Galambos Péter-féle rendezés, de a Kasper Holten-féle szintén leszedi a címszereplőt a piedesztálról, nem tarthatja meg a méltóságát, hétköznapi embernek láthatjuk csupán. A korábbi rendezések erre az átalakítási lehetőségre nem is gondoltak, és Kovács István egész megjelenése sugározza azt az egy tömbből faragott határozottságot, méltóságot, amely hosszú ideig minden Kékszakállú alapvető tartozéka volt. Látjuk a zártságát, látjuk, hogy miután odahozta Juditot a várába, és becsukódik az ajtó, azonnal visszatér szokásos tevékenységéhez, leül az íróasztalhoz…

Egészen olyan a helyzet, mint amikor egy kapcsolat az új és érdekes fázisból hirtelen eltolódna a hétköznapok unalmas világába, látunk egy frissen nősült embert, aki hosszú agglegényélete szokásait nem akarja elengedni, visszaül a tennivalóihoz.

Judit ezt mintha nem akarná, nem akar csak egy alkatrésze lenni a herceg sorsának, hanem változtatni kíván a fennálló viszonyokon. (Ki vetne rá követ ezért?)

Gál Erika Juditja a szokásosnál nőiesebb, puhább és több esélyét látjuk, hogy valódi társa lehet egy férfinak, képes az otthonteremtésre. Elég vonzó, hogy lekösse a férfit, és kimoccantsa a megszokott keretei közül. Aztán persze – nem túl motiváltan – jön a hiszti, a papírok és könyvek feltúrása, majd végül lesöprése az asztalról.

Gál Erika Juditjáról ezeket a rohamokat nehéz elképzelni, viszont illik hozzá a lezáró gesztus, ahogy leül a Kékszakállú mellé, és nyomatékosítja, hogy eszébe sincs még múlttá válni. Ez ugyan optimistább, mint amit a zene sugároz, de jól érzi a rendező, jó nekünk ez a halovány reménysugár is, még ha az ő élettapasztalataiból táplálkozik is, és nem Bartókéból.

Jó ez a két énekes külön is, együtt is, éppen azt nyújtják az előadásban, ami illik a rendezéshez.

A nézők az ilyen előadásokat szeretik leginkább, az ilyen rendezést tartják „klasszikusnak”, darabhűnek, ennek a befogadása nem is kíván extra erőfeszítést, mint például a Kasper Holtené, amely igyekezett minden ponton vagy reflektálni az eredetire, vagy egyenesen átfordította. Most nyugiban lehet mindenki, nincs se megrázás, se felháborodás.

Kapunk egy szép előadást, élvezhetjük az énekesek hangját és egészen zavarmentes lesz az esténk. Persze nem zárom ki, hogy van olyan néző, aki épp ma találkozott először a művel, és mégis alapjaiban rázta meg a történet.

A két héttel ezelőtti élmény után voltaképp én magam is egy ilyen „csak” szép előadásra vágytam, nem akartam ismét megrendülni (nem is hiszek abban, hogy hetente és programozottan lehetne, a katarzis mégis csak ritka esemény), viszont az is egyértelműbbé vált számomra, hogy ha csak úgy szép zenét szeretnék hallgatni, nyugodtan, az pont nem ez az opera lenne, hanem mondjuk Bach.

Nem, azt gondolom, hogy ez az opera akkor az igazi mégis, ha feldúlja a nézőt és rádöbbenti léte tragikus mivoltára, hogy aztán – ha ez sikerült -, azt is felismerje, hogy nem baj, amíg van rá elementáris erővel ható előadás, addig nincs veszve semmi…

Akinek épp most lett kedve a műhöz, az mehet Miskolcra (június 8, 10), ahol a másik két Bartókkal lesz együtt a Kékszakállú megrendezve (Bakonyi Marcell debütál Kékszakállúként, Szántó Andrea lesz Judit), vagy/és július 22-én Szombathelyre, ahol egy már bevált kettős - Cser Krisztián és Komlósi Ildikó -  koncertszerűen lép fel.

Ezt a Kékszakállú-sorozatot ezennel lezártam, ha támad új mondanivalóm valami újabb megtekintés kapcsán, majd akkor foglalkozom megint a témával, de az valószínűleg csak év végén lesz majd. (Az újabb túladagolásra jövő márciusban készülök, ha egyszer a BFZ ismét előveszi a Müpá-ban és turnézik vele...)

Mindenkinek köszönöm, aki netán ezt a május 19-június 6 között napi alapon többször átírt sorozatom mind az öt részét végigolvasta, most már elengedem ezt az utolsó fejezetet is.

ps. Az Operaház facebook oldaláról vettem Csibi Szilvia fotóit.

Címkék: Opera Erkel Színház Kékszakállú Kovács István Szinetár Miklós Gál Erika Rezsnyák Róbert Vajda Gergely

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6614026366

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.