Nem lesz hosszú ez a bejegyzés, akár megírhattam volna sebtében tegnap is, de annyira nem esik jól elengedi ezt az évadot a 208. előadás beszámolójával.
Még eddig nem történt meg, hogy ugyanazokkal kezdtem és zártam egy szezont, most viszont előre megörültem a lehetőségnek. Augusztus 26-án, Pannonhalmán Teremtéssel indítottam, és most Händel Messiásával fejeztem be. A két esemény közötti összekötő kapocs Vashegyi György és az általa vezetett Purcell Kórus, amely programjain az utóbbi három évben szintén igyekeztem megjelenni, bár ezt mindenféle ütközések miatt kevesebbszer tudtam meg is valósítani, mint ahogy jól esett volna. Arról nem is beszélve, hogy a kórus sokat utazik vidékre, sőt külföldre is, ahová problémásabb követni őket – most éppen egy norvégiai fellépésre készülnek.
Legutóbb április 9-én egy ilyen „ütközős nap volt”, egyszerre lett volna jó az Erkelben a pécsiek Macbethjét látni (korábban elmentem Pécsre, hogy a helyzetet megoldjam), Alföldi Róbert Passióját (ez kimaradt) és nagyon érdekelt volna a Győrbe szervezett Messiás is, ugyancsak a Purcell kórus miatt. Az említett három eseményt nem tudtam választani, mert Gábor Sylvie János-passiója is ott volt a lehetőségek között, amelyiket egy évvel korábban nagyon megszerettem. Ráadásul tudom, hogy sokkal jobban élvezem a már jól megismert zenét, mint azt, ami egészen új, így maradt a János-passió helyben, ahelyett, hogy utazást kellett volna szerveznem Győrbe.
Ezen a július elsején viszont más programokat éppen ez a Messiás szorított ki (nem voltam sem a szegedi opera fellépésén az Armel Fesztiválon, sem a Városmajorban Mohácsi János előadásán, A falu rosszán, bár ezek is érdekeltek volna), most láttam elérkezettnek az időt, hogy annyi más Händel mű után jöjjön ez is.
Ha a zenejátszómon rögzített felvételeket végigpörgetem, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy jellemzően főleg éppen a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar által reprezentált régi zene az, amit ténylegesen hallgatni szoktam, ráadásul leginkább velük és általam egyébként is megfigyelés alatt tartott operaházi szólistákkal. Tökéletes kombináció. A Messiásból korábban csak egyes részletek voltak meg nekem, de ezen az estén ennyi előélmény is sokat segített.
(A Purcell Kórus kapcsán gyakran eszembe jut a tavalyi Tündérkirálynő, amelyikre egészen tudatlanul mentem és meg is jártam, befogadói kudarcként maradt meg, most de örülnék, ha megismételnék.)
A közönség reakcióit mindig figyelem, így néhány átszellemült nézőn láttam is, hogy ők lényegében kívülről tudják az egész darabot, és mintha elégedettek lennének azzal, ahogyan a zene most megszólalt, de érezhető volt a váci székesegyház alaphangulatán, amikor a Hallelújához értünk, mintha sokan fellélegeztek volna. Attól tartok, nem én voltam az egyetlen hallgató, akinek ez volt az első Messiás-élménye.
Az én koncentrációs képességem erre a nem rövid és számomra ismeretlen műre 22.05-ig tartott ki egészen, a harmadik tételre már kevesebb energiám jutott. Ahogy megtudtam, nagyjából fél órányi zenei anyag még így is kimaradt, kaptunk helyette húsz percnyi szünetet.
De most már konkrétan a koncertről…
A 33. Régi Zenei Napok záró eseményét ráadásul a Bartók rádió élőben közvetítette, így még harminc napig meghallgatható, akár felvehető. (lsd. mediaklikk.hu) Ennél jobbat kívánni sem lehet. Előzőleg egy héten keresztül mesterkurzusok kapcsolódtak a Messiáshoz, a nagy hírű vendégkarmester, Nicholas McGegan is tartott egyet karmesterek részére. Ahogy mások megjegyzéseiből kivettem én, a régi zenéhez valóban csak Vashegyiék előadásain keresztül kötődő mezei zenehallgató, a koncert fő szenzációja elsősorban ő volt, akinek a Messiás-felfogásáról azok tudnak majd – akár a rádiófelvétel alapján is – nyilatkozni, akiknek ténylegesen van összehasonlítási alapja más karmesterek interpretációival.
Én úgy láttam a koncert közreműködőit nézegetve, hogy Nicolas McGegannal biztonságban érezték magukat. A zenekar ezúttal nem az Orfeo volt, hanem a korhű hangszereken játszó Capella Savaria és tagjainak arcáról– beleértve a velük együtt játszó Vashegyi Györgyöt - is azt olvastam le, hogy minden a legnagyobb rendben van. A zenekar eddig 17 lemezfelvételt készített éppen ezzel a karmesterrel, a kórusról tudható, hogy sokat énekelte a darabot, nem rohamtempóban kellett egy hét alatt betanulni ezt a két órányi zenei anyagot, néhány tag egyes részeknél mintha nem is igen támaszkodott volna a kottára sem.
Jó ez a kórus, és egyáltalán nem véletlenül. Sokan vannak közülük, akik más alkalmakkor szólistaként működnek, Balogh Esztert, Borka Ákost és Najbauer Lórántot egyéni teljesítménye kapcsán már többször emlegettem. Az egyik jelenlegi szólista, Bárány Péter kontratenor nemcsak az áriáit énekelte el színvonalasan, de megszólalásai után visszacsatlakozott a kórus többi tagja közé. (Bárány Péterről minden alkalommal eszembe jut, hogy mennyire jó volt színészileg ÉS énekesként is a Xerxészben, mennyire jó lenne már színpadon is újra nézni. Most is örültem annak, hogy láthattam.)
A Purcell Kórusra egyébként is jellemző, hogy a szólisták részt vesznek a kórus számaiban is, ezt már évekkel ezelőtt egy János-passión is észleltem, amikor „felfedeztem magamnak” Szigetvári Dávidot, aki mostanság már csak elvétve látható nálunk, Németországban dolgozik, mint annyi más magyar énekes. Jó volt a fiatal tenoristát is újra hallani, legközelebb – ha jól vagyok értesülve, h-moll misét fog énekelni a Müpában, október 25-én. Nagyon átszellemült volt, mint ahogy mindig, hibátlannak tűnt a teljesítménye.
Thomas Dolié sem volt ismeretlen számomra, tavaly kifejezetten tetszett a BMC-ben, amikor basszus kantátát énekelt szintén a Purcell Kórussal. Most mintha itt-ott kevésbé szólt volna erőteljesen, de lehet, hogy azért érzem így, mert éppen a mű basszus részei az igazán ismerősek, és a fülemben vannak már más hanggal. Mivel a koncert visszahallgatható nincs is probléma, ki-ki eldöntheti magának, hogy is működtek a szólisták, a nézők ízlése egyébként sem egyforma. (Még az is lehet, hogy a felvétel jobb élményt ad, mint amit a kissé visszhangzó székesegyház hátsó soraiban ülők kaphattak. Ahol én voltam, a negyedik sorban, nem éreztem, hogy az akusztika lenne az oka annak, amikor egy-egy részt túl halknak véltem.)
Nyakas Orsolya lett végül a szoprán, úgy tűnik, hogy csak az utolsó pillanatban történt a váltás. Róla semmit nem tudtam, és most sem tudok, de nagyon meggyőzően, üdén, könnyedén és bájosan énekelte végig a koncertet. Valószínűleg ő sem erre az alkalomra tanulta be a szólóit. Tökéletesnek tűnt, nem lesz problémám nevének megjegyzésével.
Nyakas Orsolya, Bárány Péter, Nicholas McGegan, Szigetvári Dávid, Thomas Dolié
Összességében jó hangulatú koncert volt, a közönség fesztelenül viselkedett, sokan rögzítették az egyes szólókat, sőt az előttem ülő az egészet videóra vette, bár az elejétől világos volt, hogy lesz majd egy igazán jó elérhető felvétel is a rádióban.
Örültem volna, ha a szöveget is kiosztják, mert akkor követni tudtuk volna a történéseket, bár itthon elolvasva az oratórium librettóját, be kell látnom, hogy a lényeg anélkül is átjött. Egy-egy szövegfoszlányba azért így is belekapaszkodhattunk, de az este mégis a hálaadásról, a köszönetről szólt, alkalmas évadzárásra. Felemelő zene ez, kimozdít minket a hétköznapjainkból, és ad némi reményt, hogy előbb-utóbb csak jól alakulnak a dolgaink. „We shall be changed”– hinni kell benne és így is lesz.
ps.Köszönet a fotóért Pundzsin Zsuzsannának.
