Tavaly nagyszerű kezdeményezésnek bizonyult a Miskolci Nemzeti Színház és a K2 Színház koprodukciója. Az „Elza, vagy a világ vége” ütős előadás volt, és így nem akkora meglepetés, hogy idén következhetett a folytatás. A két történet lazán összefonódik, a főszereplő neve (Miskolci Elza) által is, de ez a legkevesebb, ennél sokkal erősebb kapocs a művek szerkezetének hasonlósága, az író-rendező páros – Benkó Bence -Fábián Péter - azonossága, nem is beszélve a most is leleményesen beépített versidézetekről és címekről, illetve a leglényegesebb tényezőről: a nekünk szóló üzenetről.
Ez a darab megint egyértelműen bizonyítja, hogy a mai magyar színházi élet aranytartaléka a K2 színház, és a legnagyobb mértékben kell nekik drukkolni, megvenni a teremszínházi előadásaikat (lsd. Hűség, illetve Antigoné – utóbbiról bejegyzés kb. 2 hét múlva jön!), vagy mezei nézőként egyszerűen nézni őket, mert látni végre egy újabb olyan alkotóműhelyt, amely képes teljes mértékben önálló alkotások létrehozására, ráadásul a már meglévő irodalmi hagyományhoz szervesen kapcsolódva. A K2 a mai életünkről felelősen gondolkodik, ez minden előadásukból egyértelmű.
Amíg az Elza egy Babits regénytől szakadt el, ez az általam - jelenleg még - nem ismert Gustav Ulmann Jörgsson „Tükörhasadás” című (létező?) novelláskötetét használja ki, és általa születik egy XXII. századi történet, amely nem egyszerű, sok mellékszála van, nem olyan poéndús -fordulatos, mint az Elza volt, és befogadása meglehetősen nagy koncentrációt igényel. Nem mindig egyszerű a cselekmény követése, az utalások felfejtése, nem a széles tömegek megszólítására készült, hanem azon keveseknek, akik hajlandóak, és szoktak is gondolkodni, és így talán a médiában hallott szlogenek által kevésbé megvezethetőek. Néha szinte biztosak lehettünk abban is, hogy szándékos a vontatottság, és az alkotók most valóban komolyra veszik az alaphangot, mert tisztában vannak azzal, hogy nagy a tét. Amit látunk játék, színház, képzeletbeli szereplőkkel, de ahogy egyre jobban bonyolódik a történet, nagyon hamar rájövünk, hogy mégis a legnagyobb kérdéseket érinti az előadás, és ennek kapcsán nyugodtan lehet kamatoztatni mindazt, amit az iskolában a herderi jóslatról, nemzethalál-vízióról tanultunk, és ezentúl aki ezzel érdemben foglalkozik, annak Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Ady mellett a Benkó és Fábián párost is említenie kellene.
Az előadásnak – az Elzával együtt - feltétlenül jelen kellene lennie Pesten is, ahol évekig mehetne, sajnos nincs esély arra, hogy elavuljon a következő évtizedekben. A Pintér Béla- vagy Vidnyánszky-előadásokhoz hasonlóan tényleg befuthatna akár tíz évnél hosszabb pályát is. Hátha mégis úgy lehetne...
Az előadás legfőbb értéke az, hogy komplex képet kapunk arról, miként lát rá a magyarság jelenlegi helyzetére a K2, és még véletlenül sem egy valamilyen oldali lebutított propagandát. Hatalmas a kontraszt, ha valaki bekapcsol egy híradót, ránk dől a tömegeknek leegyszerűsített kampányszöveg, a félelemkeltés, miközben ez a történet ugyanígy félelmet kelt a gondolkodó nézőben, csak összetettebb módon. Nem kevesebbet helyez kilátásba, mint a nemzethalált, amellyel nagyjából kétszáz éve riogatnak minket legnagyobb költőink. (Végeredményben elmondható, hogy ők is ugyanezt a technikát használták, félelemkeltéssel próbálták a passzív, ámde értelmes embereket mozgósítani – nincs új a nap alatt, bár nem úgy tűnik, hogy igazán nagy energiákat sikerült így mozgósítani. Aki fél, az lehet, hogy nem cselekszik.) Az előadás további előnye akármilyen más ránk hatni kívánó médiával szemben: súlyos problémákról szól, de végig van benne humor. Humor nélkül megpusztulnánk, elviselhetetlen lenne az élet, és a K2 ezt tudja. Sok jeleneten lehet nevetni, bár annyit nem, mint amennyit az Elzán. Különösen akkor oldott a helyzet, ha Simon Zoltán illetve Harsányi Attila van jelen. Az ő jeleneteiket emiatt még inkább lehet szeretni. (A szerzők nekik írták a legjobb poénokat, mi pedig a hatásuk alá kerülünk.)
Ha így folytatjuk, nem sikerül az ellenségeskedést feloldani, akkor végünk – vonható le a bonyolult történet egyszerű tanulsága. Kevés az idő, egyre fogy…
A történet összetettségét mi sem jelzi jobban, mint a színlap, amelyen 13 sorban sikerül leírni az alaphelyzetet.
Mivel többnyire olyan darabokhoz van szerencsém, amelyeket sokszor láttam, mindig kihasználom a lehetőséget, ha valami egészen új, és még ezt a rövid leírást sem olvastam el előtte, egészen tájékozatlanul ültem be a nézőtérre. Ennek ellenére sikerült követni az eseményeket, és a három egymással harcoló oldal elkülönítése sem okozott nehézséget.
A hangsúlyozottan a távoli jövőben játszódó történetet persze le lehetett volna fordítani a jelenre is, és ami engem leginkább megfogott benne az éppen az, hogy a szerzők mindhárom bemutatott csoport gyenge pontjait is láttatták. (Néha egy-egy csoport képviselőiként is megszólítanak, de végig egyikkel sem azonosítanak minket.)
Harsányi Attila és Simon Zoltán
Amíg a történet azzal indít, hogy az országban a „szótlanság pestise” tört ki, amelyre nincs orvosság, addig ez az előadás megpróbálja felrázni a lakosságnak azt az egészen vékony rétegét, amelyik még nem szokott le a gondolkodásról, és van benne nyitottság, amelyet az is jelez, hogy egy ilyen előadásra beül. (Hát igen, az lenne az igazi, ha ez a Vígszínházban mehetne, akkor hatna igazán, de rá kell ébredni, hogy a színházlátogatóknak valóban egy egészen vékony rétege alkalmas csak a befogadásra.)
Az előadás egy díszletben játszódik, a helyváltoztatásokat elképzeljük, a szövegből egyértelmű (tervező: Horváth Jenny, Szakács Ferenc), a színészek többsége több szerepet is játszik, de nem mindenki. A magam részéről szerencsés helyzetnek tartom, amikor a K2 életkorilag nagyjából egynemű csapata más színházakkal kooperál (lásd a Stúdió K-val készített Bakfitty, Rettegés és ínség), és nagyon jól be tudnak ezek a tapasztaltabb színészek is illeszkedni az előadásba. A nézőtérről úgy tűnik, hogy a "nem-kákettesek" is szeretnek ebben az előadásban dolgozni, felvillanyozza őket a szokásostól eltérő helyzet. Ugyan nekem világos, hogy ki hova tartozik, de olyannyira erős csapatmunkát látunk, hogy ez magán az előadáson nem látszik. A darabnak ez is egy sajátossága, hogy mindenki kap a szerzőpárostól jó helyzeteket.
Máhr Ági és Varga Zoltán - az Árvaház alapítója, illetve jelenlegi prefektusa - két korszak képviselői
Máhr Ági vette át Prohászka Fannitól Miskolci Elza szerepét, ezzel is jelezve, hogy eltelt némi idő a két jövőben játszódó történet ideje közül. Természetesen a színészre ránézve most is, mint mindig eszembe jutnak a régi emlékek, köztük a legelső, az 1978-as Lúdas Matyi, és jó érezni, hogy közben eltelt negyven év, de a lényeg megmaradt. Máhr Ági azóta is a miskolci társulat tagja, folyamatosan dolgozik, én pedig azóta is töretlenül érdeklődöm a színház iránt. Emiatt is mindig élmény őt látnom, és most is tetszett, ahogy természetesen kezelte a darab egyáltalán nem hétköznapi helyzetét. Átjött az a dilemma, amely olyan sokszor jelen van az életünkben: mi a fontosabb, az egyes ember, vagy pedig valamiféle nagy eszme, cél. Feláldozható-e az egyes ember „a nagyobb jóért”, vagy nem.
Két Árva - a régi és az új - Horváth Szabolcs és Borsányi Dániel
Az előadás számos egyéb kérdést is felvet, amely a három oldal torzsalkodásához kötődik. A színen jellemzően olyanokat látunk, akik a saját igazukban mélyen hisznek („a fertőzötteket” leszámítva, akik nem képesek a helyzetük átlátására), készek a végsőkig is elmenni, hogy érvényre is juttassák, még akár gyilkosságot is elkövetnének. (Eddig nem említettem egy apróságot, hogy a felületen krimi ez, egy megölt professzor gyilkosát keressük a legmodernebb módszerekkel.) A szerzőkben mégis van valamiféle idealizmus, mert felmutatnak egy szerelmespárt (Borsányi Dániel és Piti Emőke játssza őket), akik annak ellenére szeretnek bele egymásba, hogy egészen más a világlátásuk, és alapvetően gyűlölniük kellene a másikat. Mondhatja valaki, hogy ilyet már láttunk, ott a Rómeó és Júlia, de nem – annál itt keményebb a helyzet. Nagyon nem azonos, ha két eltérő háttérrel rendelkező személy küzdi le mindössze a felszínen mutatkozó ellentétet (Rómeó és Júlia családjáról nem derül ki, hogy mi az alapkonfliktus oka, csak megszokásból utálják egymást), mint amikor adott két gondolkodó ember, aki egészen másként fogja fel a körülöttük lévő valóságot. Benkó Bence és Fábián Péter darabjára nehéz rámondani, hogy túlságosan is optimista, de mégis egyes részleteiben megcsillan a remény. Ennek a párosnak a felmutatása is erre utal, bár nem tudom, hogy a két fiatal színházi alkotó látott-e már a valóságban is hasonló esetet, amikor a szerelem képes volt legyőzni igazán mély világnézeti különbséget. Tudjuk, hogy van fantáziájuk, és felhasználják több ezer év irodalmi hagyományát, így persze nincs értelme a darabnak ezen az egyik legutópisztikusabb mozzanatán sem fennakadnunk. (Ha el tudjuk fogadni, hogy eljuthatnak emberek a Szíriuszra, akkor menni fog egy ilyen ideális emberi kapcsolat elképzelése is.)
Horváth Szabolcs, Domokos Zsolt és Simon Zoltán (ezúttal Gellért, a robot)
A szereplők bemutatása mindenképp a történet egyes fordulatainak elárulásával járna, így a többi még nem említett színészt, akik szintén mind odateszik magukat, hogy a saját oldalukat kellő intenzitással képviseljék, csak megemlítem – mindenkit van miért szeretni az előadásban, az Árvákat képviselő Varga Zoltánt és Boros Annát, Domokos Zsoltot a Testvériség helytartóját, Viktor Balázst, a Szimpozionisták vezetőjét, Horváth Szabolcsot, az oknyomozó újságírót . Nem is beszélve Márton B. Andrásról, a szíriuszi technikusról, aki a legfontosabb, akinek bíznunk kell a lustaságában, hogy mégsem javítja meg gyorsan azt a piros gombot, amiről szó van, és hagy minket még egy ideig itt tipródni, őrlődni, egymásnak esni, egyszóval élni – itt a Kárpát-medencében.
Akinek van módja rá, nézze meg az előadást, nézzen mélyére a történetnek, keresse meg az utalásokat, legyen aktív, mert – még nem mondtam – nézői hozzászólásokra is mód van, és az általam látott szerdán volt is olyan nézőtárs, aki beleszólt, és volt konstruktív ötlete, hogy lehetne a magyarság helyzetén javítani.
Mostanában sokat írok a nézők viselkedéséről, így ez se maradjon el. A Játékszín közönsége ezúttal vegyes volt, nyugdíjasok és gimnazisták is jöttek, és mindenki teljes koncentrációval figyelt, mintaszerűen, mocorgás-mentesen. Telt ház volt, a szünetben mindössze ketten futottak meg, és ez belefér. Nagyon remélem, hogy a miskolciak minden lehetőséget megragadnak, és pártolják az előadást, örülnek neki, és viszik a hírét.
A Szimpozionisták szalonja - Viktor Balázs és Piti Emőke -
Ps. A fotókat a K2 Színház facebook oldaláról vettem, még néhány továbbit találtok...
