A K2 színház munkáinak egy közös jellemzője van: a kísérletezés, minden munkájuk más, új utakat keres.
Ezúttal kipróbálták a tantermi színház műfaját, ráadásul ezen a vasárnapon felnőtteknek játszották el azt, amit jellemzően gimnazista diákoknak szoktak. Természetesen nagyon más a helyzet, ha egymást ismerő diákok ülnek be az előadásra, és utána van megbeszélés is. Most is jó lett volna annak ellenére, hogy a nézőtéren jellemzően idősebbek ültek, bár az előadás átlagéletkora így is jóval alacsonyabb volt a kőszínházban megszokottnál – ez egy körbenézésre is kiderült.
Az előadás száz perce alatt egy emberi életút pereg le a szemünk előtt, talán összesen alig több mint három évtized, négy szakaszra bontva, három színész által bemutatva.
Domokos Zsolt játssza a főszereplőt Rudolf Langot, Horváth Szabolcs és Boros Anna osztja el az összes többi szerepet, utóbbi férfiakat is bemutat.
Horváth Szabolcs, Boros Anna, Domokos Zsolt
Benkó Bence rendezése alig néhány kelléket használ, bármely nagyobb iskolai terem alkalmas a játékra, ahol egy tábla azért van. (Érzem, hogy ennek hiányára is fel vannak készülve a játszók.) Mindannyian hosszú ujjú pulóvert, nadrágot és széles pántú nadrágtartókat viselnek, és némi változatosságot ezek variálása is kifejez. (Ha valaki rákeres a MU Színház galériájára, van 45 kép, mind Puskel Zsolt munkája, akitől én is bemutatok itt kettőt - ezeken is visszajön, hogyan lehet szinte csak a nadrágtartókkal is változatosságot sugallni.)
A hangsúly ennél teljesebb mértékben már nem is lehetne a színészi játékon, a közöttünk ülő három színészt figyelhetjük civilből szerepbe belépni, majd néha pillanatokon belül gyorsan váltani.
Horváth Szabolcs és Boros Anna erőssége ez a váltani tudás, mindketten valóban meg tudják mutatni sokféle arcukat. Horváth Szabolcs a bigottan vallásos, rendkívül merev szabályokat felállító apa, illetve pár perccel később ugyancsak ő a laza rokon, illetve a főszereplő több felettese is. Boros Anna anya, szerető, főnővér és végül a be nem avatott feleség, aki egészen gyanútlanul vett részt férje mindennapjaiban, és fogalma sem volt, hogy valójában miben él.
Domokos Zsolt helyzete látszólag egyszerűbb, mivel neki mindössze egy személy életútját kell bemutatnia. Látjuk is a jellemfejlődés ívét, következetesen van felépítve a figura, és végig értjük, hogy miként jutott el egy korlátolt és agresszív apa áldozatából az első világháborús német hadsereg katonájává, majd a háború utáni válsághelyzet miként sodorta az SA, majd az SS kötelékébe és fejezte be végül a pályáját az Auschwitzi megsemmisítő tábor működési szisztémájának kidolgozójaként, illetve később az összes német koncentrációs tábor felügyelőjeként.
Az egész folyamat nagyon ki van dolgozva, érezzük az aprólékos precizitást, a színészek kicsit sem érzelgősek, minden történés nagyon konkrét, az előadás nyelvezete hétköznapi, az egész mégis igazán drámai és megindító, mégis azt látjuk, hogy egy jobb sorsra érdemes ember miként megy tönkre.
Ami ördögi: kezdetben megismerünk egy 13 éves fiút, aki szerethető, és sajnáljuk, mert áldozat.Később is meg tudja tartani a szimpátiánkat, végig motiváltnak érezzük a döntéseit, és szinte szükségszerűnek. Nehéz a folyamatban megtalálni azt a pontot, ahol azt mondanánk, hogy eddig minden rendben volt, de innen már nem szabad tovább lépni. Mire feleszmélünk, addigra hősünk elköteleződött felettesei mellett, akik persze kihasználják jó tulajdonságait: gyakorlati érzékét, jó szervezőkészségét és engedelmességét.
A döbbenet az, hogy a nézőnek muszáj ráeszmélni, hogy aki sok százezer ember haláláért közvetlenül felelős, az voltaképp nem maga a sátán, nem fedezhető fel benne semmilyen személyes indulat, pusztán a parancsnak engedelmeskedett, viszont minden képességét latba vetve, legjobb tudása szerint.
Itt a bökkenő, hogy a felettesek iránti hűség, amely őszinte hazaszeretettel párosult, illetve az alaposság, a lelkiismeretesség vezetett a tömeggyilkossághoz. Ez az, ami elgondolkodtató. Trehány, lelkiismeretlen, lusta emberek sosem tudtak volna ennyi embert ilyen rövid idő alatt megsemmisíteni, kellett hozzá a híres "német alaposság".
Sajnáltam, hogy a mai előadás után nem volt lezáró beszélgetés, mert valóban érdekelt volna, hogy más nézők miként dolgozzák fel azt a kettősséget, amelyet Domokos Zsolt figurája képviselt - egy valóban nagyon szeretetreméltó színész által láthattunk igazán megelevenedni egy tömeggyilkost.
Domokos Zsolt igazán remek most is, süt belőle az ártatlanság, a szolgálatkészség. Nehéz rá haragudni, hiszen őt látjuk, amikor igazán nekifekszik a rá bízott feladat megoldásának, a megölt milliókat pedig csak elképzeljük.
Az előadással jó lenne, ha minél több diák találkozna, hátha átgondolnák ezt a bonyolult helyzetet, és esetleg arra is rájöhetnének, hogy milyen könnyen manipulálható egy ember, és később – esetleg – sikerülne elkerülniük egy hasonló zsákutcát. (Persze, akár lehetünk optimisták is, és remélhetjük, hogy többet hasonló helyzet nem fog előállni...Reméljük.)
ps. Az alkotók Robert Merle "Mesterségem a halál" című regényét, és Rudolf Hösse emlékiratait dolgozták fel.