Nem vagyok különösebben Kodály-rajongó, de van azért néhány olyan darabja, amelyiket megszerettem az elmúlt években, különösen miután már élő koncertélményem is fűződött hozzájuk.
Ilyen például a Budavári Te Deum, amelyiket két éve a Vigadóban, tavaly az Erkelben hallottam, és nem bántam, hogy a Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar gödöllői vendégszereplésére a szerző kórusművein kívül ezt is kiválasztották - ÉS: remek operaházi szólistákat hívtak meg hozzá.
Az év legelején már jártam egy szép Verdi Requiemen, és Gödöllő legalább elérhető tömegközlekedéssel is, így mentem.
A vonatozás tűnt a kényelmesebb megoldásnak, de nem kalkuláltam be, hogy a szerelvény csak közvetlenül indulás előtt lesz bent, viszont így fagyoskodás közben összeismerkedtem néhány környékbeli ingázóval. A sötét parkon átvágás nem volt vészes, a Hamupipőke hallgatása hatásosan ellenpontozta, ahogy egy hete a tatabányai parkban a szakadó esőt a Reformáció szimfónia, amellyel a kecskeméti koncertlátogatásra készültem. A helyzet párhuzamosságát felismerve tudtam, hogy nemsokára odaérek, és lesz egy jó élményem. (Ez pont így történt.)
A kastély környékén viszont nagy volt a forgalom, kétnapos programsorozat van, kézműves vásár, gyerekprogramok, további koncertek (aki frissen, még dec. 17-én olvassa ezt, és van esélye, nézzen rá a kastély programjára!), és rengeteg autó.
A Lovarda egészen tele volt, a színpadon egy hatalmas karácsonyfa is jelezte, hogy már nagyon készülnek a 20 éve megnyitott kastélyban az ünnepekre. A StreamArt tévé felvette most is a teljes koncertet, néha a Gödöllői Szimfonikus Zenekar facebook-oldalán jelzik is, hogy mikor adják le, érdemes ezt figyelni.
Az estet Horváth Gábor bevezetője indította, aki érdekes anekdotákat mesélt Kodály Zoltánról, akinek a születésnapja ma van, sőt ez a jubileumi születésnap az évad folyamán is országszerte mindenütt rengeteg koncert apropóját adta. A mikrofon beállítása elég rossz volt, így a huszadik sorban már csak foltokban jött át, hogy mit is mond, de azt éreztük, hogy érdekes lehet.
Először a Cantemus Vegyeskar egy töredéke énekelt nekünk három kórusművet – Szép Könyörgés, Miserere, Jézus és a kufárok - , amelyeket így biztosan nem hallottam még, és valóban szépek is voltak, csak azt sajnáltam, hogy nem kérte a karnagy, Szabó Soma, hogy a három szám között ne tapsoljanak, mert a közönség szinte szétverte lelkesedésében az előadást. Dalesteken is észleltem a hajlamot, hogy a blokkon belüli számok között is mindenáron tapsolni akar a közönség. Ilyenkor az jut eszembe óhatatlanul, hogy lehet, hogy szívük mélyén mégis unják, és örülnek annak, ha végre túl vannak egy ilyen műsorszámon, amelyik nem annyira populáris.
Ezek után a koncert első részét a Budavári Te Deum zárta, amely miatt kiegészült a kórus, legalább kétszer annyian énekelték már ezt, és a zenekar tagjai, akik többségében bent voltak a teremben, és meghallgatták a kórust, a helyükre ültek. A négy szólista pedig hasonlóképpen helyezkedett el, ahogy a szeptemberi Requiem koncerten is – a kórus és a zenekar között.
Ha van valaki, aki eddig eljutott a szövegben és még sosem hallotta a darabot, felvételről sem, annak csak annyit: ez alapvetően a kórusra épül, Kodály tényleg írt elég énekelnivalót kórusok számára, tehát nem biztos, hogy egy szólista éppen ezt a darabot választaná arra, hogy megcsillogtassa képességeit. A négy énekes leginkább együttesben szólal meg, és keveset lehet valakinek külön is hallani a hangját. Ez így van, viszont kellenek hozzá mégis a rendkívüli hangok, az összhatás része az is, hogy egy-egy pillanatra kiemelkedik néhány mély vagy éppen magas hang, és lehet benne gyönyörködni. Ha szorosan számolgatnánk, hogy ki hány ütemet is énekelt, lehet, hogy valaki legyintene, hogy ez túl kevés, emiatt nem is érdemes Gödöllőre elutazni. De a lényeg pont az, hogy ugyan a szólisták adták számomra a koncertlátogatás apropóját, de az élményt az egész koncert biztosította, sőt még ennél is több: maga a rákészülés, a várakozás, az odautazás, illetve a hazatérés és most a blogírás is.
Nagyon jól szólt együtt Rácz Rita (akit hosszabb kihagyás után most láttam először), Balczó Péter (akit az utóbbi időben rengeteget emlegettek nekem a Traviáta alakítása kapcsán, de azt passzolnom kellett), Schöck Atala (akit Kecskeméten is hallottam már, és kedden fogom ismét a Jancsi és Juliskában), illetve Cser Krisztián, aki éppen két Bohémélet között ruccant ki most Gödöllőre is. (Idei programjában még egy ilyen sűrű, négy fellépéses hete nem lesz – régebben nem volt ritka, tudtam értékelni, hogy hosszabb szünet után most viszont végre hallgathattam.) A gödöllői Lovarda specialitása, hogy a koncert után a szólisták ott maradnak a bejárat előtt, és lehetett nekik egyszerre gratulálni, ez most is így történt.
Horváth Gábor partitúra nélkül vezényelt, ahogy a szünet utáni „Fölszállott a páva” variációkat is. Erre a műsorszámra már előreültem az első sorba – úgy látszik, hogy voltak többen is, akiknek elég volt az első rész, lett hely -, és nagyon jó volt viszonylag hosszabb idő után ezzel a művel ismét találkozni.
Közben átfutott a fejemen, hogy a blog előtti időben alapvetően éneklés-mentes koncertekre jártam elsősorban, így annyira nem esnek rosszul mostanában ezek a csak hangszerrel előadott műsorszámok sem, bár egészen egyértelmű, hogy elsősorban csak azért szakítok időt színházi előadások helyett koncertekre, hogy az „énekeseimet” operáktól eltérő zeneművekben is meghallgathassam, más helyszíneken. Nekik köszönhetem ezeket a kalandokat.
A koncert után egy igazi nagy sprinttel még elértem a 21h-kor induló HÉV-et, és egyedüli utasként kis időre – még a koncert hatása alatt - azt érezhettem, hogy minden rendben van, jól működik ez a világ.
