Ez most egy rövid(nek szánt), ámde személyes bejegyzés lesz az Erkel Színház tegnapi koncertszerű operaelőadásáról. Nem kritika - láttam a nézőtéren profi zenekritikust, így megvan az esély, hogy szakszerű méltatásban lesz része a valóban kitűnő szereplőgárdának, amely magas színvonalú zenei élményt nyújtott annak a megközelítőleg talán hatszáz embernek, aki úgy gondolta, hogy ezekre az énekesekre érdemes bevállalni egy ismeretlen Gluck operát, amely Wagner átdolgozásában szólalt meg ezúttal.
Bennem mindig felmerül, ha ilyen opera-koncert kiírást látok, hogy az Opera bízik is a darabban, de talán nem eléggé, ezért nem lesz belőle szcenírozott előadás (mindenből még nálunk sem lehet), ugyanakkor az is, hogy valami mélyebb oka csak van annak, ha előszednek egy darabot és meg akarják mutatni. Sokkal jobban járunk, ha hagyjuk magunkat bevonzani. A hatszáz néző egy ilyen idegen műre nem is kicsi közönség, mintha lassan nőne a száma azoknak, akik eljönnének ezekre az alkalmakra.
Nem kizárt, hogy sokakat éppen Wagner neve vonzott, az átdolgozó - egyébként is Ring-évad van, bár Ring-előadások nélkül. (Az előadásban néhány későbbi Wagner-opera motívumait felismertük, ha többet tudnánk a szerzőről, talán még többre is mehettünk volna.)
A kíváncsiság részemről szólt az újdonságnak is, de még inkább magának a szereposztásnak, sőt a legutóbb nagy bonyodalmak után megnézett Stiffelio lendülete is kitartott, amelyet igazán megszerettem, azóta is rendszeresen meghallgatom. A tanulság mezei nézőknek: sosem lehet tudni, hogy mi lesz, ha beülünk egy előadásra, bármikor történhet csoda.
Az elmúlt öt nap a szokásosnál jobban hasonlított hullámvasúthoz, szélsőségesen nagy negatív ÉS pozitív élmények értek a blogírói tevékenységem miatt, amelyek az előadás kezdetéig nem oltották ki egymást. Egy előadásra nagyon fontos, hogy a művészek megfelelő állapotba hozzák magukat, és ez a nézőre is igaz, bár kevesen gondolják ezt át.
Az előadás a néző fejében születik, azaz nem árt tudni, hogy milyen alapállapotú nézőt "kapott meg" az előadás, akire hatnia kellett. Egy kritikus ilyet már csak a terjedelmi korlátok miatt sem írhat le, amely eleve nem nagy, tömörnek kell lenni, másfelől a kritikusok etikai kódexében benne van, hogy vállalják, hogy megfelelő állapotban ülnek be, amennyiben a véleményüket is elmondják.
(Lehet, hogy ez mindenki másnak sima ügy, de nekem nem mindig könnyű eljutni oda, hogy 7 óra 7-kor csak az adott előadásra gondoljak, bár az alapvető körülményeket igyekszem megteremteni hozzá. Jó lenne még az előadókhoz és a műhöz kapcsolódó korábbi élményektől is eltekinteni, tiszta lappal menni, de ez se egyszerű, ezért szoktam régi előadásokat felemlegetni, mert eszembe jutnak minduntalan.)
Ahhoz képest, hogy hétfő este mennyire nem voltam koncentrált hangulatban, elmondhatom, hogy élveztem, hogy mennyire magas szinten énekeltek a szólisták, bár most nemigen láttam, hogy valaki el is akarta volna közben játszani a szerepet, ez most teljes egészében koncert volt.
Agamemnón szerepében Haja Zsolt próbálta a kezelhetetlen határhelyzetet valahogy túlélni, mégsem mondhatta a katonáinak, hogy menjenek meghalni Helenéért, ha ő a lányát nem áldozná fel a sikerért, Klütaimnésztraként Gál Erika egy gyönyörű hangú, ámde hétköznapi anyát mutatott, aki örül, hogy lánya férjhez mehet a szerelméhez, akit jóravaló fiúnak tart (ez nem gyakori felfogása a mítosznak, legtöbbször Akhilleusznak a hírneve a vonzó, és Iphigénia úgy indul el otthonról, hogy sosem látta a vőlegényét korábban), és Rab Gyula énekel is olyan szépen, hogy elhiggyük neki a hőst. Kőrösi Andrásnak és Zsigmond Gézának kis villanásai vannak. Palerdi András Kalkhászként lép fel, aki két nappal korábban még "maflapincsi" volt, ebben a minőségében már beírta magát a magyar operatörténetbe. Neki csak annyit röviden: "Bravo! Bene! Cosí si fa!"
Fodor Gabriella, aki tizenegy évnél régebben érdekes számomra, most is maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. A címszereplőként elhittem neki ártatlanságát, a vőlegénynek tett szemrehányásai is hitelesen hangzottak, fájdalma, elszántsága mind igazi. Illett az egyéniségéhez a szerep, talán ő volt képes leginkább arra, hogy a karaktert elképzeltesse velünk így is, a koncert körülményei között is. Búcsúzásáról A walkürből Wotan búcsúja ugrott be, nyilván a sokszor ismételt szöveg miatt is. ("Leb`wohl")
Színházi élményhez egyetlen ponton közelített az előadás, mégpedig a vége felé, amikor a "deus ex machina" fordulata bekövetkezik: a jobb oldali proscenium páholyban most a vezetőség tagjai helyett megjelent egy ISTENNŐ, mégpedig Töreky Katalin, akiről eddig az Elektra kapcsán írtam (ugyanez a mondakör, milyen véletlen egybeesés), de igazi revelációként A bűvös szekrényben robbant be a látóterembe, most már kirekeszthetetlenül, sőt azóta láttam tőle egy egészen árnyalt Judit alakítást, remélem, hogy nem utoljára. (A Kékszakállúval 40+ alkalommal találkoztam élőben, de ez a Judit a legtörékenyebb és legalkalmazkodóbb alkatú Judit volt mind között, aki valóban nagyon megérdemelte volna a nyugodt boldogságot. Akinek ez a nő sem felel meg, az egészen menthetetlen pasas, jutott eszembe - a legtöbb Kékszakállú valóban ilyen, rajtuk még Töreky Katalin Juditja sem segítene, de azért megnézném, ahogy hiába küzd egyet megint.)
Töreky Katalin jelenésére most is a reveláció szó illik a legjobban, belibben a páholyba az istennő, világoskék ruhában. Artemisz, a vadászat szűz istennője most valóban izgalmassá válik: itt van valaki, aki a legártatlanabbul közli velünk, hogy nem akarta Iphigénia vérét, csak a lelkét. Á, ez nem is nagy ügy, így már minden rendben...A szerelmes menyasszony mehet a szentélybe szűz papnőnek (a mondakör ismerői tudják, hogy most húsz év unalom és néhány idegen leölése következik az Artemisz-szentélyben, Tauriszban), a többiek meg indulhatnak végre Trójába. Diadalmasan hangzik a "megyünk Trójába" , mintha ez most itt nem egy ál-happy end lenne. ((Színházi barátomnak erről a Tannhauser zarándokai jutottak eszébe, akik hasonló lendülettel énekelték: megyünk Rómába.)) Amúgy lehet, hogy itt az előadás végén tényleg senki nem gondol bele, hogy Trója nem csak a diadalmas győzelemről szól, sőt. Tíz év nyúvadás ez a háború, amelyben minden főszereplő erőszakos halált hal vagy ha nem ott, vagy azonnal utána (Agamemnónt a felesége öli meg hazatérése estéjén, utóbbit meg emlegetett fiacskája újabb tíz év csúszással).
A történeten el lehet még hazafelé gondolkodni, meglehetősen durva, ahogy a hatalom kellő körültekintés nélkül intézi a dolgokat, véletlenszerűek a döntések, ártatlan emberek halála kellene hangzatos és ostoba célokért, amelyek megvalósulása csak keveseknek hozna jólétet, ha azok is meg nem halnának idő előtt, és az egész nagy ügy senkinek sem igazán jó...Az istenekről pedig még ennyit sem érdemes mondani, ők is megérik a pénzüket.
Az előadás után egyetlen kérdés maradt bennem csak: hogy lehetséges, hogy egy ennyire ritkán játszott operát - miután valóban színvonalas énekesekkel betaníttatnak, összepróbálnak, eljátssza a zenekar (karmester: Alpaslan Ertüngealp) - nem rögzíti a Bartók rádió? Nem pazarlás ez?
ps. A fotókat Rákossy Péter készítette, köszönet érte az Operaháznak!
