Változó hosszúságú - hosszú és még hosszabb bejegyzések következnek, mind a Figaro 2.0 élményemhez kapcsolódva. NEM KRITIKA, nem is ajánló - napról napra írom, és ma, amikor vége az első nekifutásnak, kiteszem. Kötve hiszem, hogy ezt a képekkel együtt HARMINC oldalnyi szöveget ember végigolvassa…Extrém volt ez a nyolc nap, megismételhetetlen, egyedi élmény, örülök, hogy megtörtént velem.
Mivel a blog.hu "túl hosszú tartalomnak minősíti", két részre vágom.
Akit érdekel, van még esély a Figaro 2.0 megtekintésére– a következő héten még van nyolc előadás hat napon belül okt.8. -13 között. Az első meg van nyitva a nagyközönség számára, a többinél pedig előadás előtt közvetlenül lehet még néhány darabot venni a pénztárban. Elég nagy az Erkel ahhoz, hogy az 1-2 érdeklődő mindig befér. (A tanároknál is szokott maradni, vannak hiányzók mindig.)
Elsősorban nyomhagyó célzattal készült, csak azért, mert nekem ez a projekt igazán sokat jelentett, és hónapok óta, sőt még régebben is erre várok, hogy ez megtörténhessen. Sok örömet és boldogságot adott, és nagy tapasztalat volt arra is, hogy mint befogadó, mire vagyok képes. (Jó előadásokat meg bírok nézni többször is.) Képekkel azért dúsítom, hogy azok is megmaradjanak...
Tisztában vagyok, hogy ez azoknak semmit nem mond, akik az előadásról nem rendelkeznek információval, de a korábbi 10+ előadás leírásából szinte minden kiderül, ami kiderülhet egyáltalán egy előadásról, vissza lehet keresni egészen az elsőig, 2013. augusztusáig.
A színház mindig egyszeri és megismételhetetlen élmény, még a felvétel sem igazán képes arra, hogy visszaadjon egy hangulatot, úgyhogy valóban marad a nyomhagyás, az előadók által beletett energia értékelése.
A másik tanulság – szinte bármi megtörténhet, egy pillanat alatt vége lehet – ha nem is a világnak, hanem – a létrejött harmóniának, és csak egy szerencse van, hogy kérlelhetetlenül minden megy tovább, újrarendeződik a kép, velünk vagy nélkülünk.
Már most jelzem: a zenekarról, díszítőkről és egyéb háttérmunkásokról így sem lesz szó nagyon, pedig ők is fontosak.
1.szept. 19. kedd 23.41 - ELŐTTE ÖT NAPPAL
Még jó, hogy nem júliusban kezdtem el ezt írni, bár eredetileg eszembe jutott, de aztán az újabb ötlet jobban tetszett: annyira vártam a Figaro 2.0 sorozatot, hogy írtam egy-egy ajánlót (34-et összesen) minden közreműködő szólistáról és három karmesterről, és így legalább sem a családomat, sem mást nem nyúvasztottam a nyár folyamán olyasmi szövegekkel, hogy mikor lesz végre szeptember, viszont így meglehetősen ráhangolódtam az előadásokra.
Érdekes volt látni, hogy milyen különböző hatást keltenek, vagy nem keltenek az egyes ajánlók, bár igazából csak egyetlen kiugró eset volt: az egyik énekes posztját, (Farkasréti Máriáét), a 75%-a olvasta el azoknak, akik láthatták, miközben mindenki más esetén kb 15-20% között mozgott ez. (Aki felhasználta-megosztotta, azét persze többen látták, de az arány érdekes módon ugyanaz maradt.)
Az adatok azt mutatják, hogy az opera az ismerőseim, sőt e blog olvasóinak is csak elenyésző részét érdekli, bár aki most ezt pont olvassa, az nyilván ebbe a nagyon kis létszámú kisebbségbe tartozik, így ismeretlenül is köszönöm, hogy erre szánja az idejét.
Mivel az Operakaland elsősorban diákoknak készül, nagy ambícióval elhatároztam, hogy a teljes iskolát viszem (a József Attila Gimnáziumot) – de a nem osztályfőnök tanárok nem lesznek kényszerhelyzetben, eldönthették maguk, hogy beülnek-e egy modernizált operára, vagy sem. (A diákok reakcióinak felmérésére lesz egy külön kérdőív, és külön írok egy bejegyzést csak arról, hogy miként hatott rájuk az október 2-i előadás.)
A minél mélyebb hatás elérése érdekében a 17 osztályból 16-ban lesz beavató drámajátékos foglalkozás, és 14-ben már ez a múlt héten meg is történt. Szerettem ezeket, és úgy tűnt, hogy a diákok sem szenvedtek, kicsit eltért a napi rutinjuktól a mozgásos játék. A fő tanulságot levontuk – aki nagyon akar valamit, az biztos megvalósítja, aki nagyon nem akar valamit, az SZINTE mindig kitart eredeti elhatározása mellett, viszont a bizonytalanok rendszerint meggyőzhetőek, elbillenthetőek pozitív irányba. Lényegében én is ebben bízom, hogy lesz itt sok ilyen gyerek, akire hat majd az előadás a hossza és a cselekményt megállító lassú áriák ellenére is. Utóbbiak valóban nehézséget okoznak a filmekre szocializált fiataloknak, akik ahhoz szoktak, hogy rengeteg élménnyel bombázzák őket szünet nélkül.
A magam részéről előre hozott órákkal, cserével, szabadnappal lehetőséget teremtettem, hogy a 21 előadásból 19-re ELVILEG be tudjak ülni.
Ezzel elégedett is lehetnék, de a kérdés még mindig nyitott, hogy mire vagyok képes, mint néző, hány Figarót tudok lelkesen megnézni, hogy még mindig élvezzem közben, mert nem egy új egyéni rekord felállítására törekszem, pusztán csak ki akarom használni ezt a lehetőséget, hiszen az év folyamán később nem lesz nézhető a Figaró semmilyen rendezésben. Dupla napok is vannak ráadásul...és két előadás között csak másfél óra a szünet.
(Mi történik, ha az ember megkapja amire nagyon és hosszan vágyott? – Az elmúlt évben erre volt két rossz élményem, bár utólag azoknak is lehet örülni, viszont most eltökélt szándékom, hogy nem az utólagos jó emlék miatt megyek, hogy elmondhassam, hogy X db előadást megnéztem, hanem a pillanatot akarom élvezni, az előadás három és fél óráját, és persze ami ehhez tartozik: a várakozást. Csak akkor ülök vissza a következőre is, ha esélyét látom annak, hogy ez menni fog. Tavaly egy hét alatt a hat Don Giovanni sem volt egyszerű helyzet, de egészen nyilvánvalóan ott kellett lennem.)
Csodálatos lenne ezt a 21 Figarót egy évadra elosztva megnézni, sőt ha minden héten lenne egy, elég hosszan bírnám, amúgy is meghallgatom – most már Koltai Tamás helyett is – a darabot hetente átlagosan egyszer, de ez a Kaland épp nem erről szól. Most tömény élmény következik, és a célcsoport az operát nem látott gimnazisták, nekik nagy tömegben pedig így a célszerű, évi két blokkban megszervezni. (Az Erkel Programiroda munkatársai valószínűleg szinte sehol nem említődnek, Kiszely Noémi vezetésével történik a szervezés évek óta, óriási meló és nem látványos.)
Most már nem hallgatom a darabot, inkább igyekszem „nem túlgondolni” még jobban, hogy milyen nehézségek adódhatnak.
- 22. péntek 23.48 ELŐTTE KÉT NAPPAL
Szerdán megtekintettem a második és a harmadik szereposztás főpróbáját, amely úgy néz ki, hogy az egyetlen színpadi zenekaros próba is volt egyben. Látszott, hogy milyen (különböző) energiákkal vetik bele magukat a szerepbe az egyes énekesek, hiszen az is egy működő stratégia, hogy valaki a próbán takarékoskodik az erejével, és az is, hogy teljes gőzzel csinálja, mert akkor tudja igazán kipróbálni, hogy milyen a szerep. Volt mindkét típusra példa. Az is kiderült, hogy kik játszották már más rendezésben, és összességében beigazolódott már most, hogy nagyon más vérmérsékletű lesz a három produkció, bár a mozgások adottak. A már tízszer látott első szereposztást nem fogják a friss beállók behozni egy ideig, de volt néhány új énekes, aki közülük is beleadott mindent a szerepbe, annak ellenére, hogy ez csak próba volt, és néhány nagyon erős alakítást már most is láttam, amelyek összemérhetőek a régiekkel minőségükben. (Az összhatás viszont még nem. Az első szereposztásnál az is sokat számít, hogy minden egyes Gördülő előadáshoz volt felújító próbaidőszak is, ezeken sokat mélyülhetett az egész.)
Tündökölt mindkét Marcellina, jelentős kisugárzásuk nem a feltűnő piros ruhából jött. Balatoni Éva és Vajda Júlia is remek lesz, ezt elég határozottan látom, mert már most ilyenek voltak. (Vajdú Júlia zöld cipője még rá is tesz a hatásra, látni kell, miként viseli.) Sajnálom, hogy pályájuk nagy részéből semmit sem láttam.
Ugyancsak készen volt egy másik mellékszereplő-pár, mindkét Basilio-Don Curzio – Beöthy-Kiss László és Kristofori Ferenc is hozta, ami hozható ebben a kettős kis tenor szerepben.
Ugyan szerda óta eltelt már két nap, de még mindig hat rám Miksch Adrienn Grófnéja, aki egészen finom és szép, ugyanakkor érződik a visszafogottsága. Az ő csokievése egészen más, mint akár a szerep eredeti birtokosáé, Fodor Beatrixé, illetve a második szereposztásbeli Szabóki Tündéé. Utóbbi hármuk közül a leghatározottabb jelenség, aki jól tudja kezelni a problémáját, nem zuhan össze. Őt nem kell félteni, rutinos színlelőnek tűnik, maradt valami benne a régi Rosinából. Ahogy hallgattam a Rózsalovag-tercettet, hirtelen nagy kedvem támadt a Strauss operához megint.
Miksch Adrienn az egyetlen viszont, aki amikor azt mondja, hogy pontosan tudom, hogy mit kell tennem, akkor ezt így is gondolja, meggyőz minket a határozottsága, ugyanakkor a fájdalma is talán neki a legerősebb. Ahogy kuporog a kanapé sarkában, az egészen megindító, még két nap múlva is meg-megállít az emléke.
(Legyen itt is nyoma, hogy Miksch Adrienn az Armel Fesztivál keretében előző este Londonban Juditot énekelt, majd 24 óra múlva Grófnét. Ez valami egészen extrém, nagyon messze van a két szerep. Hallottam vele a Juditot is, a Grófnét is, de nem egymást követő napokon énekelte eddig őket. Az előadásában a kimerültségnek nyoma sem volt, de a hét előadás során biztosan egyre jobban fog még ez az alakítás is árnyalódni, ez az egyik olyan pontja a 2.0.3 (= harmadik szereposztás) előadásának, amit nagyon várok.)
A 2.0.3-ban nagyon érződött, hogy több főszereplő is rendkívüli energiákkal van jelen a Grófnén kívül, akit a rendezés a lehető legkiemeltebb helyzetbe hoz. Molnár Ágnes Susannája igazán intenzív volt, ő a legnőiesebb személyi edző, akinél biztosan felmerül, hogy nem egészen a sportossága miatt vették fel a munkára, már előre kinézte magának a Gróf, aki még nála is dominánsabb szereplő lett Geiger Lajos által, aki azért annyira nem veszedelmes figura, talán a három grófból ő a legkomikusabb. Élvezi a játékot és ezt a nézők is szeretni fogják.
Az előadás második és harmadik Figarója között már a jelmezbálon hordott ruha jellege is különbséget mutat. Míg Palerdi András nadrágot és pólót vesz a mélyen dekoltált női ruha alá, addig Bakonyi Marcell nem, viszont már nem abroncsos a szoknyája, így ez már így is sokkal szolidabb viselet (az alsónadrágja és a teljes lába nem látszik), és kevésbé groteszk hatást kelt így, mint amilyen a Gördülő előadások Figarója volt, Cser Krisztián.
Farkasréti Mária – Cser Krisztián – Bucsi Annamária
Lehet, hogy a ruha azért is kevésbé extrém, nehogy a Kalandot néző diákok figyelmét egészen elvonja a cselekmény követéséről. (Nekem imponált, hogy az énekes bevállalt egy nem előnyös ruhát a szereplő jobb megmutatása érdekében, és ez az alázat most is javára vált az alakításnak.)
Palerdi András viszont Figarónak az életművész és nemtörődöm oldalát domborítja ki elsősorban. Őt nem izgatja fel túlságosan ez a bonyolítás (a Gróf udvarlása a menyasszonyának), inkább azt érezzük rajta, hogy bízik annyira magában, hogy tudja, át fogja hidalni ezt a problémát is, ahogy eddig mindent sikerült megoldania. Azzal, hogy csak ráveszi a jelmezt a hétköznapi ruhájára, szintén kifejezi kívül-fölülállását a szisztémán, nem hagyja, hogy tekintély alapon akármit ráerőltessenek. Kevésbé szenved és kevésbé szenvedélyes – ezzel viszont kevésbé érint meg minket a sorsa, ugyanakkor cserébe sugároz egy voltaképp megnyugtató üzenetet: az életet nem érdemes túl komolyan venni. Ez egyezik a szereplő legalapvetőbb jellemvonásával, így is értelmezhetjük a darabot. Voltaképp akkor járnánk jól, ha sikerülne ezt a hozzáállást megvalósítani. Ha mindenki így működne, mint ő, jóval kevesebb konfliktus lenne, kevesebbet szenvednénk, de kevésbé lenne izgalmas az életünk. (Mondanám, hogy lehet választani, miközben sejtem, hogy az ember az alaptermészetét akkor sem győzheti le, ha praktikusan gondolkodna.)
Ehhez a nyugisabb Figaróhoz egy nagyon racionálisan gondolkodó, kevésbé izgága, az életet jól ismerő Susanna társul Wierdl Eszter személyében, aki semmin nem lepődik meg. Mintha neki annyira nem lenne fontos a Grófné sportossága sem, az edzősködés valószínűleg csak egy megélhetési forrás számára. Először elveszi persze a takaró alá rejtett csokit a Grófnétól, de egy későbbi jelenetben együtt majszolgatják stresszkezelés céljából. Ebben a rendezésben nem az a benyomásunk, hogy egy friss és szenvedélyes szerelmet akarnának házassággal megpecsételni, hanem inkább egy évekre visszanyúló élettársi kapcsolatot vágynának törvényesíteni, hiszen a családjogi törvény úgyis szigorodik, és még adózási szempontból is jól jön. Van ilyen, és ebben az esetben sem ideális egy harmadik személy betolakodása a párkapcsolatba.
Káldi Kiss Andrásról a soproni előadás kapcsán írtam már részletesen, kíváncsi leszek, hogy élesben milyen lesz.
A harmadik szereposztás Figarója, Bakonyi Marcell egy kedves, vonzó, naiv fiatalembernek mutatja ugyanezt a sofőrt, aki szintén nincs igazán mélyen elkeseredve a negyedik felvonásban, elég felszabadultan táncol – ő is megvalósítja, hogy könnyen veszi az életet. Míg Palerdi Figarója könnyen veheti, mert sokat tapasztalt, Bakonyié ugyanezt teszi, mert ő meg keveset. Hozzájuk képest hét előadásból táplálkozó emlékképeim szerint Cser Krisztiánnál a megcsalás gondolatára énekelt ária véres dráma volt, abban a mély keserűség és a végtelen csalódottság, az életbe vetett hit teljes elvesztése jelent meg. (Abban az egy emberben csalódott, akiben egyedül megbízott, így van oka rá.)
Mindhárom értelmezés-vérmérséklet belefér a rendezésbe, de mégis annyira más a három szereposztás előadása emiatt IS. (Igazán megnézhetnék vidéki színházak, rájöhetnének, hogy a saját művészeikkel előállíthatnának egy Figaro 2.0.4.-et, 0.5-öt, mind érvényes változat lehetne.)
A Cherubinók most éppen kevésbé tűnnek ártalmasnak, törékenyek, nőiesek. Kun Ágnes Anna nemrég gyógyult meg, örülhetünk ennek, Heiter Melinda le sem tagadhatná, hogy hamarosan gyemeket szül, és így az ő részéről különösen bravúros teljesítmény a sok mozgást, ugrálást igénylő szerep eljátszása. (Sajnos, vele kapcsolatban csak az jut eszembe, hogy nehogy baja legyen, és ez kizökkent. De jól van, határozottan látszik, hogy nem kínlódva csinálja végig és tényleg szép a hangja, ahogy az a szövegben is elhangzik.)
Kőrösi Andrásra lehetett rácsodálkozni még, aki a bosszú-áriát is jól elénekelte, bár nemrég még prózai színésznek számított. Az, hogy ő sem spórolt az energiáival, és a teljes figurát eljátszotta a próbán, az végképp nem volt már meglepő számomra, a Mester és Margarita óta tudom, hogy erős pontja lehet egy előadásnak. Jó is valóban, megemeli a szerepet, ahogy azt az első szereposztásban Szvétek László is tette.
Két nap távlatából ez jutott eszembe, és most már alszom, és készülök a holnapi főpróbára – az első szereposztást jó lesz újra látni, akárhogy is van, „az az enyém”, azt szerettem meg, az ő előadásaik megnézésébe-leírásába tettem bele a rengeteg időt a Gördülő-sorozatban. (Most pont róluk várhatóan kevesebbet fogok írni, bár feltett szándékom, hogy minden előadásukat megnézem.)
Pénteken, azaz közben már tegnap, megvolt az utolsó beavató foglalkozás is az iskolában– nagyon jól ment mind a 16, a diákok nyitottak voltak, megcsinálták a kért mozgásos játékot, örülök, hogy belevágtam és szinte mindent megvalósítottam abból, amit elterveztem Figaro-témában.
Egy szünetben akartunk fekvőtámaszversenyt is, énekléssel egybekötve – de ebből végül csak a fekvőtámaszok maradtak. Egy 15 éves fiú a folyosón a büfé előtt nyomott 50-et, sőt volt néhány lány is, aki benevezett. Az éneklés megmarad majd Figarónak, aki várhatóan észrevehető mennyiségű fekvőtámaszt fog csinálni a diákelőadásokon…
- 23. 16.45 szombat – ELŐTTE MÁSFÉL NAPPAL
Megnéztem az első szereposztás (=2.0.1) délelőtti főpróbáját is. Az énekesek már összeszokott csapatként működtek, végigcsinálták a Gördülő előadásokat, mindegyik előtt volt felújító próba, mélyebben kidolgozottakká válhattak így a karakterek, de annyira sok nem volt, hogy meg is unják. (Heten a városmajori legelső előadásban is benne voltak, rájuk formálta a rendező a szerepet, és ez még nagyobb előny, ők különösen kötődnek hozzá, hiszen a születés pillanatától együtt vannak.)
Ezen a délelőttön technikai problémák miatt csúszva kezdődött a próba, nem is ment végig. Nagyon kevés zenekaros próba jut egy bemutatóra – ez most is így volt. A karmester, Halász Péter most láthatta először vagy másodszor (?) a rendezést, amely korábban 12 zenésszel ment, így az énekesek hiába voltak már tapasztaltak és összeszokottak együtt is, mégis jól jött volna több ilyen alkalom, hogy a teljes zenekarral és az új karmesterrel is összecsiszolódjanak. A hét előadás persze elég sok, így a későbbiekben már minden olajozottan fog menni, valószínűsíthető.
Az énekeseket nézve újra rácsodálkoztam, hogy mennyire jó is ez az együttes, mennyire passzolnak a szerepekhez mind, élvezik a játékot.
A teljesség igénye nélkül csak annyit, hogy Keszei Bori most is a leghitelesebb személyi edző volt az előadás minden pillanatában, empatikus a körülötte élőkkel kapcsolatban, és igazi barátnője a Grófnénak.
Keszei Bori – Fodor Beatrix
Fodor Beatrix – a Hunyadi-turnéja után két nappal (Szilágyi Erzsébetet énekelt) – ugyanaz a szuggesztív Grófné, aki volt régen is, most is lehengerlő áriája a második felvonásban, kizárt, hogy ne hasson a diákokra. Kovács István Grófja is meggyőző, még a leállások sem zökkentettek ki az előadásból. Mester Viktória egészen különleges hatást kelt most is, sokkal kevésbé tűnik veszélytelennek, mint váltótársai, és nagyon jó nézni, ahogy valóban képes eljátszani, hogy egy hűtőből lép elénk, elhisszük, hogy össze van fagyva egészen.
Mester Viktória – Cser Krisztián
Szvétek László a jelmezbáli jelenetben megint új figurákkal dúsítja táncát, és ami ebben a lehetőségben (rózsaszín kislány-ruha copfokkal) benne van, azt kihozza, eléri, hogy hosszan éppen őt nézzem. Farkasréti Mária, Bucsi Annamária és Megyesi Zoltán egészen olyan minőséget hoznak, mint korábban, semmiféle felújító próbára nem volt szükségük, most is ott vannak a maximumon.
Azt sajnálni lehet, hogy a kertészek szerepe nem nagyobb, de az előadáson talán többnek fognak látszani, amikor Hábetler András is egészen beszáll, és nem elsősorban rendezőként lesz jelen.
2013-ban nagyon megszerettem a rendezést úgy is, hogy nagyon kevéssé éreztem karakteresnek éppen a címszerepet éneklőt, annyira nem zavart a Figaro-hiány. Most viszont ennek a szereposztásnak van egy annyira intenzív-energikus Figarója IS, akinek a cipőfűző-kötésében is hatalmas indulatok feszülnek, nem is beszélve az agyonsózott rántotta (tojásos sónak inkább nevezhetnénk) és a szintén sózott banánturmix elkészítésének folyamatáról. Cser Krisztián ezek után nem meglepő módon az apród leckéztetésénél előírt 2 fekvőtámaszt is túlteljesíti, most a próbán volt 13, de volt az Szolnokon már 19 is, és ki tudja, hogy a diákközönség jelenlétében mennyire jut. „A sok futás kondiban tart” – mondja a recitatívóban (reflektálva saját hobbyjára és a váltóversenyekre is, amelyeken részt vett az elmúlt másfél évben), és valóban…(Ráadásul újít, mert lábemelős, nehezített fekvőtámaszokat láthat tőle, aki épp erre a sportos oldalára vevő.) Ez a hangulat még fokozódik is a későbbiekben, az első felvonás fináléjában, majd a másodikéban, illetve a jelmezbálban is. Egy olyan Figaró, akivel számolni kell.
Meggyőződésem, hogy a közönségre legjobban éppen a játék intenzitása hat, nemcsak, hogy meg fogják bocsájtani a hibákat - már ha lesznek, és észreveszik egyáltalán a diákok, akik sosem láttak Figarót, esetleg operát sem -, amennyiben cserébe érezni fogják a feléjük áradó energiákat. Éppen emiatt várhatóan nagy sikere lesz az előadásoknak, és már csak kettőt kell aludni hétfőig.
- szept. 25., hétfő - "a régen várt nap" - KÉT PREMIER - Figaro 2.0.1 és 2.0.3 (első és harmadik szereposztás) 22h körül
Kicsit aggódtam, hogy fogok ebből duplát nézni, mivel a Gördülő előadások idején egy Figaró után két napra álltam le, hogy igazán feldolgozzam. Ez most egy másik történet, ráadásul nyilvánvalóan más lett a három előadás, energiaszintben, összeérettségben, az egyéni teljesítmények kiegyenlítettsége szempontjából is.
Mivel olyan közönségnek készült, akik közül nem sokan lesznek, akik többféle szereposztást is megnéznek, nincs ezzel probléma, mert aki egy Figarót lát, annak az lesz a legjobb. Az opera műfaj kedvelőinek is van esélye a hétvégiekre bejutni, majd kiderül, hogy mennyien élnek ezzel.
Reggel egy órával korábban odaértem az első szereposztásra, és megtapasztalhattam, hogy átsegítette őket a korábbi előadások tapasztalata a premieren, Halász Péter és a zenekar debütált, miközben az énekesek közül az alapcsapat tagjai immár tizedszer énekelték el a szerepet. Voltak új megoldások, amelyek korábban vagy elkerülték a figyelmem, vagy tényleg újak voltak - megint értékelni lehetett, hogy milyen ügyesen használja fel a rendező az edzőterem kellékeit. Ami leginkább hatásos volt a súlyzók kétféle hasznosítása: Basilio egyet a Gróf kezébe ad, amikor az igazán dühös Susannára, illetve ketten is "mikrofonnak nézik" - először Figaro, később a Grófné.
Az első szereposztás Figarója, Cser Krisztián mintegy 16 fekvőtámasz után veszi kezébe a súlyzót és átalakul rocksztárrá. Beszáguldja a színpadot, ismét vagy kétszáz százalékos energiaszinten, és ez valóban hat a közönségre. (Közben eszembe jut, mi lett volna, ha az élet kicsit másként alakítja a sorsát, és könnyűzenei vonalon érvényesül.)
A délelőtti közönség szinte egészen megtöltötte az Erkelt, bár maradt néhány foghíj. A délelőtti Kaland-előadásokon gyakran vannak hiányzó csoportok, akik vagy késnek, vagy egészen lemaradnak. A diákokra öszességében is elmondható, hogy valóban nem szoktak operához, és bár vannak csendes csoportok, ahogy távolodunk a színpadtól, egyre nehezebb ezeket a gyerekeket lekötni, kiesnek az előadás hatása alól és elkezdenek beszélgetni, piszkálják a telefonjaikat, és így még távolabb kerülve a történettől, már befogadó közönség helyett zavaró tényezővé válnak. Ők is, és a későbbi délutáni szerencsésen kisebb közönség is szerette a szövegpoénokat, látszott, hogy olvassák a feliratokat, mert leginkább akkor nevettek, amikor az megjelent. Amikor a Grófné "beszarok mindjárt" szövege van, vagy kiderül, hogy Figarót "közel a Tesco"-hoz rabolták el, olyan erős a nevetés, hogy alig áll le.
A legtöbb baj éppen ebből adódik, hogy amikor szeretnek egy részt, olyan erősen hat, hogy megindul a taps és a beszélgetés is. A csendes, lírai részeket viszont rosszul viselték, beletapsoltak egy-egy hatásszünetbe (a Grófné áriájába), Susannáét pedig egészen tönkretették a zajok, a mesterkélt köhögés is. Aki nem ismeri a darabot, annak sok ez így együtt, de szomorú, hogy egyik közönség sem hangolódott rá az előadásra annyira, hogy a végét csendben ülje végig, a finálé így széttört a taps miatt. Az előadásban rengeteg olyan pont van, amelyik elég érdekes, és megfogja a diákokat, tűzijátékra hasonlít, viszont nagyon nehezen bírták ki azt a néhányszor három-négy percet, amikor viszont egészen leállt a cselekmény. Ha ezeket kihúzná vagy rövidítené a rendező, akkor sérülne csak igazán a mű, úgyhogy túl sok esély nincs.
A közönség szerette a nézőteret is érintő mozgásokat, ennél csak a színpadi táncot élvezték jobban, amelynek csak annyi hátránya volt, hogy kicsit megzökkent az előadás épp a vége előtt, és a legszebb összebékülős jelenetre sem csillapodtak le a gyerekek. Amikor az előadás végén elkezd esni az eső, azt különösen imádták, és akámi is van, csak beletapsolnak a zenébe. A csendes katarzis ettől azért elmarad...
Az előadás előtt, után és a szünetben is beszélgettem diákokkal. Sokan hajnali négykor felkeltek, hogy erre a Figaróra eljöhessenek az ország távoli sarkaiból, kétszáz kilométeren túlról, busszal, vonattal, több átszállással. Ennek fényében csak remélhetjük, hogy az előadás töredékes befogadása is adott nekik annyit, ami miatt megérte ennyi energiát beletenni az utazásba.
A leírt zavaró tényezők ellenére én továbbra is boldogan néztem a délelőtti előadást, mindazokat, akiket eddig már kilenc előadás kapcsán méltattam. Jó csapat ez így együtt, na. Remélem, hogy később csak műsorra kerül ismét ez a Figaro, és velük.
Az előadás premiernek számított, és kis köszöntőt is kaptak a fellépők, amiben már a másik két szereposztásnak nem volt-lesz része, pedig igazából azoknak volt ez új feladat. Ezek után egy bő óra maradt az újabb kezdésig hátra, ami gyorsan elment - a jegyszedők pedig talán ha összesen húsz percet pihenhettek, mivel negyed négykor már beengedés volt.
Az énekesek számára is nehéz, hogy nem jöhetnek túl sokkal korábban az öltözőjükbe, mondhatni "melegcsákány-váltás" van, még ott az egyik szereposztás, mire jön a másik. Közülük csak Hábetler András csinál végig kettőt, ő az, aki mind a 21 előadásban nélkülözhetetlen, nem kettőzhető. A zenészek közül is volt, aki duplázott, említtessék meg a recitativókat kísérő Mikó Szilvia, aki most mindkettőt (és korábban az összes Gördülő Figarót is) végigjátszotta.
A délutáni előadás előtt nekem sem volt időm ebédelni, még az előadáson gondolkodtam inkább, és valóban nagyon fáradtan ültem be ugyanoda, ahova az első előadásra, a bal szélre. Olyan jelentős mértékben nem tűnt másnak az előadásuk a főpróbához képest a legtöbb esetben, de voltak ingadozások, mivel négy nap kihagyás volt a kettő között. A Gróf szerepében Geiger Lajos a főpróbán volt intenzívebb, de még így is nagyon jól ült a figura, működött. Miksch Adrienn viszont feltehetően azóta még ki is pihenhette magát, mert az ő előadásában újabb és még finomabb árnyalatok jelentkeztek. Az előadás amúgy is Grófné-párti, rám is az ő alakja hatott a leginkább ebben a szereposztásban is.
Miksch Adriennről senki nem mondaná, hogy új beálló. Nagyon sokrétűen árnyalt ez az alak. Először kényszeres csokievőnek ismerjük meg, aki egészen mechanikusan tömi magába a csokiszeleteket, majd a konyakmeggyet, érezni rajta a szorongást, folyamatosan aggódik a férje hűtlensége miatt, másra sem tud gondolni - ezzel a hátránnyal jár, hogy nem kell dolgoznia. Unatkozik, és közben rágódik. Van benne valami egészen kislányos is, de nőies és finom, akinek a hangulatai dominálnak, amelyek mostanában leginkább depressziósak, és hagyja, hogy eluralkodjanak rajta egészen. Látjuk, hogy nem csak képzeli, hogy nehéz helyzetben van, hanem ez is a realitás: egy olyan embert szeret, aki őt már megunta, megcsalja, és tudja a lelke mélyén, hogy a megváltoztatására tett kísérlet hiú ábránd. De szeret, és felülemelkedik azon, hogy milyen ember is a férje. Megbocsájt, és talán még képes magában annyi reménységet összeszedni, amennyi elég ahhoz, hogy egy ideig előre vigye,
Ez a magatartás persze meg van előlegezve a diákok számára valószínűleg egészen ismeretlen Richárd Strauss A rózsalovag című operájából származó betétben, ahol a darab végéről szól egy trió, amelyben a Tábornagyné énekel leginkább egy olyan szöveget, amelyik pont ide kapcsolható: "olyan mélyen szeretem, hogy még azt is el tudom fogadni, ha máshoz vonzódik"...- hát igen, a Grófné esetén valami ilyen mindenen felülemelkedő magatartás jöhetne szóba hosszú távon, ez lehetne neki jó, de látjuk, hogy ehelyett mégis mindhárom Grófné abban reménykedik, hogy vissza tudják férjük érdeklődését magukra terelni. A Gróf karakterét ismerve pár napra sikerülhet, aztán majd jön a bosszú az elszenvedett megaláztatásért. Ahogy a Grófokat nézem, azt kell mondani, hogy egyikért sem érdemes ennyire küzdeni, mert mi józan nézők tudjuk, hogy megváltoztathatatlanok. A Grófné semmit sem veszthet a partizánakcióval, ez igaz, jól látja, de mi eközben már előre azt is látjuk, hogy nem is nyerhet semmit. (Most bevethetem kedvenc Nagy László idézetemet újra, amely a Figaro-szakdolgozatom mottója is volt: "Ha reménytelen a lehetetlen, elbukásunk is ünnepély." A Grófmé legalább küzd...)
Miksch Adriennek a tombolás is jól állt, egészen felszabadul és élvezi a szokatlan szituációt. A zakó nagy határozottság benyomását kelti rajta, mintha abból merítené az erejét.
Nagyon jó partnere Molnár Ágnes, aki energikus, szerethető és szép Susanna, és viszi az előadás rá eső nem kis terheit. Benne nincs keménység, a váltótársaival ellentétben, akik mintha kevésbé optimisták lennének, és jóval tapasztaltabb a Susannájuk. Ez a személyi edző nagyon még nem csalódott az életben, a másik kettőnek már voltak negatív tapasztalatai is, ez érvényesül a játékukból.
A többiek kapcsán a főpróba után leírtak továbbra is igazak jórészt, bár most leállások nélkül jobb hatást kelt a produkció, csak én voltam fáradtabb hozzá.
Bakonyi Marcell Figarója is elkezdett tovább érni, de még egészen nincs kész, ami egy ilyen nagy szerepnél nem is meglepő, mégis egy három szereposztásban egy hónapon át próbált produkcióról van szó, amikor olyan énekesekkel vetjük össze, akik már több ilyen próbaidőszakon is átestek. (Prózai szerepnél minimum hat hét lenne...) A meglévő hátrányát egészen nem fogja tudni behozni a már sok előadást eljátszott Cser Krisztiánhoz képest, és alkatilag sem olyan energikus, sosem hasonlítanám vulkánhoz, de mégis jó hír számára, hogy a nézőtéri dolgozókon kívül másnak nem lesz összehasonlítási alapja a három szereposztás között, és a darabot nem ismerő új közönségnek a hibák sem tűnnek fel, nem is számítanak igazán, annyira kevés nézőt zavarhatnak meg. (Ennél többen lesznek azok a zeneértők, akik a modernizált rendezésen és áthangszerelésen akadnak ki majd.)
De tagadhatatlanul van fejlődés a "sofőr úr" alakításában is, ami nemcsak a fekvőtámaszok számában (3 helyett 9) mutatkozott meg. Az, hogy energiaszegényebb a produkciója, valóban egy nyugodtabb vérmérsékletű Figarót látunk, abban is megmutatkozott, hogy az ő énekese nem rock-sztár, hanem leginkább egy romantikus számokat éneklő táncdalénekesre (Szécsi Pálra?) emlékeztetett, ami szintén poénos értelmezés.
A diákok mindkétszer nagyon élvezték a színpadi tánc lehetőségét (én is), és ilyenkor, ebből a másik perspektívából 2-3 percre át lehet élni, hogy milyen a játszóknak. (A játék feltétlenül jobb lehet a nézésnél, de több kockázattal jár....)
A hétfő délutáni előadás technikai problémával is szembenézett: a díszlet-ágy, amely később libikókaként funkcionál, már a korábbi jelenetben is megbillent, amikor a Grófné ráült. Miksch Adrienn rémülete, és az a szorongás, amit közvetített, szerepben volt, és még rátett a hatásra, sőt aztán később, amikor nem tudtak a Gróffal együtt ráfeküdni, szintén. Ha nem tudnám, hogy ez csak egy hiba, akár koncepciót is gyárthatnék rá, miként fejezte ki a kapcsolatot ilyen jelképes módon a rendező.
A későbbiekben Hábetler András, miután megjavítani nem tudta, szintén improvizációs lehetőséget látott a billegő ágyban, és sikeresen le is kötött minket a némajátékával (az ágyon fekve úszást imitált). Már függetlenedik a saját rendezésétől, magánakciókkal színesíti, még akkor is, ha közben valami egészen fontos dologra kellene figyelnünk. (Bemegy a gardróbba szétnézni, majd kijön - valóban úgy tesz, mintha egy betépett alkalmazott szabadult volna el a Grófné lakosztályában, ahol semmi keresnivalója egy kertésznek...) Nagyon sajnálom, hogy nem hajlott maga felé a keze jobban, és nem rendezte bele a saját és partnere megjelenését több akcióba - Mozart ennek a szükségességét előre nem láthatta. A diákok mindkétszer jól vették a szövegeit, és élvezték a játékát.
Holnap, pontosabban már ma, visszaülök az Erkelben a második szereposztás első előadására is, most már tudva, hogy a délutánira (az ismét a harmadiké) már nem lesz erőm...A kétségekkel teli illúzióim szétfoszlottak. Több Figaró van, mint ahány napra esik, úgyhogy most már nem fogom tudni elmondani, hogy "minden ott voltam".
- szept. 27. szerda 00:35 NA MÉG EGY DUPLA NAP, kivételesen... (Második szereposztás/1., Harmadik szereposztás/2.)
Ember tervez...
Hétfőn este teljesen biztos voltam abban, hogy egyetlen Figarót tudok majd másnap megnézni, annyira kimerültem a duplázás után. Ebbe persze belejátszott az izgatottság is, hiszen túlságosan vártam ezt a napot, volt tétje, hogy sikerül.
A keddi napra viszont - 4 óra alvás után - frissen ébredtem, tudtam, hogy most a legnyugisabb Figaro-verzió premierjére indulok, és erősen bíztam a papírforma érvényesülésében, azaz abban, hogy ez a második szereposztás is erősödni fog a nézők hatására.
Pontosan így is történt, ráadásul egy kedvezőbb viselkedésű közönséget fogtak ki, amely csak néha vert szét tapssal egy-egy áriát, de nem az összeset tette tönkre. Jobb lett a hangulat, a közönség viselkedése rendkívül lényeges tényező, a rendező ugyan elmondja ezt minden alkalommal, de ettől még igaz is.
Miután tudtam, hogy milyen jellegű Figaro lesz Palerdi András a címszerepben, erre is számítottam, és hozta a formáját. Kiszolgáltatja magát, a kertészek adják a kezébe az edzőfelszerelést is. Belefér ebbe a "kényelmes/lusta Figaro" értelmezésbe, és passzol hozzá. Ugyanakkor Szabóki Tünde ennél többet is csinál, mint "csak hozza a formáját". Nagyon élveztem, hogy mennyi humort tudott beletenni a Grófné szerepébe, igazi komika - vígjátéki szerepekkel kellene elhalmozni, mert jól állna neki. Elfordította a plüss mackó fejét, amikor csokit evett. Továbbra is ez a Grófné tűnik a leghatározottabbnak, nincs összeomolva, ura a helyzetnek. Szereti a csokit, mondják neki, hogy árt neki, de azért eszi mégis, viszont nem kényszeresen, hanem élvezetből. Annyira nem is depressziós, és nem kell féltenünk. Káldi Kiss András rögzítette a korábbi alakítását, jól illett hozzá. Wierdl Eszter Susannája is passzol a Grófnéhoz, jól vannak együtt most is, erős csapat a férfiak ellen.
Balatoni Éva erősen karikírozza Marcellina szerepét, és biztos vagyok benne, hogy az ő alakításán még az erkély legutolsó sorában is nevetnek. (Beigazolódott, hogy a "nyugdíjasklub szépe" (Marcellina) és "gátlástalan pondró" (Basilio) fronton teljesen kiegyenlítetten maximális szinten áll mindegyik szereposztás, őket lehetne akárhogy variálni is, mindenki minden másodpercét kihasználja a játéklehetőségeknek.)
Ducza Nóra ezen a kedden mindkét szereposztással Barbarináskodott. Mondanom sem kell, hogy ebben a szerepben nekem Bucsi Annamária az etalon, akinek a "szemtelenül szép" jellemvonásra helyeződik a hangsúly. Furfangos, pimasz, jó életismerő és kacérkodó alkat, akinek nem okoz lelkiismeretfurdalást az sem, ha többen is legyeskednek körülötte. Mindig nagyon szerettem a némajátékát is, ha színpadon van (a fotózás jelenetben), akkor is őt szoktam leginkább nézni, mert szuggesztív jelenség. Hozzá képest egy egészen más Barbarina értelmezést látunk, annak ellenére, hogy a két énekes mozgása nagyjából megegyezik. Ducza Nóra is csinos és nőies, neki is érdekes - nagy és kék - szemei vannak, amelyekkel "operál". Egy jóindulatú, a többi nővel szolidáris alkalmazottat látok, aki kevésbé rafinált, de mindent megfigyel maga körül, rácsodálkozik a fejleményekre - "hogy mik vannak?" - kérdezik ezek a szemek. A pogácsa osztáskor a két kertésszel is évődik, nem vesztegeti az idejét. Emlékezetes ő is, mondhatni: ugorja a mércét. (Miután tavaly főszerepben bravúroskodott, ez kis feladat számára, mondhatni méltatlanul is kicsi, de ennek ellenére alázatosan odateszi magát, ahogy egy nagy művészhez illik. Ducza Nóra pedig akkor is nagy művész, ha éppen kicsi a feladat.)
Kiss András grimaszait is jó nézni, nagyon átélt, és csak az jut róla eszembe, hogy jó, de legyen már Figaro is, nézzük meg, hogy milyen lenne a szerepben - nyilván más, de érdekes.
Dénes István karmesternek nagyjából húsz perccel kevesebb idő kellett a Figaro eljátszásához, miközben barátkozott a mögötte ülő gyerekekkel, nem egyszer hátrafordult, csokit szerzett nekik (a Grófné elkobzott bonbonjából), és összességében is úgy vezényelt, akár egy showman. Sokkal előnyösebb és neki valóbb helyzet lenne, ha felpakolnák a zenekart a színpadra, és mindenki láthatná, nemcsak az első sorokban ülők a performanszát. Sokat néztem menet közben. Kicsit sajnálom, hogy pont úgy jön ki a lépés a duplázások miatt, hogy keveset lesz hozzá szerencsém.
Ezen a délelőttön két 4-5 éves gyerek is nézte a Figarót az első sorban, és ennek mellékhatásaként mocorogtak, a szülő magyarázatát hallgatták, és szintén elvonták a környezetül figyelmét, de talán összességében szerették az élményt, bár nem vagyok biztos, hogy a Figaro ennek a korosztálynak szól. Mondom ezt úgy, hogy Vilma Kovalik előadását 5 évesen látta, és nagyon szerette - de volt olyan érett, hogy se nem mocorgott, se nem kérdezett közben, hanem végig tudta az egészet figyelni. De ő kivétel, a másik két gyerekkel eszembe nem jutott volna egy ilyen kalandot bevállalni. (A gimnazisták többsége sincs azon a szinten, hogy majdnem 2 órán át ne szólaljon meg, ez is igaz.)
Megfogadtam, hogy ugyan eposzt írok a sorozatról, de nem fogok mindenkit végigvenni folyton, bár akár tehetném, mert nevekre rá lehet keresni a szövegben, illetve már idáig se nagyon jutott el senki. (Túl vagyunk kicsivel a felén, aki már idáig eljutott, nagyon köszönöm!)
Összességében jobb benyomást keltett a második szereposztás is a korábbinál, ez a lényeg, megy felfelé az egész.
Előadás után teljes határozottsággal hazafelé indultam, és az egyik lányommal való találkozás közben, már 15.40 után hirtelen döntöttem úgy, hogy nem, ha egyszer van a Figaro, én meg még nem értem haza, inkább mégis visszatérek az Erkelbe, kíváncsi vagyok, hogy mire jut Molnár Ágnes és Miksch Adrienn együtt Geiger Lajossal szemben. Ugyan egy napja is láttam őket, de azért mégis, minden előadás más...
Erre pedig megtörtént a csoda, megkapták nemcsak a négyből a viszonylag legjobb közönséget, hanem összességében is a legjobbat, amelyhez VALAHA Operakaland előadáson szerencsém volt. Olyan normális volt a hangulat, mintha egy bármely színház akármilyen előadásán lettünk volna, már "beszoktatott" nézőkkel. Ennyire jó közönséget nem is reméltem.
Ebben hatása lehet, hogy Hábetler András a hétfői nap után jóval nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a diákokat felszólítsa a nem beszélgetésre. de ez önmagában nyilván nem elég, kell az előadás hatása is, illetve az, hogy a jelenlévők többsége önként ment a helyszínre.
Hábetler András felhívta a figyelmet a Mozart zenéjéből szóló "filozófiai, etikai és szexuális felvilágosításra is," és elég jól vették a gyerekek ezt, kellő lelkesedéssel tapsolták meg a nőket is, amikor a rendező saját meggyőződését hangoztatta, hogy a nők tartják össze a világot, amit a férfiak szétbarmolnak versengésük közben. Szerették a szexre utaló szövegeket, a rendező nyitány-magyarázatát és látványos demonstrációját a spermiumok és a petesejt találkozásáról, és úgy látszott, hogy a Figaro iránt így jobban fel lehet kelteni a figyelmet. (Ez igaz, a gyerekek jól elhallgatták volna még ezt az előadást, a szomorú illetve csendesebb áriákkal van a probléma, nem mással - négy percet áhítatosan csak az tud figyelni, akit ez a zene és a bensőséges hangulat tényleg leköt.)
Ebből a négy előadásból, amelyeket két nap alatt láttam, bőven lemérhető, hogy mennyire lényeges hatása van a közönségnek az előadás összhatására, illetve átéreztem, hogy a művészek mennyire kiszolgáltatottak. Beleteszik magukat az előadásba, de jön egy unatkozó csapat, akár csak két ember, és széthülyéskedhetik az egészet. Mintha Damoklész kardja függene örökösen fölöttük - most az Operakalandon ezek után fokozottan ezt fogom érezni. Eddig biztos voltam, hogy ilyen RENDES közönség nincs is, ha vagy 1200 diák van egy teremben.
Ez a háttér mindent el is döntött, az egyébként is szinte kivétel nélkül teljes energiabedobással működő harmadik szereposztás sokat fejlődött az előző naphoz képest is, lement róluk a premier feszültsége, és épp a második előadás olyan igazán katartikus lett. Nagyon örülök, hogy nem maradt ki, és egy nappal tovább mondhatom el, hogy minden előadást láttam. (Ez a tényező a mindegy, és semmiképp nem marad majd meg, egy nap ide vagy oda, pláne mindegy.)
Minden előadás előtt, a szünetben és utána is beszélgettem az ország legkülönbözőbb sarkából érkező diákokkal, és elmondható, hogy élvezték az előadást, azok pláne, akik táncolni is felmentek a színpadra. Utóbbiak valóban egészen jól érezték magukat. (Voltak Mezőberényből a délelőttin, és nekik ez már a harmadik Operakaland volt, csak erre jöttek fel Pestre, és boldogok is voltak tőle. Mellesleg ők négyen indították az állótapsot a földszint harmadik sorában, amely azért nem minden esetben általános - felnőtt előadásokon pláne nem. )
Ez után a negyedik előadás után joggal volt elmondható a sorozatról: "ez egyre jobb lesz".
Az eddigiekhez még eszembe jutott, hogy Miksch Adrienn pontosan úgy viselkedik a plüssmacival, mintha a meg nem született gyereket pótolná. Ez az asszociáció csak róla és csak ezen az előadáson jutott eszembe, lehet, hogy én vagyok lassú felfogású, és elvileg a rendező már a kezdetektől nemcsak a szeretethiányos állapotra utalna a "maci mint pótlék " bevetésével, de a grófi család eme fő problémájára. (A sokadik megtekintésre is juthat az embernek új dolog az eszébe.)
A maci széttépése mindig hatásos, minden közönség szerette ezt a tragikomikus jelenetet, amikor a már fej nélküli maciért odaadja a Grófné a fúrót féltékeny férjének. Hábetler András valóban rengeteg helyzetben mutatja fel, hogy van komikus értelmezése, a Grófné önsajnálata is nevetséges voltaképp. Valóban mindent megtesz, hogy szeressék az előadását. Nekem bejött most is.
- szept. 27 szerda - 17.04 ELSŐ szereposztás 2. előadása
Ma az történt, amit előre is terveztem: csak a délelőttit, azaz az első szereposztás előadását néztem meg. Tényleg nem azonos az egyes szereposztások energiaszintje, és az első - legkidolgozottabb - után egy másikra nem szerencsés másfél órával később (már fáradtan) beülni, mert hiányérzetet hagy, míg önmagában, ha csak azt nézi az ember és megpróbál nem viszonyítani, akkor működik a második szereposztás is.
Egyszerűbben egyetlen kiragadott példával: ha valaki látta Cser Krisztián intenzív játékát az első felvonás végén, amelyik 90%-ban rajta múlik, akkor kevésnek fogja tartani a spórolós megoldást helyette. 18 fekvőtámasz intenzívebb munkára mutat, mint kettő, más jellege lesz a karakternek, a diákoknak különösen imponál, de valóban megérinti a nézőt állandóan, ha életre-halálra játszik valaki. Ezt nem fogom minden alkalommal leírni, bár minden megtekintéskor ugyanúgy lenyűgöz ez a finálé, mint a középiskolásokat, akik mellettem ültek, és nem láttak még operát korábban.
Igen, van ereje egy lendületes alakításnak és könnyebben átvészel az ember 3,5 órát, ha a szereplőkön azt látjuk, hogy mindent beleadnak. (Az első szereposztás minden tagján ezt látni, nem kell megszorítani ezt az állítást.) Erre a Figaróra igaz egyedül a rendező állítása, aki Rambóhoz hasonlítja a Susanna megtartásáért küzdő Figarót, igen, most valóban átéreztük, hogy egész mivoltát beleteszi a küzdelembe. A rántottát és a banánturmixot is elehetlenre sózza, attól tartok, hogy egy üveg só nem lesz elég a Figaro-sorozatra, ha ezt így folytatják mind. (Emellett belőle is árad a magabiztosság: úgy nyújtózkodik el a Grófné kanapéján, olyan otthonosan, mint aki tudja, hogy övé lesz a végső győzelem.)
Kovács István Grófként ma mintha még a szokottnál is jobb lett volna, új figurát vet be első megjelenésekor (álló helyzetben próbál jóga-pozíciót imitálni) és óriási indulattal fújtat-szuszog később, látjuk, hogy nála már annyira mélyen van a rá kitalált szerep, hogy tud foglalkozni a részletekkel is.
Ezen a délelőttön nemcsak a környékemen ülő pesti gyerekekkel ismerkedtem, de egy ajkai kislánnyal is, aki a WC-ben várakozva tette fel azt a kérdést a környezetének szánva: "mit akarhatnak azzal a zöld kötéllel?" Tizennégy megtekintés azért elég volt, hogy erre legyen elképzelésem, így rögtön meg is osztottam vele, hogy lám a Gróf azt hiszi, hogy azzal, hogy kézben tartja a kötél két végét, mozgatja a többieket. Pedig nem, a hintán állókat a két "melós", a két kertész tartja mozgásban...
Azt hiszem, hogy jó sok gyerek ment úgy el a kalandra, hogy volt kérdeznivalója, mert foglalkoztatták a látottak.
További részletezés helyett (kilencszer csak róluk írtam, és mivel jól rögzítik, már "nincsen ebben semmi új" - mondhatnám Basilióval): ma is nagyon tudtam örülni ezeknek a művészeknek, hogy a boldog családdá összeforrt Figaro-Susanna-Bartolo-Marcellina négyessel mondjam: "boldogság tölti a lelkemet el" őket látva, jól esett hallgatni ma is a Figarót, nem észleltem magamon az unatkozás jeleit, sőt egészen el vagyok tökélve, hogy holnap nézem a harmadik szereposztást megint, akik szintén nagyon igyekeznek és szintén lekötnek a játékukkal.
Aki tovább lép, az a nagyobb részén már túl van, nyugtasson meg titeket...
Tettem volna a többi szereposztásról is fotót bele, de mindössze kettőt kaptam, és majd remélhetőleg sikerül beilleszteni a másik részbe.
