Mester Viktória az ötödik említett énekes, akire a Mozart-maratonban figyeltem fel, mégpedig a Cosíban. (A Cosí hat egykori szereplője közül négy látható a Figaro 2.0-ban is, Megyesi Zoltánról és Farkasréti Máriáról már volt szó, és már nincs sok hátra, jön a Wierdl Eszter-bejegyzés is.)
Fiatal pályakezdő volt 2006-ban, és valóban figyelemreméltó Dorabella. A Maraton sikere nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a rendezőként korábban is elismert Kovalik Balázs néhány évre bekerülhetett az Operaház vezetőségébe, és 2007-2010 között helyzetbe hozhatta volt tanítványait, így köztük Mester Viktóriát is, aki ebben az időszakban jelentős feladatokat kapott azonnal. Sokat láttam énekelni Carment, nála alkalmasabbal a szerepre sem előtte, sem azóta nem találkoztam, illetve A sevillai borbély Rosinája is éveken át az övé volt. Miután a lányom egyik kedvence lett, viszonylag sokszor visszaültünk megnézni, ahányszor mód volt rá. Nagyon szerettem, amikor a Rózsalovag Octavianját énekelte, egy jó ideje már hiányzik nekem az az előadás is. Jól állt neki a nadrágszerep, és nagyszerű Cherubino is volt a hagyományos rendezésben, a Figaro 2.0-ban különösen. (Rá van alakítva a szerep, van benne utalás mind a Rózsalovagra, mind pedig a Carmenre.)
Ebben az évadban nem volt túl sok előadása, de február 19-én a Carmenben bizonyította, hogy még a legújabb, kevéssé működőképesnek tűnő rendezés is élettel telik meg, ha a igazán alkalmas énekesek kerülnek bele, és mind a négy főszereplő rendben van. Nem véletlenül választottam évadértékelőmben éppen ezt az évad legjobb előadásának, ebben volt a csoda-elem a legnagyobb.
Carmen szerepével szinte eggyé forrott már, ezért linkelem ide nem sok youtube-felvételéből éppen a Habanérát, de szerencsére kapott egészen más karakterű szerepeket is, legutóbb egészen Charlotte-tá vált a Wertherben.
Négy év alatt 22 alkalommal említettem, ami nem annyira alacsony szám, ha tekintetbe vesszük épp erre az időszakra tehető hosszabb szülés-miatti leállását is. Már újrakezdte az énekelést, fokozatosan, de még mindig jóval kevesebbet énekel, mint korábban. (Látnom kellett volna a Pikk dámában is, de csak a másik szereposztásra jutottam el, érdekelt volna pedig Mester Viktória és Wiedemann Bernadett is, de idén ez nem jött össze.)
Ő is tagja Hábetler András baráti körének, illetve a FáReMiDo társulatnak, velük nézhető időről időre, az utóbbi évadban szinte havonta is. Utolsó alkalommal Carmenné vált egészen a Pszichoszínház-előadásban, amikor kiderült, hogy szabadon improvizálva, prózában is Carmen, akkor is ha csak ül és nem énekel.
És végül annak a pár embernek, akik ezt a harmincadik bejegyzést is elolvasták és itt vannak velem még mindig, itt egy személyes megjegyzés.
2013 november 9. számomra kulcsfontosságú nap volt, egy olyan Kékszakállú rendezés premierjének a napja amelyik igazán taszított, nem értettem, hogy miért kell „függönyt” ereszteni az énekesek elé. Persze az artisztikus koncepció sem fogott meg, amely – mint utólag megtudtam – nem lett volna egészen énekes-ellenes, ha olyan anyagból gyártják le a függönyt (tüllt), amely nem veri vissza a színpadra a hangot. De túl vastag lett, és a két szólistának, Mester Viktóriának és Bretz Gábornak túl nagy erőfeszítésébe telt, hogy áténekeljék. Átéreztem a küzdelmüket, és megfogott az a heroizmus ahogy két hét alatt hétszer is megtették ezt. Négyet megnéztem belőle. Korábban nem vetemedtem arra, hogy ugyanazt a rendezést, ráadásul azonos szereposztásban, napokon belül újra megnézzem (a városmajori Figaro 2.0 kivétel volt pár hónappal korábban), pláne nem négyszer. Aki szereti az operát, annak ajánlom, hogy próbálja ki ezt, mert ugyan az a veszélye tényleg megvan, hogy függőséget okoz, de sokat lehet belőle tanulni.
Most már túl sok idő nincs hátra a Figaro 2.0 huszonegy előadásáig, végre szeptember 1. van, és majd elválik, hogy hány előadásra jutok el ténylegesen a sorozatból. Egyre jobban várom. Addig még négy ajánló fog megjelenni a napi ajánlók és az előadásleírások között.
