Az Operaház stílusosan Ránki György operájával ünnepelte a Magyar Kultúra napját az Erkelben, még egy pár perces filmet is kivetítettek ebből az alkalomból kezdésként. Az előadás méltónak bizonyult, remek szereposztásban láthatta a kilencven százaléknál jobban megtöltött színház közönsége az imponálóan intenzív játékot. Éppen ezért, mert a nézőtérre most is az jött át, hogy mindenki annyira odatette magát, gondolom úgy, hogy írok még egy rövid szösszenetet erről nyomhagyásként, bár lehet, hogy erre semmi szükség a decemberi kettő után. ( Ha valakinek mindez még mindig kevés, több posztot is talál tőlem - kritikát pedig szakemberektől - Pomádé témában.)
2008 óta több mint ötven előadás ment le Toronykőy Attila rendezésében. A zenekar Bartal László karmesterrel, a kórus és a szólisták egy része már csinálja olyan régen, hogy akár rutinból is megoldható lenne. És mégis, ez a mai talán a korábbiaknál is összeszedettebben ment, magasabb energiaszinten - talán éppen azért, mert az utolsó volt. (Lesz-e jövőre? - majd március elején kiderül nekünk is, de a szereplők már tudják, és ebben a tudatban lehet, hogy ma sokan hosszabb időre is elköszöntek a szerepüktől.)
Minél többet nézem a darabot, annál jobban szeretem Károlyi Amy leleményes szövegét, a librettóba rejtett utalásokat a Rákosi korszakra, mozgalmi dalaira ("Sződd a selymet.."), miközben szinte hihetetlen, hogy 1953 júniusában volt a bemutató. Valószínűleg az elvtársak fordított helyzetben lehettek ezzel az operával, mint ahogy Pomádé és udvara a csodakelmével - benne volt a nem is olyan finom szatíra, és mégis képesek voltak ezt figyelmen kívül hagyni, és a Rádiónak szánt műből így lett először színpadi bemutató, később háromfelvonásos változat, aztán meg rövidített is.
Egyszer szívesen megnéznék egy olyan rendezést is, amelyik sokkal nyíltabban beszélne a darab politikai vonaláról, a diktatúráról, pénzszórásról, korrupcióról, stb - ez az előadás nem ilyen, a "gyermek-operaság" dominál, de azért előbukkannak komoly gondolatok is. Itt van például az előadás vége, amely kapcsán legutóbb megemlítettem, hogy mennyire valószínűtlen, hogy lelepleződése után két másodperccel Pomádé nem bújik el egy sarokba, nem szégyenkezik, hanem mintha minden a legjobban alakult volna, udvartartásával együtt ropja a táncot. Nekem ez nem tűnt lélektanilag hiteles megoldásnak. Most látom csak, hogy ez a gondolatom is mekkora tévedés volt! Pomádé országa, amelyikről az előadás készült, következmények nélküli ország. Akárki lelepleződhet bármikor, a legnagyobb visszaélések is elmúlhatnak a legkisebb retorzió nélkül. A miniszterek, udvari talpnyalók megrántják a vállukat és aztán minden marad a régiben. Ezzel kell szembenéznünk. ((És eszembe jutott erről Kerékgyártó István új regénye, A rendszerváltó, amelyet éppen most olvasok. Annak is hasonló üzenete van, bár kevésbé kendőzött formában. Nemsokára ki is fogják nyomtatni, sokat fogunk róla hallani.))
Gradsach Zoltán ma is nagyon élvezte a királyi ruhamesteri pozícióját, az ő szerepe. Az énekesek között örömmel láttam viszont az "én Bénimet", Geiger Lajost, aki most is, mint nyolc éve kellemesen flörtölgetett az előadás alatt Dzsufival, így Sáfár Orsolya alakítását is megemelte és most már maximálisan megértettük, hogy a lány utána szalad, ez a legésszerűbb megoldás, amit ebben a helyzetben tehet, ez jutna nekünk is eszünkbe.
A másik széltoló, Dani most is Megyesi Zoltán, akit nézve sose jut eszembe, hogy mással szoktam meg az operát, nagyon átélten játssza ezt a szerepét is, mint mindent.
A fiam, aki nagyon (nálam sokkal inkább) akarta ezt a mai Pomádé újranézést, már most érzékeli, hogy számítanak az énekesek és előre rákérdezett, hogy ki mindenki lesz látható a maiban. Számára a Parázsfuvolácskában megkedvelt tenor az egyik kulcspontja az előadásnak, illetőleg a Nyársatnyelt Tóbiásként súlyos basszusával és fürge tánclépéseivel izgalmasan kevert benyomást kiváltó Gábor Géza a másik. Engem érdekelne a címszerepben is. (Aki mostanában nézné Gábor Gézát, az Aidában teheti meg még egy ideig, most kezdődött a sorozat.) A fiam az őrjáratot szintén imádta - ahogy figyeltem, ha mostanában is hetente menne a darab, ahogy az első évadában, biztosan vevő lenne rá minden alkalommal.
Na és Pomádé, milyen volt a címszerepben Cser Krisztián? Király. Hozta a legjobb formáját. Szökdécselt, fojtogatta a ruhamesterét, aggódott, reménykedett, biggyesztette a száját, látványosan unatkozott és még annyi minden mást is csinált, mégpedig a rendezés kívánalmai szerint, hatalmas energiákat mozgósítva. Lehetett rajta nevetni, lehetett vele rokonszenvezni is, felváltva. (Aki akarja, egészen más jellegű szerepben ismerheti meg jövő péntektől Eötvös Péter operájában, akár öt alkalommal is nézhető a "Szerelemről és más démonokról".)
Akinek pedig fáj a szíve, hogy kihagyta mindeddig magát a Pomádét, az legközelebb a júniusi koncertszerű verziót nézheti ugyan ezekkel a szereplőkkel, amely alapján egy jóminőségű CD fog készülni.
