A káposzta a címbe nem csak azért kerül, mert szerencsét hozott A bűvös vadászról írt cikkem kapcsán (= az átlagosnál többen olvasták el), hanem azért mert úgy látom, hogy Mohácsi Jánosnak sikerült egy egészen élhető megoldást találnia arra, miként lehet operaszínpadon az Aidát úgy eljátszani, hogy az énekesek ne kerüljenek irreálisan nehéz helyzetbe, de a darab szóljon is valamiről. Kompromisszum történt, kétségtelenül. Az már nézőpont kérdése, hogy ki hogyan fogja fel. Lehet, hogy valakinek így is "túl modern", mások majd azt mondják, hogy Mohácsi jobban átalakíthatta volna az egészet - az igazság biztosan valahol a kettő között van. Én az előzetes elvárásaimnál sokkal jobban szerettem, kellemes élmény volt. (Nemcsak azért, mert az egész hetem a János-passióról szólt és egyáltalán nem vágytam Aidára éppen. )
Ha valaki megnézi az idei évadot, sorra veszi a rendezők neveit, esetleg rápillant a jövő évad tervére, láthatja, hogy az intézmény igazgatója mostanában sok prózai rendezőnek ad lehetőséget arra, hogy kipróbálja magát az opera műfajában. Látszik az előadásokon, hogy ennek meglehetősen változó eredménye van. Néha a rendező művészi elképzelései a szokásosnál is jobban megnehezítik az énekesek dolgát, máskor azt látjuk, hogy éppúgy nincs színházilag semmi kitalálva, mintha ezeréves "hagyományos" operaelőadásról lenne szó. A próbálkozást kell értékelni, két éven belül állítólag negyven repertoár-darabot láthatunk majd új köntösben. A beavatkozást a Carmenen már végrehajtották, és most egy hasonlóan népszerű művet, az Aidát láthatjuk újra megrendezve.
Ahogy a premier utáni igazgatói köszöntőben elhangzott, 1907 óta folyamatosan műsoron van az Aida, és ez mindössze a hatodik rendezés. (A legkevésbé sikeres is 13 éves pályát futott be.) Meglátjuk, hogy ez az előadás meddig fog a Ház műsorán maradni. Én a mai után úgy érzem, hogy - megfelelő szereposztás esetén - erre még visszaülök jövőre is, ha az idei menetrendembe már nem tudom beiktatni a második szereposztás megtekintését már.
Amíg az utóbbi húsz évben már csak a szólisták kedvéért néztem Aidát, most először alapvetően a rendező miatt voltam kíváncsi rá. Mohácsi János szinte mindig élő zenével dolgozik, de most új helyzetbe került: nem tudta sem a szöveget, sem a zenét átalakítani. Érdekelt, hogy mire juthat az Aidával, amire felkérték. Foglalkoztatott, hogy érződni fog-e a nyoma az előadáson?
Igen, érződött. A mű fő gondolatai megszólaltak és a szokásostól eltérő beállítás csak kiemelte ezeket.
A szereplők viszonyairól, helyzetéről
Ugyan elég könnyen látható a klasszikus beállításokban is, hogy a darab középpontjában álló három főszereplő mindegyike megoldhatatlan helyzetben van, mind vívódnak, hoznak rossz döntéseket, sőt ezeket nem is kerülhették volna el. Erősen úgy tűnik, hogy számukra tényleg a halál a legegyszerűbb megoldás.
Már önmagában a háromszög történet is elég lenne, hiszen elég keserves helyzetbe sodorhat egy férfit, ha tudja, hogy kiváltotta egy (ráadásul) társadalmi státuszban felette álló nő szerelmét, akit nem lehet baj nélkül visszautasítani. (Verdi szereti ezeket a helyzeteket, ott van Eboli esete Don Carlossal is, elég hasonló.) Speciális ez a háromszög, hiszen láthatjuk, hogy Amneris jól bánt Aidával, hiába volt a rabnője. Radames és Aida mégsem vállalják nyíltan a szerelmüket, érzik, hogy egy etióp rabszolgalány mégsem a megfelelő partner az egyiptomi hadak vezéréhez.
A librettista még képes a nehézségeket fokozni, hiszen a kirobbanó háború eredményességét illetően a szerelmesek ellenérdekeltek, bár Aida is képes elfelejteni identitását és csak később tűnődik el azon, hogy nem túl adekvát mondat az ő szájából a " térj vissza győztesen!" Fel kell tenniük maguknak azt a kérdést, hogy mi a fontosabb: a szerelmük vagy a hazájuk. Némi habozás után - romantikus ez a darab - mindketten a szerelmet választják, miközben a hazájuk árulóinak kiáltja ki őket valaki a cselekmény bizonyos pontján. Amit elnyerhetnek: a szerelmi halál. Amneris mindössze a megnyugvásra vágyik, a békére - én pedig azt szerettem volna, ha egy ennyire valószínűtlen cselekményű darabot nézek, hogy egyszer jöjjön meg az esze a királylánynak, legyen nagyvonalú és váljon ő is árulóvá, engedje ki a szeretett férfit a börtönből...
Amneris szerepe a legjobban játszható a háromból. Egy szerelmében csalódott, szerelmes lányt látnánk, aki elvileg éppúgy szép és fiatal, mint Aida és szerethető is lenne. A szerelem viszont nem racionális és Radames hadjárataival akar érvényesülni, nem házassággal. Ez mindkettejük tragédiája.
Radames és Aida hozzá képest hátrányban van, hiszen a cselekmény kezdetekor tény, hogy szeretik egymást, de a nézőnek nem derül ki az, hogy mitől olyan különleges a két szereplő, miért keltenek fel valakiben olyan erős vágyakozást, hogy az a halált is vállalja értük. Ez a darab hiányossága, illetőleg Verdi bízott abban, hogy a szerepet játszók énekesi teljesítménye elég lesz ahhoz, hogy elég szerethetőnek is ítéljük őket. (Akinek gyönyörű hangja van, az valószínűleg vonzónak találtatik...)
Ebben az előadásban a rendező e három szólista jelenetein kevéssé hagyta rajta kézjegyét, mindhárman hasonlóképpen szólaltatják meg a szerepeiket, mint ahogy a korábbi rendezésben is tették. Mindhárman, a Radamest éneklő Fekete Attila, az Aidaként megszólaló Sümegi Eszter és Amneris szerepében Komlósi Ildikó erős és impozáns hanggal rendelkeznek. A két nő hasonló korú és alkatú, fiatal és tapasztalatlan lánynak egyikük sem tűnik. Két érett asszony között megy a harc a csodás hangú egyetlen szóba jöhető férfiért. Éppen ezért juthatott eszembe, hogy milyen kár, hogy a hoppon maradt fél nem látja be, hogy epekedése reménytelen és ha már szereti a férfit, miért nem igyekszik neki segíteni....De itt jön a probléma, amely a szereposztás miatt sosem valósulhat meg (pályakezdők lehet, hogy nem is tudnák méltóan elénekelni e három szerepet, úgy tűnik - én még nem láttam legalábbis igazán fiatal énekesekkel soha ezt a darabot) : az Aida szereplői tapasztalatlan fiatalok az életük kezdetén, és így elhihető az a szeleburdiság is, amivel Radames örömmel veszi, hogy szerelmese hazája elleni hadjárat vezetésével éppen őt bízzák meg és nem látja, hogy ez vállalhatatlan helyzet.
A kamarajeleneteken kívül viszont nem kevés olyan van, amikor a tömeg is jelen van, a külvilág betolakodik a főszereplők sorsába. Az etióp-egyiptomi ellentétről, háborúról lenne szó. Mohácsi János a bevett kliséktől eltérően nem kívánja ezt a háborút kedvező színben bemutatni. Furcsa ostromgépeket vonszolnak ide-oda, amelyek mintha összetákolt ókori hajítógépek és tankok keverékei lennének. A jelmezeken (tervezte: Remete Kriszta) és a díszleten (Khell Zsolt) is ez a kettősség érvényesül. A ruhák nyomatékosan jelmezszerűek (az előadás elején forgatást imitálnak, felvonulnak a produkció egyes elemei), modernek és egyiptomi motívumokkal vannak látványosan díszítve, fekete-arany színű a legtöbb (a katonák szürkéjén is van aranyozás). A falon lévő hieroglifák helyenként átvilágítódnak, és diszkréten egy-egy pisztoly, tank is közéjük vegyül. A katonák bakancsa, a sisak, a gépfegyver mind a mai háborúkra utal. A darab egyik legismertebb részén, a bevonulási induló alatt sebesült katonák, tépett zászló, meggyötört foglyok vonszolódnak be. (A fővezér, Radames kisebb sérülést szenvedhetett csak, az egyik karja be van fáslizva. Övé a dicsőség, de kevesebbet szenvedhetett, mint a közkatonái. Háborúban szerencsés, de a fegyvernyugvás idején már nem...) Ráadásul a díszmenet ostromgépei el-elakadnak, nem onnan jön a sereg, ahonnan várnák. Nem olyan szép és nemes dolog a háború, ahogy azt az Aida előadások szokták mutatni. Ne felejtsük el, Egyiptom lenne a támadó fél eredendően, Egyiptom rohanta le először az etiópokat, akik védekeznek csupán. Ebben a helyzetben a szerelemnek nincs létjogosultsága, a hódított és a meghódított között idillt szőni kevéssé lehetséges anélkül, hogy a szerelmesek mindketten ne legyenek árulóként megbélyegezve.
A tragédia előszele minket nézőket akkor érint meg, amikor emberáldozatot mutatnak be a háború sikeressége érdekében, Ptahnak. A főpapnő, Heiter Melinda hangja éterien szól, egészen lenyűgöző most is. (Nemrég volt sellő a Rajnában, elég intenzíven foglalkoztatják, de ez nagyon is érthető.) Az áldozat balettbetét beiktatásával történik (koreográfus: Bodor Johanna) és most (a János-passió megoldásával ellentétben) indokoltnak találtam ezt a mozzanatot. Megrázó volt és egészen beleszorultam a székembe a jelenet közben. Ugyanez az áldozati dal fog akkor is megszólalni, amikor a sziklasírban összezárva várja a halált a két szerelmes..
A rendező egy kis szerepet is sikerrel emel meg, a hírnökét. Boncsér Gergelyt a lányom évekkel ezelőtt éppen az Aidában, talán ugyanebben a kis szerepében csodálta meg először, és ez alapján vette észre benne a nagy énekest. Most még inkább feltűnne, mert ez a hírnök - ahogy később a katonák is - több sebből vérzik, ruhája szakadt és fotókat osztogatva számol be a szörnyűségekről. Még az előadás után is eszünkbe jut ez az epizód, amely jól előkészíti a dicstelen seregszemlét.
Fried Péter főpapként és Sebestyén Miklós királyként egyszerűen látják a világot, ők nincsenek határhelyzetben. Nekik az etiópok CSAK ellenségek, akiket muszáj legyőzni, Radames pedig áruló, miután kiadta a titkot. A főpapnak kicsit több énekelni valója van, de egyik szerepben sem éreztem, hogy az énekes különleges pluszt vihetett volna bele, többet annál, amit a korábbi rendezésben a szerepek gazdáitól megszokhattunk.
Láthatunk egy csapat akrobata-gyereket, akik mintha a Parázsfuvolácskából jöttek volna. Szórakoztatják az udvart, részesei az állami ünnepségnek. (Ebben az elemben aktuálpolitikát is sejthetnénk, ha nem tudnánk, hogy tavaly, a Miskolci Operafesztiválra készült eredetileg a rendezés és akkoriban a "szabad-e gyerekeket politikai célra hasznosítani" még nem volt téma...)
Lehet, hogy a fentiekben nem méltattam kellő módon és mélységben, de valóban nagyszerűen szólalt meg a három főszereplő, a hangjuk által átjött a szerelem minden szörnyűsége és szépsége is. (A legtöbb operában, ahogy valószínűleg az életben is, a szerelem leginkább elemi csapáshoz hasonlít és a legtöbben boldogabbak lennének nélküle.)
Hármukhoz a terjedelmileg ugyan kisebb szerepben, de egyenrangúvá nőtt fel az etióp királyként Kálmándy Mihály. A bariton a legfoglalkoztatottabb énekesek közé tartozik, szinte le sem jön a színpadról, de remekül bírja a terhelést. A Rajna után most alig több mint egy héttel nagyon szépen látszott az is, hogy Kálmándy és Kálmándy között is van különbség. Jelen esetben végig azt éreztem, hogy ezt a szerepet nem tartja el magától, hanem egészen átéli és élvezi az énekes. Gyönyörűen szólt a hangja, élvezetes (most is) az olasz kiejtése. Nem az énekest, hanem valóban az etióp uralkodót láttuk, aki lányát árulásra beszéli rá. Az énekes tündököl ebben a szerepben valóban, és a közönség éppúgy értékeli, mint a három fő sztárt, akik mind hatalmas ovációban részesültek.
A zenekarral most is meg voltam elégedve, Kesselyák Gergely vezényelt. Több ismerősöm is érzékelte, hogy a trombiták nem hallatszottak a bevonulási induló végén. Nekik írom és másoknak, akik észrevették: a trombiták a színpad hátulsó részén szóltak (nem fértek fel a színpadra), csak a díszlet vastagsága miatt nem hallatszottak jól.
Ez a szombat jól végződött számomra, bár a színházi este elég kellemetlenül indult. Még sokkal jobb élmény is lehetett volna ez a premier, amennyiben nem késem el 7 percet a bevezető beszélgetésről, a Hangolóról. Az a Krasznai Gáspár tartotta ugyanis, akinek tavaly roppant módon élveztem a Verdi-előadásait. Most is zongorán mutatta a főbb motívumokat, és - ismerőseim elmondása alapján - remek magyarázatot fűzött hozzájuk. Én ezt nem hallhattam, mert ennyi késést nem tolerált a külső őrt álló, nyilván felsőbb utasításra nem engedhetett be senkit. Ebből én tanultam, legyünk igyekvőbbek, ne késsünk. Ha az Erkel Színház személyzete ennyire figyel a Hangoló zavartalan lebonyolítására, akkor kérdem én, MIÉRT hagyja, hogy a zongorás előadás alatt kávét főzzenek, zajongjanak a nézőtéri büfében? Szintén csak hallomásból tudom, hogy kétszer kellett leállnia emiatt. Nagyszerű program a Hangoló, különösen, ha ilyen szórakoztatóan tartják - meg kellene becsülni.
Sajnálom, hogy nem láttam, de ha ott lettem volna, ez után az Aida után mégsem írnám le azt a mondatot, mint korábban, hogy csak a Hangoló miatt volt érdemes az Erkelbe elmenni...
Korábbi szokásomhoz híven, még szólnék a premier közönségéről is. Látnivalóan nem mindenki bírta jól az első két felvonás közötti szünet elhagyását. Így is hatkor kezdődött az előadás, hosszú, nyilván racionális okok miatt szokták ezt a kettőt összevonni. Lehet, hogy mégsem kellene, és jobban járna a zenekar is a szünettel. A darab van olyan vonzó, hogy néhány turista is idetévedt, akik közül néhányan gátlástalanul fényképeztek a telefonjukkal. Nehezen tudom elképzelni, hogy izgalmas képek készülhettek a sírjelenetről...Persze, az én blogomat is nagyon feldobnák a képek, így most helyettük azért egy operaházi linket idebiggyesztek, ha ennyi olvasás után valaki a ruhákra kíváncsi még: link.
