Az utóbbi évek nagy színházi élményei közé tartozott Bagossy László Shakespeare rendezése 2012 májusában. Ritkán nézek prózai előadást egymás utáni napokon újra, de akkor nem tehettem mást, a főpróba után beültem a premierre is. (Beszámoló: itt) Azóta dédelgettem az élményt és nem siettem újra megnézni.
Ezen a csütörtökön mégis sor került rá, mert tanítványaimat vittem ismét az Örkény Színház nagyszerű drámapedagógiai programjára (IRAM), amelyről korábban is beszámoltam (lsd. Jógyerekek képeskönyve, János király). Ehhez az előadáshoz a színháznak külön beavató foglalkozása van, amely jól körüljárja a darabban felvetett témákat, szó van az álmok, a fantázia szerepéről, felkészít a történetre (egyes bonyolultabb részleteket nem kell a darab közben megérteni, már előre megismerik a diákok, ugyanakkor még mindig marad elegendő titok későbbre is).
A vihar nagyon jó előadás azoknak, akik hasonlóan hozzám, inkább azt szeretik, amikor a színészi munka dominál, nem pedig látványeszközök. Nekem nagyon kedvemre volt ez a "színház a színházban" szituáció, az üres tér, és az, hogy ránk volt bízva a sziget elképzelése. Ez a játékos felfogás ragadott magával első (és második) nézésre is. Na, meg persze a színészek.
Milyen volt ez a csütörtök esti, hétköznapi előadás?
Nem volt egészen hétköznapi, ugyanis Nagyhegyesi Zoltán helyett a tervezettnél egy hónappal korábban vette át a szerepét Sebestyén, egyetemi hallgató. A beugrás külön próbákat jelent és mindig kissé izgalmi állapotba hozza a színészeket, még akkor is, ha mindenki más évek óta begyakorolta az előadást. Visszaidéződik a premier körüli hangulat, amikor még érződnek a kételyek, nem lehet tudni, hogy miként fogadja majd a közönség a produkciót. A beugrás remekül sikerült, nem mondta volna meg senki, hogy a fiú csak néhány napja kezdett készülni és hirtelen tanulta meg a szerepet. Sőt: elmondható, hogy éppen azok a jelenetek sikerültek a legjobban, amelyben ő, a szerelmesét játszó Törőcsik Franciska és persze Gálffi László szerepelt. (Illetve Pogány Judit, aki most csúcsformáját hozta. Én őt jobbnak éreztem, mint korábban.)
A közönség soraiban jelentős részben voltak a diákok képviseltetve, aminek a színészek örülnek is. (Volt közönségtalálkozó utána, ezt el is mondta Pogány Judit.) Az én véleményem szerint is ez az a kor, amikor a diákokkal meg kell szerettetni a színházat, vagy legalább meg kell ismertetni és akkor hátha máskor maguktól is vissza fognak térni. Ez lenne az ideális. Erre nagyon alkalmas A vihar is, lehetőséget ad arra, hogy egy a megszokottól kicsit eltérő rendezői hozzáállást megismerhessenek.
A diákok nagyon pontos műszerként jelezték, hogy mely jeleneteket élveztek, illetőleg untak - "azt kaptuk, amit megérdemeltünk, hullámzó előadás volt" - jegyezte meg Bagosy László szintén az említett közönségtalálkozón. Ahogy már a főpróbán és a premieren is, a közönségre most is a "bűnösök" ( Prospero száműzői és cinkosaik) jelenetei hatottak a legkevésbé. Ezt én is halványabbnak éreztem most a megszokottnál, de már a premieren is alapvetően Gálffi játéka ragadott meg, így annyira nem lepett meg, hogy úgy éreztem, hogy kevésbé érdekesek azok a jelenetek, amelyekben nem vesz részt. Ő viszi az előadást, volt ereje hozzá most is. A diákok számára még inkább érdekes volt a Csuja-Epres-Király Dániel hármasa, az ő erősebb poénjaikon tudtak igazán szívből nevetni. Amikor egy kicsit leült az előadás, akkor néhányan hangosan beszélgettek, de ezeknél a vicces jeleneteknél egyáltalán nem.
Az utóbbi időben egyre inkább zavar, amikor a közönség sorában beszélgetnek, esznek, isznak, gátlástalanul sms-eznek előadás alatt. Nemcsak a diákok. Ezen az előadáson is számtalanszor zökkentem én is ki, illetve más felnőtt ismerőseim is, akiket szintén odavittem. Ennek kapcsán is felvetődött bennem az a gondolat, hogy ugyan meddig is tart a néző szabadsága. Mihez van valakinek joga a nézőtéren? Megvette a jegyet, tehát...? Van-e joga ahhoz, hogy másokat szándékosan zavarjon és azoktól elvegye a színház élvezetének a lehetőségét? Vagy ha ebben (evésben, ivásban, beszélgetésben, telefonálásban) akadályozzuk, akkor már ő lesz az, aki kárt szenved? Ez volt az előadás alatt az, amin leginkább gondolkodtam. (A kizökkenés ára ez, eltávolít az előadástól.)
És az a baj, hogy mindenki túlságosan is hozzászokott a "magányos kultúrafogyasztáshoz". A többség otthon ül a TV és számítógép előtt, ha mégis van ott valaki mellette, akkor meg lehet azonnal beszélni a történteket, a filmet leállítani, közben egy kávét megfőzni, tanulni, stb. Alig vagyunk olyan helyzetben, amikor közösségi élményként szembesülünk egy filmmel vagy színházi előadással. Meg kellene tanulni, hogy hogyan viszonyuljunk ehhez a helyzethez. (A szülőktől lenne a legjobb, ha vinnék a gyereket színházba...)
Ha most mérleget készítek: a héten hét előadást láttam, hét különböző színházban. Ha a közönséget nézem, akkor megállapíthatom, hogy négy előadáson csörgött a mobil, három előadáson ettek-ittak a körülöttem ülők, és mindössze két előadás volt, amikor senki sem beszélgetett a környékemen, de egyáltalán nem. Ebből csak azt vonhatom le, mint az idén eddig megnézett 80 előadásból összességében is, hogy igenis, túl lazák vagyunk. Vagy ha ez lesz a trend, akkor hamarosan visszajutunk majd Shakespeare színházához, előbb-utóbb már jön a paradicsom vagy a tojás dobálása is...