Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ibsen utolsó, talán nem véletlenül nagyon keveset játszott művének "drámai epilógus három felvonásban" az alcíme. (A színházi adattár eddig egyetlen 1994-es szolnoki előadást tart számon mindössze.) Az RS9 Stúdiószínház részére Kúnos László fordítását Abody Rita dramaturg egy másfél órányira rántotta össze. Megnézve az eredeti darabot, látható, hogy a beavatkozás leginkább a második és a harmadik felvonást érintette, amelyekre ez bőven rá is fért. Az előadás így sokkal működőképesebb lett, a szerzői gondolatok még jobban érvényesülnek a rövidítés hatására.

Nem mondható el, hogy ez az utolsó, önéletrajzi ihletettségű darab túlságosan is szívvidító, úgy tűnik, mintha csak különböző zsákutcákat mutatna fel a szerző és szó nincs esélyes feltámadásról, amit a cím alapján elképzelhetnénk. Aki elveszítette az életkedvét, életképességét az most már nem fog újjáéledni, tudhatjuk. A cím sokkal izgalmasabb, mint a mű, amely voltaképp nagyon keserves és hétköznapi megállapításokban összegezhető.

Az alaphelyzetben egy, az élettől megcsömörlött, az elért hírnévnek sem örvendő művészt (szobrászt) látunk, aki pályája elején küzdött az elismerésért, egy modell segítségével meg is alkotta az "igazi" nagy alkotást (a feltámadás című szobrot). Ezek után élvezte a sikert, amely jóléthez vezette és ezzel együtt új házassághoz is. Most a mű elején a beérkezettség csömörét éli át, semmi nem érdekli, a fiatal felesége sem inspirálja alkotásra, unja az életét. Ezt a depresszió-közeli állapotot nagyon hamar felismerhetjük, a házaspár beszélgetésének első néhány percéből kiderül, hogy két összeszokott, de egymásra már nem ható ember ül a szemünk előtt. Eddig a pontig átlagos, ismerős és jól átélhető a történet, már csak az a kérdés, hogy hova vezetnek a szálak.

Annyira sok variáció nincs is, mivel Ibsen darabról van szó, azt várjuk, hogy jöjjön elő a múlt kísértete és ezt meg is kapjuk. A művész találkozik egykori ihletőjével, aki bebizonyítja számára, hogy nem csak most, de annak idején sem élt jól, nem tudott értelmes kapcsolatot kiépíteni senkivel, így logikus módon nincs is más hátra, mint próbálkozni az újrakezdéssel - hátha a két kiégett embernek most, amikor semmiben nem hisznek már, együtt mindez sikerülhet már túl az élet delén. A didaktikus mondatok, amelyekhez nem kevés romantika is társul, talán a mű népszerűtlenségét könnyen magyarázhatják - egy biztos, hogy a néző garantáltan be fogja látni, hogy a bemutatott érzéketlen művész sorsa törvényszerűen tragikus, hegyi lavina nélkül is, az újabb kísérlet is reménytelen.

Ibsen nemcsak a múlt előszedegetését kedveli, de a látványos szimbólumokat is. Nem tudom, hogy miként képzelte a hegymászó jelenet színpadi megvalósítását (köddel, lavinával, szakadékba zuhanással), egy biztos, hogy ezeket manapság akár vetítéssel is meg lehetne csinálni, de nem vinne minket előre. Ami jól jött a darabnak, éppen ezen jelenetek terjedelmének-súlyának a csökkentése. Ez használt, de még így is nagyon kimódoltnak érződik a lezárás. (Egyébként is sokkal tragikusabb és nyomasztóbb túlélni, hosszan kínlódni, mint egy lavina hatására néhány perc alatt meghalni.)

Nem ez az első darab mostanában, amelyik fő témája éppen "a meghalunk nemsokára, pedig még nem is éltünk" gondolat - persze lehet, hogy csak én láttam ebből a nézőpontból a múlt héten a Két nénit, a Szép napokat is. Ebben a műben sűrített formában, ha lehet még intenzívebben érződik az író kitörési-újrakezdési vágya a börtönként megtapasztalt mindennapokból, Ibsen megfogalmazza ugyanezt a fiatal feleség, a művész és a régi modell szemszögéből is. Talán egyedül a medvevadász karaktere az, aki elég ösztönösen éli le az életet ahhoz, hogy ne gondolkodjon az értelmén. Ő az egyetlen, aki pillanatnyi állapotában is köszöni, jól van.

Az RS9 intim tere teljesen alkalmas, hogy a szószínház érvényesüljön. Az előadást Lábán Katalin rendezte, akihez az első emblematikus Sirály-élményem is fűződik, még 1994 szeptemberéből. Az előadásban a gyógyfürdő teraszára helyezett fonott karosszékekre nézve ez ismét eszembe jutott, akár ugyanezek is szerepelhettek annak a díszletében. Én igazán szeretem azt a típusú színházat, amely kizárólag csak a színészi játékra épít, így nem hiányoltam semmiféle további illusztratív helyszín-ábrázolást. Az előadás második fele a kopár hegyen játszódik, szakadékok felett - ezt is el tudtuk képzelni. (Uglár Csaba a díszlettervező)

Tehát a színészek...

Kassai László, aki abban a számomra lényeges Sirályban Trepljov volt, ezúttal egy kis karakterszerepben szállodaigazgató. Jelenetének kizárólag dramaturgiai feladata van, innen tudjuk meg, hogy egy titokzatos hölgy éjszaka mászkál a gyógyfürdő parkjában, aki nem is lehetne más, mint a művész egykori modellje, életének meghatározó epizodistája, akit azóta sikerült elfelejtenie.

A darab súlya nem rajta, de még csak nem is a szintén csak néha előkerülő medvevadász szerepét játszó Baksa Imrén van. A színész ezt a vadembert kellő súllyal jeleníti meg, hitelesen, bár mi azért tudjuk, hogy igazi szerepe, hogy ellenpontja legyen a művészünknek. Így is hálás szerep és örültem, hogy ismét látom, bár a Hamlet-beavatója, amelyben a darab összes szerepét egyedül játszotta, annyira nincs is messze még.

Facskó Marát, aki a fiatal feleség most, még sosem láttam színpadon, egészen új volt számomra, ahogy szintén új arc, új jelenség Álmosd Phaedra is. Nem tudom, hogy a darabválasztás volt-e előbb, vagy a rendező nekik keresett feladatot, mindenesetre jó ez a kombináció, Facskó Mara kellően racionális Maja, aki ettől még kellően érzékeny is, tudja, hogy már elveszítette érdekességét és a férjét már nem érdekli igazán. Irene, a múltból hirtelen visszatérő nő rebbenékeny, sőt akár idegbetegnek is nevezhető, érezzük azt, hogy az egykori szerelem mindennél erősebb benne még most is. Jó a kontraszt a két nő között. Két egészen eltérő alkatú nő mellett láthatjuk Rubek, a szobrász kapcsolatteremtésre való képtelenségét, Koleszár Bazil Péter alakításában lehetünk magánéleti kudarcának tanúi.  Kellően megfáradt, rezignált, talán azt egy fokkal kevésbé hisszük el neki, hogy valóban lenne benne energia és főleg hit a váltásra.

Az előadás feltétlenül érdekes, azon túl is, hogy egy nem játszott Ibsen darab került általa be a pesti színházak kínálatába, tükörként is működhet, hiszen alkalmat ad arra, hogy most is átgondoljuk, hogy mi legalább nagyjából azon az ösvényen haladunk-e, amelyiken szeretnénk, milyen a kapcsolatunk a minket körülvevő emberekkel és ennek a minősége mennyiben múlik rajtunk. Aki gondolja, az előadást havonta egyszer megtalálja az RS9 műsorán.

 

Címkék: RS9 Baksa Imre Álmosd Phaedra Facskó Marica Lábán Katalin Ha mi holtak feltámadunk Koleszár Bazil Péter Kassai László Abody Rita Uglár Csaba

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr338713760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása