Budapest 150. születésnapjára hirdetett drámapályázat megosztott harmadik helyezését nyerte el Kisari Szabolcs a Titkos menetrend című darabjával, amelyet már be is mutatott az RS9 Színház Lábán Katalin rendezésében. A harmadik előadást láttam – két és fél óra egy szünettel. Jól szórakoztam, sokat nevettem, szívesen ajánlom.
A fővárosi önkormányzat támogatta a projektet, de akár a BKK is megtehette volna, mert ennél jobban előadás még nem csinált kedvet a tömegközlekedés használatához, bár a városban való céltalan buszozgatás jelképként is értelmezhető. (Az előadásról talán nem csak nekem fog eszembe jutni Kosztolányi Villamosutazás c. novellája, de a Boldog szomorú dal is.)
Az RS9 nézői számára nyilván poén, hogy valakinek az életében fordulatot jelent az, hogy felszállt egy buszra – feltehetően nem budai villák lakói járnak ebbe a színházba, akik csak autóval közlekednének a belvárosban is. (Ha akad ilyen olvasóm, akkor neki pláne ajánlom ezt az előadást.)
A szerző feltehetően jól ismeri ezt a közeget, a vidékről felköltözött, sikeres karriert befutott üzletemberekét, akik már fiatalon eljutottak a csúcsra, azaz egy budai luxus lakópark villalakásába, akiknek (vagy a hozzátartozóiknak) már a túl sok szabadidő kitöltése lehet a legfőbb problémája.
Mit csináljon valaki, akinek nem kell a megélhetésért eladnia az idejét, a férje keres elég pénzt, gyereke nincs és életcélja sem – nem akar például blogot sem írni? (Ez a lehetőség a „felesleges órák” eltöltésére a darabban hangzik el, nem én kampányolok, hogy kezdjétek el ti is…) Mi történik, ha ez a személy – ez a bizonyos Erika - elkezd rendszeresen csak úgy buszozgatni és közben ismerkedni?
Ebből az alaphelyzetből indít a szerző, majd két felvonáson át nézzük, hogy mi lesz ennek a szövődménye, milyen beszélgetések, barátsághoz közeli kapcsolatok születnek ebből, illetve miként hat a feleség fura viselkedése a férj előmenetelére.
Miután ősbemutatóról van szó, a részleteket nem árulom el, mindössze azt a megállapításomat közlöm: a főszereplő házaspár sorsa nagyon erősen le tud minket kötni ebben a minimalista előadásban, amelyhez a rendező mindössze néhány fehér széket használ látványelemként - minden helyszínt, a buszokat, villamosokat, kanapét is ezek jelzik. Minimális a költségvetés, de a képzeletünk határtalan és a színészek mögé tudjuk tenni mi magunk a várost, amelyről beszélnek (ebben némi kivetítés és hangkulissza is támogat minket Kladiva Andrásnak és Vadász Istvánnak köszönhetően), az elhangzó beszélgetések így még jobban kiemelődnek.
A szereplőkre adott egy-egy ruha (tervező: Korpics Mónika) érzékelteti az illető státuszát – a csillogó mini ruhák, amelyeket biztosan senki nem venne fel nap közben, így egyben szürreálissá is teszik a cselekményt, kiemelik a luxusban élőket, akiknek nem lenne más feladatuk, mint elégedetten hátradőlni és élvezni a kialakult statikus biztonságot. A mi főszereplőnknek, Erikának mindez kevés, hiányérzete van, és így jön a képbe a buszozás – a keresés.
Az előadás világában jó elmerülni, de jobb lett volna, ha az eredeti tervek szerint sikerül 100 percre tömöríteni a szöveget – még erősebb lenne a hatás. (Nehezen írok le ilyesmit én, aki szintén mindig túlírja az ajánlóit – nagyon is értem, hogy nehéz egy szövegből kíméletlenül húzni, pláne, miután valaki már megszerette és a színészek megtanulták.)
A leglényegesebb tényező viszont tökéletes: Erika, akit Tóth Szilvia Lilla játszik, tényleg nagyon szerethető, az előadás első jelenetében már mellé állunk és drukkolni kezdünk neki, hogy találjon vissza önmagához. Finom, érzékeny karakter – egy nézésre is megjegyezzük a nevét, komolyan tudjuk venni a problémáját. (Én már láttam korábban a Fat Pig-ben is, de akkor nem rajta volt a hangsúly.) Rokonszenves a férj szerepében Benkő Bence is, és nem hátrány, hogy a szerző tőle sem idegenít el, az ő szempontjait is megértjük. Csak ne legyen otthon probléma, hogy nyugodtan dolgozhasson – ennyi az, amit szeretne. Olyan sok ez?
A darabban több jó epizódszerep is van, ezekből a legtöbb színésznek, ha nem is mindenkinek, jut akár kettő is – némelyik már a paródia határát súrolja, sokat nevetünk rajtuk. Köztük a pszichológus (Cseh Fruzsina), a férj barátja (Kassai László), főnöke (Nagy Ferenc), több jó ismerőssé váló utas, akiket többek között Álmosd Phaedra és Kovács Andrea személyesít meg. Utóbbi kapott egy „hadaró monológot”, amely egy stand up számhoz is hasonlítható, de emlékezetes Kókai János is „ügyeket intéző személyként”.
A szereplő színészek végig a színpad szélén ülve várják a jelenésüket, leszámítva Koleszár Bazil Pétert, akinek egy fergeteges monológ jut az előadás második részében – az előadás egyik csúcspontja.
A jelenetek egymástól jól elkülönülnek (fénytervező: Csáki Rita), és amint bejáratódik majd az előadás, feltehetően kicsit tempósabban fogják egymást követni – ez még csak a második este volt. Jó lenne, ha ez megtörténhetne, és sokat lehetne műsoron a darab, amely azokat a nézőit is lekötheti, akik nincsenek ennyire ideális és irigylésre méltó anyagi helyzetben, mint a mi Erikánk, viszont munkából rohanva keresnek egy szórakoztató, ámde mégis elgondolkodtató előadást.
Az előadás mellett a laza buszozgatást is szívesen ajánlom, én is kipróbáltam néha, talán emiatt is tudtam ennek az előadásnak igazán örülni.
PS. A fotókat Mihály Bendegúz készítette, a színház FB-oldalán több is megtalálható.
