Rövid megemlékezés következik a Rózsavölgyi Szalon egyik újabb bemutatójáról, amelyiket ma este néztem meg. Mark St. Germain ha bárkinek ismerős, akkor Az utolsó óra című darabjáról, amelyik éppen három éve megy nagy sikerrel Jordán Tamás és Alföldi Róbert szereplésével. Én ezt különösen számon tartom, mert erről írtam meg a legelső blog-bejegyzésemet, amelyet azóta 1100+ követett. Emiatt is voltam kíváncsi a szerzőnek erre az újabb művére.
Ezen a ponton muszáj markánsan ketté választanom a darabot az előadástól, Valló Péter rendezésétől. Maga a darab, amely egy transzplantációs döntőbizottság ülésén játszódik nekem túl mesterkélt volt, túlságosan is tanmese jellegű. Mind a hat személy erős karakter, nagyon különféle típusokat válogattak össze, hogy minél jobban bemutassák az orvos-társadalmat (ahogy ezt egy ismerősöm is kiemelte, ez lehet az oka annak, hogy nagyon művi benyomást tesz). Nyolcvan perc az előadás, amely megegyezik a történet során eltelt idővel. (Egy működő óra a falon is utal arra, hogy az idő most nincs se fölpörgetve, se lelassítva). Ki kapjon legközelebb új szívet? - ez itt a kérdés.
Ahhoz képest, hogy sokszor volt az az érzésem, hogy nem életszerű, amit látok, túl sok a problémás ember a jelenlévők között, a színészek játéka mégis a legtöbb esetben hitelessé tette az általuk játszott karaktert. Söptei Andreát sajnos ritkán látom mostanában, de az a nővér, akit játszik és aki tele van empátiával a környezete iránt megérdemli a figyelmet. Jó nézni szeretetteljes párbeszédeit a Dunai Tamás által játszott rákos főorvossal, akinek betegeihez hasonlóan kevés ideje lesz még hátra, és akinek mindene ez a transzplantációs program.
Ahogy a szórólap idézi, ezt a darabot a 12 dühös ember és a Vészhelyzet keverékének minősítették. Ennek a szellemében most is van két orvos, akik egymással veszekednek-vetélkednek és mindketten megjegyezhetőek is szerepükben, amelyben ott a sablonszerűség, de mindkét színész – Őze Áron és Bánfalvi Eszter – képes arra, hogy egyénítse őket és többnek mutassa annál, amit a szerző megírt számukra.
Persze nem csak köztük van ellentét, hanem az ügyvéd-pap szereplő (Márton András) és a pszichiáter (Borbás Gabi) között szintén, a világnézetük eltérése rávetül a szívátültetés körül kialakult vitára is.
Valló Péter mindent megtesz, hogy minél pergőbb és természetesebb legyen a szöveg, egyes részleteket fel is vesznek és kivetítenek, hogy a távolabb ülők is láthassák az arcokat. A Szalon egyik belső falánál elhelyezett nagy asztal körül ülő színészek hasonló okokból meg vannak mozdítva, nem töltik ülve a gyűlés teljes idejét, ennyire mégsem törekednek az életszerűségre.
Ha le akarnánk valami konklúziót vonni, az általánosságok szintjén ragadnánk – láthatjuk, ha eddig még nem tudtuk, hogy az orvos is ember, személyes elő-élményeik, indulataik vezérlik őket, nagyon messze vannak az objektív ítélkezéstől. Pont ugyanolyan a döntésük, mint ahogy én itt összefoglalom a benyomásaimat, erősen szubjektív.
Ez a történet engem nem érintett meg, nyilván azért is, mert jelenleg a transzplantáció kérdése nem foglalkoztat, orvosokról meg van elég személyes tapasztalatom, jó is és rossz is, és alapvetően nem újság az, hogy ők is emberek.
Ezt az előadást azoknak javaslom, akiket érdekel ez a téma, netán orvosok maguk is, illetve azoknak is, akik a felsorolt színészek valamelyikét kedvelik. Azt hiszem, hogy nem kevesen lehetnek ilyenek, így ennek az előadásnak sem lesz talán rövid a pályafutása.
