Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Csütörtök este Bohéméleten voltunk Vilmával, aki most épp annyi idős, amennyi én voltam akkor, amikor először léptem be az Operaházba (1985. december 22-én) és Kelen Péterrel, Kincses Veronikával, Sólyom Nagy Sándorral, Ütő Endrével, Csengery Adriennel láttam az előadást a harmadik emelet bal 2/2-es székről. Ami egyezett, továbbra is Nádasdy Kálmán 1937-es rendezéséről van szó és Alcindoro szerepét akkor is, most is Szüle Tamás énekelte. (Sőt: ez is a Failoni bérlet előadása volt, mint az a bizonyos.)

Most jó sorsunknak és egy deus ex machinának köszönhetően a karmester, Kesselyák Gergely mögött ülhettünk az első sor közepén és innen természetesen jóval közelebb voltak az énekesek (ezúttal pl. Fekete Attila, Molnár Levente, Pasztircsák Polina). Más innen a perspektíva, a díszlet kevésbé illúziókeltő, feltűnik az a néhány hópehely imitáció is, amely a főszereplők hajába ragadt még a harmadik felvonás során, de velük marad az előadás végéig.

A két élmény között eltelt harminc év, megnéztem 2012 másik előadást, az operához némileg közelebb jutottam – ott vagyok éppen az árok előtt, ahonnan viszont már nem vezet előre út, bárhogy is szeretné az ember, és innen akár a jobb rálátás miatt is, már csak távolodni lehet és talán kell is. Akkor kimondhatatlanul csodás és mindmáig felejthetetlen élmény volt belépni a frissen felújított Operaházba, amelyről persze nem volt benne a köztudatban, hogy éppen ezek a munkálatok tették tönkre az akusztikáját. Valamit ebből az első rácsodálkozásból átmentettem, és talán ennek is köszönhető, hogy a köztes időszakban – a nyáron begépelt adataim kő keményen megmutatják – mindössze egyszer ültem vissza ismét megnézni ezt a rendezést (2012. december 8-án), amikor Fekete Attila mellett Létay Kiss Gabriella volt Mimi. (Ennek már e blogon is van nyoma.) Évekig abban a hitben éltem, hogy sokszor láttam, pedig nem így volt, sikerült ezt a számomra túl szentimentális darabot elkerülni, amely persze ha akarom ha nem, így is meghat mindig. Harminc év alatt mindössze három Bohémélet csapdájába estem be és ez (például a 32 Kékszakállúhoz viszonyítva) nem igazán sok.

Az, hogy most mégsem tudtam a minden télen igazán jó szereposztásban menetrendszerűen műsorra kerülő Bohémeknek ellenállni három okkal magyarázható, de az is igaz, hogy az első is elég lett volna, ezt csak megerősítette a másik kettő. A tavalyi évben Molnár Leventét hihetetlenül erős Almavivának láttam Pesten is, Gentben is és közben eltelt félév – már hiányzott. Most Marcello szerepében nézhető itthon, Anyegint itt nem énekelt, mindössze Tajvanon, nem volt választási lehetőség. (Fontos mellékszál: Marcellót legutóbb a MET-ben énekelte, a Bartók rádió közvetített is egy előadást, amely még majdnem két hónapig szabadon hozzáférhető a mediaklikk.hu-n.)

Évtizedeken keresztül a Bohémélet a már említett szentimentalizmusával volt egyenlő számomra, kizárólag Rodolfo és Mimi története volt érdekes. Úgy tekintettem az egész előadásra, hogy mindenki más csak kettőjüknek asszisztál, lényegében a többiek sorsa kevéssé fontos. Ehhez nyilván az is hozzájárulhatott, hogy a három évvel korábbi megtekintés alkalmával Létay Kiss Gabriella és Fekete Attila száz százalékosan lekötötték a figyelmemet és sajnos senki másra nem emlékszem a szereplők közül. Most a szereposztásnak köszönhetően egész mások lettek az erőviszonyok. Fekete Attilának ez az egyik, ha nem a legkedvesebb szerepe, amely egészen hozzánőtt, sok éve mindig énekli (nem lenne rossz tudni, hogy pontosan hányadik volt neki a tegnapi, ha kész lesz az Opera online-archívuma, akkor ez könnyű kérdésnek fog számítani, kivárjuk), és most is teljes beleéléssel volt jelen a színpadon. Mintha megfiatalodott volna a korábbi előadáshoz képest, játéka jóval intenzívebb volt tegnap, mint amilyen képet őriztem róla. A változás fő oka nyilván abban keresendő, hogy az őt körülvevő barátok között az első számút, Marcellót Molnár Levente játszotta, aki tavaly Amfortasként és Almavivaként is őrült energiákkal, szinte berobbant a színpadra. Izzik a levegő, amikor megmozdul és ezek az energiák a partnereket is arra inspirálják, hogy a sokadik Bohéméletüket szintén magasabb fordulatszámon játsszák. Ez a nagyobb energiaszint feltétlenül érezhető volt minden esetben, amikor ez a két énekes együtt volt egy jelenetben Hiába, a színház erről szól jó esetben, a színpadra lépők hatnak egymásra és ebbe a játékba a közönség is bekapcsolódik.

Az előadás óta eltelt 24 óra alatt gondolkodva eleget a látottakon visszanyomoztam, nyilván azért éreztem mindeddig Marcello szerepét másodlagosnak, mert neki Puccini nem írt egy előadás-megállító hosszú áriát, hiszen az életről vallott alapelveit („nálunk víg a szerelem” – könnyen veszi a dolgokat) pár mondatban, velősen is ki tudja fejezni. Ugyan cselekedetei nem támasztják alá, hogy felfogása nagyon különbözne Rodolfóétól, mindketten mélyen szeretnek, de laza pasasnak akarnak látszani, közben meg erősen féltékenyek választottjukra. A librettó beállítása szerint a két nő között van különbség, az eredeti francia regényhez képest Mimi inkább „femme fragile” típus, férfi-ügyeit kozmetikázta a Giacosa-Illica páros, Musette pedig kikapós nőszemély. Marcello ebben a beállításban igazán szimpatikus, olyan ember, aki igazán oda akar és oda tud figyelni a barátaira, empatikus, segítőkész, nem egoista, annak ellenére, hogy festő, tehát művész. A művészekről meg nem az jut az ember eszébe először, hogy nagyon alkalmasak mások problémáinak a kezelésére. Marcello a kívétel. Testhez álló szerep az énekesnek, nem kell magából kilépnie, hogy megoldja.

Pasztircsák Polina, az előadás Mimije idén debütált, de ez már a sokadik előadás, nem érzékelhető az, hogy újonc. Miután nem is olyan rég volt az a Daphné, amelyikben szinte földön kívüli jelenségnek érződött, megfoghatatlan csodának, nem voltak kétségeim, hogy ez a feladat nem fogja falhoz állítani. Ez a Mimi nem olyan félénk és ártatlan, mint Létay Gabié volt, sokkal jobban dominál a céltudatossága, amellyel kiválasztotta magának a költőt. Karcosabb, a betegséget kevésbé emeli ki, nem igazán erőlteti a köhögést, de persze eleve nonszensz a tüdőbeteg leánykáról elhinni, hogy ilyen áriákat tud énekelni, amilyeneket kell neki. Erről a Mimiről azt érezni, hogy valóban megunta a szeretett költő stílusát, a féltékenységi jelenetek sorát és ezért döntött a szakítás mellett, bár még mindig szereti. Megértjük azt is, hogy miért hagyta el és azt is, hogy miért tér vissza mégis hozzá meghalni. „Non basta amor” – azaz a szerelem önmagában nem elég az élethez, de vég közeledtével mégis a legfontosabb élménynek tűnik, amelybe bele lehet kapaszkodni. A betegség ostoba tragédia, ami éppen vele történik, de nem válik egyéniségének formálójává. Pasztircsák Polina Mimije olyan, aki valóban nem vesz tudomást arról, hogy közel a halál, a betegségétől függetlenül létezik és csak az élet érdekli.

Musetta szerepében nagyon karakteres jelenség Mitilineou Cleo, aki nemrég a Triptichonban (konkrétabban a Gianni Schicchiben) már kiragyogott szintén. Idén a vasárnapi utolsó Bohéméleten kívül mást nem is énekel már, pedig most már rá is kíváncsi lettem volna. Molnár Leventével a kávéházi jelenetben annyira lekötik a figyelmünket, hogy szinte esélyünk sincs másra ránézni közben.

Ugyan csak egyetlen jelenet erejéig van színen Hábetler András Benoit, a háziúr szerepében, de az a jelenet viszont az előadás egyik legderűsebb és leghumorosabb pontja, amikor igazán felhőtlenül tudunk nevetni. Látjuk, ahogy a hálósipkában és köntösben megjelenő férfit a bohémek kifordítják önmagából, lelazítják, elmeséltetik vele, hogy mit képzel a nőkről, majd végül erkölcsi felháborodást színlelve kidobják és nem fizetik ki a három havi lakbér elmaradást, hanem elmennek inkább egy étterembe. Hábetler András igazi énekes-színész és nagyon jól illeszkedik be, a jelenet központi szereplőjévé válik és most aztán valóban forr a levegő, ahogy az energialabdák röpködnek közte és Molnár Levente között, aki a hecc kiagyalója és a társaság vezéregyénisége.

Később majdnem ilyen jól tudunk szórakozni a már említett kávéházi jelenetben, illetve a játékos párbaj-imitációt nézve, közvetlenül Mimi haldoklási jelenete előtt, amelyben a még nem említett Nagy Zoltán és Palerdi András, a másik két barát is fontos szerephez jut. A librettó szerint is halványabb a dramaturgiai szerepük, de cserébe helyenként izgalmasabbnak tűnik az énekelnivaló.

Ha már a dramaturgia került szóba, az előadás nagy sikere nemcsak a szép zenének köszönhető, hanem talán elsősorban annak, ahogy a mű egyensúlyoz a szentimentálisan megindító és a humoros-derűs jelenetek között. Ezen az estén a szereplők magukkal vittek minket, sírtunk és nevettünk, felváltva, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

 

Címkék: Opera Molnár Levente Bohémélet Fekete Attila Hábetler András Nagy Zoltán Palerdi András Pasztircsák Polina Szüle Tamás Mitilineou Cleo

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr578259072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.