Nem először és valószínűleg nem utoljára vettem részt a hagyományos nagypénteki Parsifal-nézésen. Először éppen harminc éve történt meg ugyanez, ugyanitt, azonos rendezésben még az eredeti szereposztás énekelt. Azóta, amikor Pesten vagyok nem hagyom ki, bár többször megállapítottam, hogy túl sok a kihagyás két előadás között, nem így kellene rá megérkezni rá. A tavalyiról írtam többet, a mai nézésről mindössze néhány gondolatot foglalok össze.
Ma délután még fél ötkor is a János-passió cikkemet finomítottam. Miután hónapokon át készültem a megtekintésére, egészen rá voltam hangolódva. Ebből következően teljesen világos, hogy az egészen más jellegű Parsifalra nem tudtam ezzel párhuzamosan felkészülni. (Attól tartok, hogy a holnapi Aidánál is nehéz lesz a ráhangolódás folyamata, ráadásul azt a darabot nem is szeretem egyáltalán. De mit tehetek, ott a rendező, ott vannak bizonyos fontos énekesek, hárman is, nézni kell...)
A mai Parsifált családi szövődmények miatt biztosan kihagyom, de láttam olyan énekeseket is a színlapon, akik nem gyakran nézhetőek itt a pesti Operaházban. Molnár Levente most már leginkább külföldön lép fel, itthon idén mégsem volt Posa a Don Carlosban, viszont még lesz Almaviva a Figaróban. Most Amfortasként tűnt fel. Úgy látom, hogy egyre jobban szól a hangja és egyre nagyobb energiákat fordít a színészi játékra. Ma kirobbanó formában volt és minden színpadi pillanatával azt igazolta, hogy ma meg kellett nézni.
Eric Halfvarson feltehetően élete sokadik Gurnemanzát énekelte, a mi előadásunkban sem először lép fel. Szerencsés alkat, még úgy tűnik, hosszú ideje van hátra a pályán. (Jó a basszistáknak, bezzeg a szopránok ideje jellemzően mennyivel rövidebb...) Ő is erőteljes volt, ráadásul ő volt az, aki a harmadik felvonás elején bekövetkező technikai hibánál (valami elképesztően erős, fülsértő zaj keletkezett a színpadon, ki tudja miért) legelőször észlelte, hogy le kell állítani az előadást és ő állította le a karmestert. Átjött karizmatikus személyisége már korábban is persze.
Kovácsházi Istvánnal idén a harmadik darabban találkoztam. Úgy tűnik, hogy hasonlóképpen a szerepet évtizedeken át birtokló Molnár Andráshoz, egészen összenőtt a karakterével. Leginkább az első felvonásban van otthon, leginkább a tudatlan "balga hőssel" azonosul.
Németh Judit most is Kundry, ahogy mindig. Most is hat, most is érezzük a szerep összetettségét. Ebben a rendezésben, amely arra törekszik, hogy az énekesek jó helyzetben énekelhessék el szerepeiket, nem sokkal lehetne többet tenni. (Mikó András rendezése nem érdekes, de legalább nem akadályozza azt, hogy jól érvényesüljön a zene. A jelenlegi operaházi gyakorlatban ez utóbbi nem mindig szempont, a prózai rendezők nemigen értenek hozzá, vagy nem is lényeges szempont, hogy miként kellene valakit jó pozícióba helyezni.)
A mai előadáson Molnár Levente, a karmester (Christian Badea) mellett Mukk József is debütált (a III. apród szerepében). A tegnapi nagyvolumenű szerepe után (Evangélista volt a János-passióban) bizonyára megelégszik ezzel a pár villanásnyi feladattal, bár színészi játékot megkövetel tőle - ez viszont nem is esik nehezére, ahogy apród-társainak sem (Szerekován János, Markovits Erika, Simon Krisztina).
Tavaly hosszan kiemeltem azt, hogy jó és jelentős énekesek kellenek tömegesen a Parsifalhoz, akik mind alázatosan részt vesznek az előadás emelésében. Bőven megérdemlik a mai előadás után legalább azt, hogy a nevüket felsoroljam - különösen azért, mert tapasztalataim szerint, hiába linkelek be egy színházi oldalt, jövőre már nem lesz a link mögött semmi.
Grál-lovagokként Geiger Lajos és Kiss Péter vett részt az első felvonásban (az apródokon kívül),Titurel Kovács István. Ő aztán tényleg a színpad leghátsó részéről énekel. A másodikban fontos szerepe volt (Klingsor) Egri Sándornak, aki egy hete még Donnerként keménykedett a Rajnában. Feltétlenül fel kell sorolni a viráglányokat is, akiknek a legizgalmasabb második felvonás nagyban köszönhető. Sok üde és szép operaénekes van a Házban: Váradi Zita, Markovics Erika, Simon Krisztina, Rácz Rita, Balog Tímea, Várhelyi Éva.
Miután az előadásra nem voltam ráhangolódva, és nem minden percét követtem feszült figyelemmel, maradt bőven időm arra is, hogy a mű alapkérdésein, a szereplőkön gondolkozzam. Különösen Amfortas helyzetén, aki egy hibát követett el és csak a haláltól reméli, hogy az által elmúlnak a szenvedései. Az örökös önmarcangolással az egész közösség élete válik pokollá. Kell-e ennyi lelkiismeretvizsgálat? Tényleg nem gyógyulnak be a sebek és nem lehet tovább lépni?
Másrészt Parsifal élethelyzete is foglalkoztatott: itt van valaki, aki visszatér egy helyre, ahova fiatalon erőfeszítés nélkül eljutott és közben hosszú időt azzal töltött, hogy ugyanazt elérje, ami már megvolt neki. Igazán sérülékenyek vagyunk, így látja Wagner. Mindenért súlyosan kell bűnhődni, a megváltás is csak a halál által vagy a halál után jön el.
Közben arra is módom volt - a harminc éves évforduló kapcsán -, hogy a saját megtett utamon is eltűnődjem. Azt hiszem, hogy 15 évesen minden szempontból kevesebbre számítottam. Arra, hogy évente 250 előadást meg fogok majd évtizedeken keresztül nézni, biztosan nem. Egy szempontból nincs változás: ma is ugyanúgy boldogít, ha az Operaházba mehetek, mint akkor, amikor évente jó ha egyszer történt ez meg, és még nem vált az életem szerves részévé. A korábban felvetett kérdéseket így sikerrel elhessegettem és jöttem haza, hogy még ezt a blogbejegyzést is megírjam.
