Csütörtök este Bohéméleten voltunk Vilmával, aki most épp annyi idős, amennyi én voltam akkor, amikor először léptem be az Operaházba (1985. december 22-én) és Kelen Péterrel, Kincses Veronikával, Sólyom Nagy Sándorral, Ütő Endrével, Csengery Adriennel láttam az előadást a harmadik emelet bal 2/2-es székről. Ami egyezett, továbbra is Nádasdy Kálmán 1937-es rendezéséről van szó és Alcindoro szerepét akkor is, most is Szüle Tamás énekelte. (Sőt: ez is a Failoni bérlet előadása volt, mint az a bizonyos.)
Most jó sorsunknak és egy deus ex machinának köszönhetően a karmester, Kesselyák Gergely mögött ülhettünk az első sor közepén és innen természetesen jóval közelebb voltak az énekesek (ezúttal pl. Fekete Attila, Molnár Levente, Pasztircsák Polina). Más innen a perspektíva, a díszlet kevésbé illúziókeltő, feltűnik az a néhány hópehely imitáció is, amely a főszereplők hajába ragadt még a harmadik felvonás során, de velük marad az előadás végéig.
A két élmény között eltelt harminc év, megnéztem 2012 másik előadást, az operához némileg közelebb jutottam – ott vagyok éppen az árok előtt, ahonnan viszont már nem vezet előre út, bárhogy is szeretné az ember, és innen akár a jobb rálátás miatt is, már csak távolodni lehet és talán kell is. Akkor kimondhatatlanul csodás és mindmáig felejthetetlen élmény volt belépni a frissen felújított Operaházba, amelyről persze nem volt benne a köztudatban, hogy éppen ezek a munkálatok tették tönkre az akusztikáját. Valamit ebből az első rácsodálkozásból átmentettem, és talán ennek is köszönhető, hogy a köztes időszakban – a nyáron begépelt adataim kő keményen megmutatják – mindössze egyszer ültem vissza ismét megnézni ezt a rendezést (2012. december 8-án), amikor Fekete Attila mellett Létay Kiss Gabriella volt Mimi. (Ennek már e blogon is van nyoma.) Évekig abban a hitben éltem, hogy sokszor láttam, pedig nem így volt, sikerült ezt a számomra túl szentimentális darabot elkerülni, amely persze ha akarom ha nem, így is meghat mindig. Harminc év alatt mindössze három Bohémélet csapdájába estem be és ez (például a 32 Kékszakállúhoz viszonyítva) nem igazán sok.
Az, hogy most mégsem tudtam a minden télen igazán jó szereposztásban menetrendszerűen műsorra kerülő Bohémeknek ellenállni három okkal magyarázható, de az is igaz, hogy az első is elég lett volna, ezt csak megerősítette a másik kettő. A tavalyi évben Molnár Leventét hihetetlenül erős Almavivának láttam Pesten is, Gentben is és közben eltelt félév – már hiányzott. Most Marcello szerepében nézhető itthon, Anyegint itt nem énekelt, mindössze Tajvanon, nem volt választási lehetőség. (Fontos mellékszál: Marcellót legutóbb a MET-ben énekelte, a Bartók rádió közvetített is egy előadást, amely még majdnem két hónapig szabadon hozzáférhető a mediaklikk.hu-n.)
Évtizedeken keresztül a Bohémélet a már említett szentimentalizmusával volt egyenlő számomra, kizárólag Rodolfo és Mimi története volt érdekes. Úgy tekintettem az egész előadásra, hogy mindenki más csak kettőjüknek asszisztál, lényegében a többiek sorsa kevéssé fontos. Ehhez nyilván az is hozzájárulhatott, hogy a három évvel korábbi megtekintés alkalmával Létay Kiss Gabriella és Fekete Attila száz százalékosan lekötötték a figyelmemet és sajnos senki másra nem emlékszem a szereplők közül. Most a szereposztásnak köszönhetően egész mások lettek az erőviszonyok. Fekete Attilának ez az egyik, ha nem a legkedvesebb szerepe, amely egészen hozzánőtt, sok éve mindig énekli (nem lenne rossz tudni, hogy pontosan hányadik volt neki a tegnapi, ha kész lesz az Opera online-archívuma, akkor ez könnyű kérdésnek fog számítani, kivárjuk), és most is teljes beleéléssel volt jelen a színpadon. Mintha megfiatalodott volna a korábbi előadáshoz képest, játéka jóval intenzívebb volt tegnap, mint amilyen képet őriztem róla. A változás fő oka nyilván abban keresendő, hogy az őt körülvevő barátok között az első számút, Marcellót Molnár Levente játszotta, aki tavaly Amfortasként és Almavivaként is őrült energiákkal, szinte berobbant a színpadra. Izzik a levegő, amikor megmozdul és ezek az energiák a partnereket is arra inspirálják, hogy a sokadik Bohéméletüket szintén magasabb fordulatszámon játsszák. Ez a nagyobb energiaszint feltétlenül érezhető volt minden esetben, amikor ez a két énekes együtt volt egy jelenetben Hiába, a színház erről szól jó esetben, a színpadra lépők hatnak egymásra és ebbe a játékba a közönség is bekapcsolódik.
Az előadás óta eltelt 24 óra alatt gondolkodva eleget a látottakon visszanyomoztam, nyilván azért éreztem mindeddig Marcello szerepét másodlagosnak, mert neki Puccini nem írt egy előadás-megállító hosszú áriát, hiszen az életről vallott alapelveit („nálunk víg a szerelem” – könnyen veszi a dolgokat) pár mondatban, velősen is ki tudja fejezni. Ugyan cselekedetei nem támasztják alá, hogy felfogása nagyon különbözne Rodolfóétól, mindketten mélyen szeretnek, de laza pasasnak akarnak látszani, közben meg erősen féltékenyek választottjukra. A librettó beállítása szerint a két nő között van különbség, az eredeti francia regényhez képest Mimi inkább „femme fragile” típus, férfi-ügyeit kozmetikázta a Giacosa-Illica páros, Musette pedig kikapós nőszemély. Marcello ebben a beállításban igazán szimpatikus, olyan ember, aki igazán oda akar és oda tud figyelni a barátaira, empatikus, segítőkész, nem egoista, annak ellenére, hogy festő, tehát művész. A művészekről meg nem az jut az ember eszébe először, hogy nagyon alkalmasak mások problémáinak a kezelésére. Marcello a kívétel. Testhez álló szerep az énekesnek, nem kell magából kilépnie, hogy megoldja.
Pasztircsák Polina, az előadás Mimije idén debütált, de ez már a sokadik előadás, nem érzékelhető az, hogy újonc. Miután nem is olyan rég volt az a Daphné, amelyikben szinte földön kívüli jelenségnek érződött, megfoghatatlan csodának, nem voltak kétségeim, hogy ez a feladat nem fogja falhoz állítani. Ez a Mimi nem olyan félénk és ártatlan, mint Létay Gabié volt, sokkal jobban dominál a céltudatossága, amellyel kiválasztotta magának a költőt. Karcosabb, a betegséget kevésbé emeli ki, nem igazán erőlteti a köhögést, de persze eleve nonszensz a tüdőbeteg leánykáról elhinni, hogy ilyen áriákat tud énekelni, amilyeneket kell neki. Erről a Mimiről azt érezni, hogy valóban megunta a szeretett költő stílusát, a féltékenységi jelenetek sorát és ezért döntött a szakítás mellett, bár még mindig szereti. Megértjük azt is, hogy miért hagyta el és azt is, hogy miért tér vissza mégis hozzá meghalni. „Non basta amor” – azaz a szerelem önmagában nem elég az élethez, de vég közeledtével mégis a legfontosabb élménynek tűnik, amelybe bele lehet kapaszkodni. A betegség ostoba tragédia, ami éppen vele történik, de nem válik egyéniségének formálójává. Pasztircsák Polina Mimije olyan, aki valóban nem vesz tudomást arról, hogy közel a halál, a betegségétől függetlenül létezik és csak az élet érdekli.
Musetta szerepében nagyon karakteres jelenség Mitilineou Cleo, aki nemrég a Triptichonban (konkrétabban a Gianni Schicchiben) már kiragyogott szintén. Idén a vasárnapi utolsó Bohéméleten kívül mást nem is énekel már, pedig most már rá is kíváncsi lettem volna. Molnár Leventével a kávéházi jelenetben annyira lekötik a figyelmünket, hogy szinte esélyünk sincs másra ránézni közben.
Ugyan csak egyetlen jelenet erejéig van színen Hábetler András Benoit, a háziúr szerepében, de az a jelenet viszont az előadás egyik legderűsebb és leghumorosabb pontja, amikor igazán felhőtlenül tudunk nevetni. Látjuk, ahogy a hálósipkában és köntösben megjelenő férfit a bohémek kifordítják önmagából, lelazítják, elmeséltetik vele, hogy mit képzel a nőkről, majd végül erkölcsi felháborodást színlelve kidobják és nem fizetik ki a három havi lakbér elmaradást, hanem elmennek inkább egy étterembe. Hábetler András igazi énekes-színész és nagyon jól illeszkedik be, a jelenet központi szereplőjévé válik és most aztán valóban forr a levegő, ahogy az energialabdák röpködnek közte és Molnár Levente között, aki a hecc kiagyalója és a társaság vezéregyénisége.
Később majdnem ilyen jól tudunk szórakozni a már említett kávéházi jelenetben, illetve a játékos párbaj-imitációt nézve, közvetlenül Mimi haldoklási jelenete előtt, amelyben a még nem említett Nagy Zoltán és Palerdi András, a másik két barát is fontos szerephez jut. A librettó szerint is halványabb a dramaturgiai szerepük, de cserébe helyenként izgalmasabbnak tűnik az énekelnivaló.
Ha már a dramaturgia került szóba, az előadás nagy sikere nemcsak a szép zenének köszönhető, hanem talán elsősorban annak, ahogy a mű egyensúlyoz a szentimentálisan megindító és a humoros-derűs jelenetek között. Ezen az estén a szereplők magukkal vittek minket, sírtunk és nevettünk, felváltva, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
