Lezárult a Figaro házasságának első sorozata és sikerült mind az öt alkalomra eljutni. Számomra ismét beigazolódott, hogy feltétlenül érdemes és tanulságos néha egy szereposztás minden előadását nézni, mert egész más benyomást keltenek együtt. Néhány szereplő változtatásai kihatottak az egész előadás atmoszférájára. A kis finomságokat, apró rezdüléseket az újranézések során vehettük észre. Ráadásul most az első két előadáshoz képest nem apró, hanem a darab üzenetét döntően megváltoztató különbségeket észleltem.
Még egy kis bevezető a néző állapotáról...(átugorható, lehet a LÉNYEGre térni nyomban, amely az írás legvégén található)
Nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy a néző állapota, hangulata is erősen rányomja a bélyegét arra, hogy a fejében milyen előadás születik meg.
Miután én szinte minden nap beülök valahová és szinte csak olyat nézek meg, amelyik előadásban látok valami vonzót, nehezen tudnék mindig különlegesen készülni. De van azért olyan eset is - mint ez a Figaro például -, amelyiket már a kitűzése pillanatától számon tartottam és vártam. (Lehet, hogy nagyon vadul hangzik, de igaz: erre már Vietnamban is készültem, tavaly nyáron.) Ez az öt napom pedig egyértelműen már kora reggeltől az előadásra gondolás jegyében telt el. Hiába, mezei néző vagyok, pont ilyen izgatottan vártam 12 évesen egy előadást, ahogy most - semmi változás ezen a területen.
Számomra a pénteki (ápr. 17.) előadás volt a legerősebb hatású, pedig ez a napom valóban katasztrofális hangulatban indult és folyamatos munkával és rohangálással telt. Hasonló módon kellett magam kirántani a hangulati mélypontról, minden segítség nélkül, ahogy a Grófné teszi a harmadik felvonás nagy áriájában. Sikerült, és mire beültem a helyemre, addigra egészen meg voltam nyugodva és igazi boldogság volt ismét Figaro és a Gróf párharcát nézni. Vasárnap az indulás előtt negyedórával még dolgozatokat javítottam, de ennek ellenére nem éreztem, hogy ne lennék alkalmas állapotban a megtekintésre. Tegnap pedig sikerült úgy alakítanom a napomat, hogy az elképzelhető legoptimálisabb hangulatban tudtam várni a sorozat záró darabját. (Utóbbihoz azért erősen hozzájárult a vasárnapi este-éjszaka, amelyből még maradt energiám szerdára is.)
Én csak a magam állapotáról tudok biztosan beszámolni, amely nyilván rávetült a látottakra. Ugyanakkor feltételezem, hogy az a helyzet, amikor csak egy pihenőnap van két előadás között, mindenképp kevéssé optimális még azoknak az énekeseknek is, akiknek jelenleg nem kell más darabot is próbálni. A darab majdnem négy órás, többen vannak, akik ezt intenzíven végigcsinálják így is, de a pénteki minőségén talán az is látszott, hogy hosszabb szünet (4 nap) választotta el az előzőtől. Ugyan közben az egyik főszereplő, Figaro pihenésképpen játszott egy Grófot is, de ez inkább használt, mint ártott neki. (Mivel a blogom célja a dokumentálás is, említődjék meg zárójelben, hogy Zavaros Eszter a vasárnapi fellépése előtt még a Ház képviseletében futóversenyen is részt vett. Minden tiszteletem és csodálatom az övé, aki mind az öt alkalommal tökéletes Barbarina volt mellékesen. Tegnap pedig az előadás előtt felköszöntötte Halász Péter főzeneigazgató Eizlich Antal zenekari művészt, akinek ez a tegnapi volt az utolsó szolgálata nyugdíjba vonulása előtt.)
(Kezd szó lenni az előadásról is...)
Nem volt hibátlan az öt előadás, (még én is) észleltem zenei tévesztéseket, szövegrészek elmaradását, fontos kellék (tiszti okmány) hiányát egy jelenetben, a díszlet amortizációjából eredő problémát (nem záródnak rendesen az ajtók és szinte maguktól is kinyílt Susanna ajtaja többször is - a Grófnak pedig azt kell mondani, hogy minden úgy van, ahogy korábban volt). Ezeket a bakikat én nagymértékben a közreműködők "lehasználtságából" származtatom, illetve abból, hogy az Operaházban talán túl sokféle előadás készül egyszerre és ez ugyan részben jó, de vannak árnyoldalai is: kevés figyelem jut így mindegyikre. A közönség reakcióiból ítélve, ezek a kis zökkenők nem hatottak zavaróan. Részben azért nem, mert e hibák észrevételéhez jól kell ismerni a darabot, és azért sem, mert a jelenetekben volt elég intenzitás.
Az én benyomásaim szerint a kisebb szereplők nagyjából rögzítették a gesztusaikat is, és a teljesítményük között olyan szintű különbséget nem éreztem, amely megváltoztathatta volna az egész előadás alaphangulatát az első két alkalomhoz képest.
Talán korábban nem említettem, hogy Gábor Géza Bartolóként diszkréten legyeskedik Barbarina körül is, sőt mintha Rosina sem lenne igazán közömbös neki. Ő az a férfi, aki ugyanolyan nőcsábász-alkatnak tűnik, mint a Gróf, az Apród és kevésbé direkt módon, de Figaro, Basilio is. Ugyan elhangzik a zenemester szájából: "cosí fan tutte le belle", de általánosíthatunk: nemcsak a nőkre igaz ez, mindenki csábul és csábítana, mindössze a szereplők energiaszintje között van különbség. Ez a Bartolo már kifelé megy a harctérről, még az is lehet, hogy inkább megszokásból udvarolgat, a lendülete kisebb. Mindegyik előadáson kifejezetten jó pillanata volt, a "ki lehet nálam boldogabb" kérdésre adott ironikus válasza. Még most sem szívesen nősül, érezzük, megértjük. Sajnáljuk, különösen azért, mert mintha Balatoni Éva a korábbi két előadáshoz képest is még szélsőségesebben karikírozta volna Marcellina figuráját. (Ez nyilván rendezői utasításra történik, ez az alakítás sem feledtette el velem a művésznő korábbi árnyalt jellemrajzait, amelyeket láttam tőle.)
Kiss András hősiesen bent maradt az első fináléra mindháromszor, bár különösebb tennivalója nem akadt. (Kár, hogy a rendező nem talált ki neki semmit, Hábetler András ötven korábbi megoldásából az egyik csak szalonképes lett volna.) Hajdu András továbbra is optimális Basilio, nagyon élvezi a kavarodást, még akkor is, ha nem neki sikerült a legnagyobb bonyodalmakat összehozni. Ebben mindenki másnak nagyobb része van.
Balga Gabriella Cherubino alakítása egészen egyenletes minőségű. A pénteki és vasárnapi közönség kevésbé volt tapsolós hangulatban, de az ő áriái sikert arattak így is. Eddig ezzel a szereplővel egyik leosztásban sem voltak problémáim (kifejezetten jó volt korábban Simon Krisztina és Schöck Atala, Mester Viktória többek között), most is jó, de az előadás mégis talán kevésbé szól az ő kínlódásáról, mint amennyire kellene. Ezt az egy mozzanatot hiányolom, de lehet, hogy túl sokra vágyom. Minden estén aggódtam viszont érte, nagyon valószerűnek tűnt, ahogy a Gróf fojtogatta, és az is, ahogy a nyakát masszírozta utána. (Talán veszélyességi pótlékért is harcolhatna az Opera szakszervezete...)
(A LÉNYEG következik most már, eljutottunk a döntő különbségekig)
Akárhogy nézzük, a Figaro sikeressége azon múlik elsősorban, hogy a négy főszereplő között miként vannak kiépítve a kapcsolatok. A szereposztás meghatározza az erőviszonyokat és a darab üzenetét is.
A négy főszereplő közül az egyik kicserélődött (Rost Andrea meggyógyult, beállt Grófnéként). A harmadik előadás után sajnáltam, hogy nem láttam többször az énekesnőt, mert csak az utolsó este éreztem, hogy lefoszlik róla a " rostsága"és számomra is kezd Grófnévá átlényegülni.(Hát igen, én nagyon-nagyon ragaszkodtam két korábbi Grófnéhoz is, Fodor Gabriella és Miksch Adrienn nincs elfelejtve, velük nehéz konkurálni.) Szívszorítóan erős pillanat volt, amikor tegnap, a második felvonásban a kamrából az apród helyett Susanna jött ki, és Rost Andrea nem énekelte be a szövegét, nem hangzott el az ő szájából is a "Susanna". Igen, a Grófné maga sem hiszi, hogy ekkora szerencséje van és megússza a férje bosszúját. Tényleg hűtlen volt, enyelgett az apróddal, még ha ennek a megcsalásnak a szintje nem is hasonlít ahhoz, amit a férje követ el rendszeresen minden útjába kerülő nővel. Nem ártatlan ő sem. Torkán akad a hang, mert ő nem nagy játékos, és nem tud jól hazudni, sőt nem is élvezi a hazugságot. Figyelemre és törődésre vágyna. Természetesen a helyzetet az is módosítja, hogy most egy hozzá képest nagyon fiatal Grófot kapott. Valószínűsíthető, hogy ebben a felállásban a néző nem tudja nem belelátni a kapcsolatba a hervadó, de még mindig nagyon szép asszony vágyódását a szeretett férfi iránt, aki mintha ráunt volna...A tragikum ebben is ott van. A jövőbeli boldogság esélye jóval kevésbé. A mulandóság gondolata nagyon erős nyomot hagy az előadáson ezáltal: halljuk a hang szépségét, amely a lélekét is visszatükrözi, de azt is tudjuk, hogy jönnek még sokkal fiatalabb Susannák, egyik a másik után (a Gróf nézegeti ám a kórusban éneklő leánykákat is, azok is ígéretesek, szépek és üdék, valószínűleg nem fognak ellenállni a kellően hatásos ostromnak).
A darab végi katarzis nagyon múlik a Grófnén, de nem ő az a szereplő, aki a legfontosabb. Susanna, Figaro menyasszonya a történet egyetlen olyan szereplője, aki egészen biztos, hogy hűséges, pedig ő a legkívánatosabb nőszemély a kastályban. Neki még Bartolo is csapja a szelet a maga diszkrét módján. Azért, mert szerelmes Figaróba és mellette dönt. Érzelmi és racionális döntés is ez. Feltehetően látja az előnyeit a Grófnak is, egészen felszínesen flörtölget az apróddal, de a fiúcska korántsem hat rá úgy, mint a Grófnéra.
A korábbi két előadáson Rácz Rita nem egészen így játszotta, az ő szobalánya pontosan ugyanolyan ingatag volt, mint akármilyen más nő lenne, ha ilyen intenzíven ostromolnák. Csábulékony. Nem tud ellenállni, és az arcjátékán is észrevehető, hogy jól esik neki a férfi vágyódása. A harmadik előadáson azonban gyökeres fordulat állt be, és az énekesnő mimikája, amikor már a közönséget figyelte, nem a Grófot, azt fejezte ki, hogy terhére van az udvarlás. Az előadás harmóniája szempontjából nagyon kellett ez a változás, ugyanis ha ő sem hűséges, akkor nincs is tétje az egész történetnek. Akkor nem volt értelme Figaro figyelmét felhívni a Gróf csábító ajánlatára. Ahogy ezt a Figarót szemléljük, fű alatt megcsalhatta volna akármikor. Rácz Rita mindkét felfogásban hiteles Susanna volt, de a darab üzenetéhez jobban illeszkedett ez a romantikusabb. Neki köszönhetjük alapvetően, hogy reménykedve állhattunk fel a helyünkről az előadás után, bízva abban, hogy mégis van rá eset, hogy valaki amellett marad, akinek hűséget esküdött. (Legalább a színpadon. Az is sokat segíthet.)
Molnár Levente figyelemre méltó harmónia-érzékkel és példamutató nagyvonalúsággal az előadás összhangja érdekében visszavett az ezer fokon izzó Grófjából. Már a második előadáson érezhető volt ez a tompítás, az a tudatosság, amivel megpróbált kevésbé kilógni a többi szereplő közül. Ez a Gróf nagyon intenzíven létezik, ő az, akit a többiek akciói állandóan váratlan helyzetbe hoznak, akinek folyton reagálnia kell az újabbnál újabb fordulatokra. Meg akarja kapni Susannát, ez az ő hajtóereje. Erre nem egyedül Susanna reagál, hanem mindenki más is. Az apród felbátorodik a példáján (a szövegben is rá hivatkozik), ezért szemtelenedik el, Figaro, Susanna, a Grófné szövetkezve próbálják lehetetlenné tenni. Szövetségeseit - Marcellinát és Bartolót - egy váratlan fordulattal veszíti el ( Figaro ellenségeiből a szüleivé válnak), csak Basilio és a kertész marad vele, mindkettő fizetett embere. Egészen egyedül küzdi végig a napot és kudarcot vall, összeomlik. Megszégyenül nyilvánosan. Ezen a három estén az a benyomásunk, hogy a Grófné szerelme talán elég kompenzáció lesz, és egy kis jóakarattal elképzelhetjük, hogy nem fog Figarón bosszút állni. Érdekes lenne más rendezésben is látni, talán nem reménytelen hosszú távon. (Aki netán külföldön olvassa a blogot, vagy módja van ugrándozni: Molnár Levente Gentben lesz Almaviva legközelebb, június közepén.)
Cser Krisztián változtatásai Figaróként a fent említett két szereplőéhez képest jóval kisebb léptékűek, de segítettek abban, hogy ezen a három előadáson el tudjuk hinni, hogy ők ketten Susannával egy párt alkotnak és van esély arra, hogy még a történet másnapján is együtt maradnak. Nem tudom, hogy ennek mi lehetett az oka, de úgy éreztem, hogy kettejük között az összhang a harmadik és a negyedik előadáson volt a legteljesebb, a tegnapin mintha minimális eltávolodást észleltem volna ismét. Ez lehet, hogy csak én benyomásom, vagy egyszerűen azért történt, mert már kezdett túl biztonságosnak érződni a terep és kicsit tompult az ötödik alkalomra az intimitás közöttük.
Figaro számára a másik meghatározó kapcsolat az, ami a Grófhoz fűzi. A korábbi baráti viszonyból csak az előadás eleji közös borozás maradt. Míg az első két előadáson kölcsönösen bizalmatlanul méregették egymást, szerencsés módon ez is megváltozott. A Gróf pillantásaiból kiderül, hogy nagyon gyűlöli a szerencsés szolgáját, de Figaro valóban csak Susannától tudja meg, hogy éppen az ő felszarvazása van készülőben, így az előadás elején még mit sem sejt. (Figarót egészen addig nem zavarja a Gróf életstílusa, amíg őt közvetlenül nem érinti. A Gróf kenyerét eszi, nem kritizálja, sőt valószínűsíthető, hogy eddig segített neki abban is, hogy minél kevésbé legyen gyanús a Grófné előtt. A saját menyasszonyát azért mégsem adná szívesen...Figaro sem ártatlan bárányka, Susanna gyanakvása sem egészen alaptalan, ezt elhihetjük.)
Cser Krisztián játékából érződik a Gróf ellen táplált minden ellenszenve, féltékenysége, irigysége, némi gyűlölettel vegyítve. Amíg az első kettőn -számomra- átjött a biztos vesztes keserűsége, addig ezen az utolsó három alkalommal inkább a káröröm keveredett a fenti érzésekhez. Cser Krisztián inast játszik, aki eddig megbecsülve érezte magát, de csalódott az urában. Az alakításban ez, az alárendelt szolga bosszúvágya is megjelenik. (Ha ez a viszony korábban barátság lehetett, annak már annyi. A szerelem megmentheti ideiglenesen a Gróf házasságát, de a régi bizalom már nem állítható vissza. Ezt Mozart sem mondaná, ennyire nem optimista.)
A finálé gyönyörűen sikerült mindahányszor. E három előadás végén ugyan megmaradt a vég szomorúsága is, de az újrakezdés reménye is. El tudtuk hinni még azt is, hogy a Gróf - egy ideig legalább - boldog lesz a feleségével.
A rendező legjobb ötlete éppen ez a második nagy finálé, a szegfű-dobálással, amely teljesen feloldja a feszültségeket. A közönség díjazza az énekesek leleményességét vagy ügyességét. (Aki szeretne szegfűt kapni, annak a jobbközép első sorait javaslom, oda hull a legtöbb...- jön a második szereposztás négy előadása, még idén is van esély a Figaro megtekintésére. Róluk is következik egy beszámoló, egészen biztosan.)
Dove sono i bei momenti? - kérdezi a Grófné nagy áriájában. Azaz: hová lettek a szép pillanatok. Remélhetőleg a többi néző is észrevette, hogy például ez az előadás mégis azok közé tartozott. A négy óra eltelt mint egy villanás, de valószínűleg még évekig vissza-vissza fog térni az emlék.
