Az én operai évadomban most egy nagyszerű nyolc napos időszak záróelőadása volt ez a ma esti Farnace, Vivaldi korábban nálunk soha nem játszott műve. Két Poppea és egy Élet a Holdon után egy újabb barokk opera ez és ez is tetszett. Most már elhiszem, hogyan tudta két ismerősöm is kihagyni tavaly a Wagner napokat azért, hogy a teljes sorozatot a főpróbától az utolsó előadásig végignézze. Igen, ez az az előadás, amelyikre rá lehet szokni, függővé lehet tőle válni. Megnéztem a további időpontokat: dec. 4,6, 11, 13 18h - mindegyik ütközik a Don Giovanni sorozattal. Én tavaly Wagnert néztem, így számomra ez a mai főpróba az első megtekintést jelentette.
Az idei szezonban valóban egymást érik a számomra újnak számító operák bemutatói. Eddig még soha nem éreztem, hogy a Ház túl erős tempót diktálna, rendszerint annyi idő alatt, amennyi kellett egy új mű színpadi próbáihoz, a zenéhez hozzá tudtam szokni. Most egy ideje már ezt a módszeremet feladni kényszerültem, nem tudok mindenre előre készülni, annyi időm nincs. Mindig vannak kiválasztott előadások, a többit "csak" egyszer nézem, és így jellemzően kevésbé is hat. Most annyi szerencsém volt a héten, hogy a Poppeával évekkel korábban foglalkoztam, és kizárólag a Haydn operának és persze ennek a Farnacénak indultam neki úgy, hogy csak a cselekmény leírását olvastam el előtte.
Ha valaki rászánja magát a Farnace cselekményének elolvasására, akkor az is megeshet, hogy olyan szövevényesnek fogja találni, hogy eltekint az előadás megtekintésétől. Pedig muszáj ezen túlesni, sőt jót tesz, ha valaki az énekeseket is ismeri, és a színlappal együtt megpróbálja összerakni és elképzelni előre, hogy ki kicsoda. Van a műben három ellenséges hatalom is - Zöldy Z Gergely jelmezei azért szépen elkülönítik a három pólust, meglehetősen szembeszökő a különbség a három egyenruha között - és kellő mennyiségű az intrika, bonyolítás. Én egészen biztos, hogy nem ugrom neki a történet ismételt leírásának, belinkeltem a honlapot.
A díszletet Szendrényi Éva kétszintesre építette, alul egy boncterem, felül ravatalozó és az egész elvileg az előző király mauzóleumának belseje. Valami miatt mindenki ott settenkedik. Akinek eszébe jut, az kicsit boncolgatja a hullát, az unoka ráfekszik. Hasonló módon alkalmanként előszednek egy-egy fecskendőt és használják. (Az eredeti történetben előjön ez a helyszín, mint egy mozzanat a sok közül, ez lett ezek szerint a rendezés ihletője.)
Ami jó, Anger Ferenc rendezése a saját rendszerén belül nagyjából logikus, illetve az összeszedett ötletek között lehet kapcsolatot találni, ha nagyon akarunk. Nem biztos, hogy ez volt a legadekvátabb megközelítés, de sokkal jobb ez, mintha illusztratív módon pontról pontra eljátszanák a librettót, komolyan véve azt. Így is több lazán összefonódó cselekményszálon bonyolódik a történet, az eredeti mű is széteső, tényleg ez a "nézd komédiának" felfogás áll a legjobban neki. Operaparódiát látunk. Ha annak nézi valaki, élvezni fogja, ha egy komoly művet vár, akkor a szünetben távozó néhány emberhez fog csatlakozni. (Az más kérdés, hogyha ennyi új bemutató van, akkor ezeknek a látványvilágát lehet, hogy egymáshoz is egyeztetni kellene, mert a tavalyi Faust után 2 hónappal még egy hulla-kamra talán mégis sok, óhatatlanul is felidéződik a másik előadás. Ez nem mindig előnyös.)
Azt hiszem, hogy számomra a produkció kulcsa abban állt, hogy valóban sokat lehetett nevetni rajta és sok poén nem külsődleges volt (olyanok is akadtak szép számmal azért), hanem a színészi játékhoz kapcsolódott.
Ahogy már pénteken az Élet a Holdon kapcsán is észrevételeztem, ezen múlik sok minden: csupa olyan énekest gyűjtöttek össze, akik színészi képességekkel is rendelkeznek, tehát nemcsak eléneklik szólóikat, hanem át is lelkesítik. Mivel így ezekben a lehetetlen szerepekben is hús-vér embereket látunk többnyire, jobban élvezzük még hosszadalmas áriáikat is, amelyek lényegét jellemzően egy mondatban is össze lehetne foglalni.
A címszereplő Xavier Sabata, katalóniai illetőségű kontratenor, akiről ismerőseimtől már hallottam, hogy zseniális, felülmúlhatatlan, de ennek ellenére nekem is annak tűnt. Nyolc napon belül ő már a második olyan magas hangú férfiénekes, akit "felfedeztem magamnak", akiről azt gondolom, hogy jó lenne sokféle előadásban is nézni, miközben a jelenleg is meglévő énekeseimen kívül már tényleg nincs több időm, hogy újabbakat is rendszeresen figyeljek. Fogalmam sincs, hogy Xavier Sabata mennyire gyakran fog Budapesten szerepelni, de hogyha igen, akkor igyekszem majd beütemezni mégis az ő előadásait is.
Farnace szerepe eléggé kevéssé valószerű, a férfi meglehetősen agresszív, még a feleségével szemben is, akibe állítólag szerelmes. Már az első jelenetben ez kiderül, de később fokozódik igazán, amikor az asszony - Meláth Andrea személyesíti meg Tamirit - szemére veti, hogy sem saját magát, sem gyermeküket nem ölte meg. Ennek ellenére (és még számtalan komplikáció ellenére is), az előadás végén mégis összejön a boldog vég. A szerző létrehozta a patthelyzetet, amely után legvalószínűbb lenne, ha mindenki megöl valakit és egy szép kis hullahegy támadna, esetleg 1-2 túlélővel, de nem - rájönnek a római prokonzul vezetésével, hogy elég volt a gyűlölködés és most már mindenki megnyugszik, egymás nyakába borulnak.
Nehezen tudnék olyan színházi rendezőt elképzelni, aki ezt a darabot akármikor meg tudta vagy meg tudná rendezni irónia és idézőjelek nélkül. Ha komolyan veszik, halálosan unalmas. Kovalik Balázs a Xerxész kapcsán mondta, hogy a barokk művekhez bombasztikus-humoros látványvilág passzol. Anger Ferenc ugyanezen a csapáson indult és a legtöbb ötlete működött is, bár minden üresjáratot mégsem tudott feloldani. De volt annyi derű az előadásban, hogy első nézésre nem kezdtem el analizálni és a részleteket firtatni.
Igazán hasznos mezei nézői hozzáállás, ha elfogadjuk az előadást olyannak, amilyen. Egészen mellékesen: Koltai Tamásnak ez volt az utolsó Operaházban megtekintett előadása, amely miatt ő - velem ellentétben - kihagyta a Ring egyik estéjét. Nem tudom, hogy megírta-e kritikáját, csak szóbeli minősítését tudom idézni a premier másnapjáról, amikor legutoljára találkoztam vele a Müpában: "zseniális zeneileg, de a rendezés az egy katyvasz". Ehhez képest és ahhoz képest is, hogy az Ariadné Naxosban kétszer sem tetszett (az is Anger Ferenc rendezése), mégis el tudtam fogadni ezt az interpretációt, MIVEL az énekesek alakításait valóban lehetett élvezni és az lekötött.
És most már maradjunk a további énekeseknél:
Farnace felesége, Meláth Andrea még a címszereplőnél is központibb helyzetben van. Az ő viselkedése határozza meg a mű alaphangulatát. Nem komolyan vehető a dilemma (meg kell-e ölnie a gyereket vagy sem), és nincs is sok játszanivaló ezen a helyzeten. A tehetetlenség és a várakozás az, ami kijut Tamirinek. A Berenicét alakító Szabóki Tünde sincs sokkal jobb helyzetben. A tudatlan néző nyilván kevéssé érti, minek van valami katonai egyenruhára is emlékeztető ancúgban a királynő, illetve azt sem, hogy mi is a baja, és aztán mitől nyugszik meg. Viselkedése alapján szinte azt hihetjük, hogy nadrágszerepet játszik, annyira férfias.
A római prokonzul nem énekel, hanem kimerevítve mozog, akár egy bábu (Pál Botond). Helyette egy szóvivő beszél - Hegyi Barnabás. Ez az énekeskímélő kettőzés nyilván rendezői geg, elfogadjuk. Hegyi Barnabás kellően felkelti figyelmünket, nyilván lesz még hozzá szerencsénk. Ha már a néma szereplőkről is szó van, Leveleki Gábor az a fiú, akinek elvileg az anyja kezétől az elején már meg kellene halnia, de ez csak elmarad, sőt a teljes előadás idejét a ravatalozóban, sőt sokszor a hullán kell töltenie. Bírja a gyűrődést, koncentrál a feladatra.
Az a benyomásom, hogy a rendezőt a darabban mégis a most említendő utolsó hármas külön szálon futó története fogta meg. Nagyon jól működik ez a szerelmi háromszög, három nagyszerű színész-énekessel. Schöck Atala (Farnace húga, Selinda) ellenállhatatlan lila parókakölteményében bravúrosan az orránál fogva vezet két kapitányt is, Berenice tisztje, Gilade és a római Aquilio is vakon követi, mindent megígér és tüzesen vetélkedik. Külön poén, hogy Gilade alakítója nő és a végén mégis ő lesz a szerencsés. Ducza Nórát először a múlt pénteken, tehát az előadás előtt 5 nappal láttam. Akkor egy szerelmes nőt játszott, most a lehetőségig elhitette, hogy katonatiszt. (Már a nézés közben eszembe ötlött a Poppea is, amelyben jó lett volna, ha ennyire férfiasnak tűnik Néró.) Így, hogy két ennyire más karakterű szerepben láttam jelentősnek az énekest, feltételezem, hogy az Operaház a jövőben hosszú távon is számol vele. Én biztosan. A konkurenciáját, a római tisztet szántam, mert Szigetvári Dávid nem kisebb lendülettel vetette magát bele az udvarlásba, de valahogy a hazája elárulásához már kisebb kedve volt. Tragikomikus ez a figura is, vesztesnek érzi magát és úgy is viselkedik a kezdetektől fogva. A tapsrendre is ravataláról kel fel, belefér ez a kis extra még az előadásba. Ezzel az alakításával - egy korábbi Cosí után - az énekes végképp meggyőzött, hogy nemcsak első osztályú oratórium énekes (lsd. János passió), hanem nagyon sok keresnivalója van neki is a színpadon. Most ez a rendezés nem hozta előnytelen helyzetbe, jól érvényesült.
Annak ellenére, hogy főpróbaként, a Mindenki operája sorozatban futott az előadás, erősen úgy tűnt, mintha az énekesek nem takarékoskodtak volna erőforrásaikkal. Nem volt főpróba íze sem, hiszen júniusban ment már egy sorozat, és most összeérett produkciót kaptunk. Megkísértve érzem magam az újbóli megtekintésre, bár az említett ütközés miatt, ehhez feltétlenül le kellene mondani egy olyan Don Giovanniról, amire már március óta számítok. Nehéz kérdés. Mindazoknak, akik nyitottak egy új műre, elképzelhetőnek tartják, hogy élveznének egy opera-paródiát, amelyet egy boncteremben, ámde magas színvonalon énekelnek és igazán meggyőző a zenekar teljesítménye is (Németh Pál vezényelt), és nem kötődnek különösebben a Don Giovannihoz (beérik egy-két megtekintéssel), javaslom, hogy próbálkozzanak meg a Farnacével, nem fogják megbánni.
