Jó néhány éve hagyomány az Operaházban, hogy az évad végén fokozzák még a feszültséget. Idén 25 kitűzött bemutató volt, 21 már megtörtént. Közülük néhány az idei Faust-évhez szorosan is kapcsolódott és a napokban elkezdődött fesztiválon ismét lejátsszák őket. A kéjenc útja ma lesz utoljára, A bűvös vadász , Zsótér Sándor rendezése - benne Cser Krisztián mellett egy újonc vadásszal, Nyári Zoltánnal - a következő héten kétszer. Aki ezeket kihagyta a télen, most még pótolhat, nem mintha nagyon sok jegy maradt volna. Kétszer nézhető lesz ismét a Mefistofele is, Kovalik Balázs eddigi utolsó nagy itthoni dobása. Pénteken következik egy nagyságrendekkel kevésbé ismert Faust-interpretáció is, Busoni Dr Faust című operája. (Utóbbi mindössze kétszer, és nem kerül repertoárra jövőre.) Az említetteknél még jobban kiemelődik Gounod operája, amelyik összesen hét alkalommal kerül a nyilvánosság elé május utolsó két hetében.
A közönség számára vonzó maga a népszerű és régóta hiányolt darab. Ez a világ 35. leggyakrabban színpadra kerülő operája, ez volt az első teljes egészében végigjátszott mű a budapesti Operaház épületében, de egyébként New Yorkban a Metropolitan is ezzel nyitott.
Engem mostanában több Faust hatás is ért, a Katona két estés vállalkozása mellett (Faust I és Faust II) nem lehet említés nélkül elsiklani most sem, hosszú távon is emlékezni fogunk erre. Ha egészen őszinte vagyok: nem hiányzott éppen most a darab és a történet ilyen mennyiségben, de ha ezt kínálják fel, akkor ezt nézem.
Kevéssé hittem előzetesen abban, hogy előfordulhat, hogy az opera lengyel rendezőjének (Michal Znaniecki) a darab színre állításánál több célja is lehet a munkával. Az előadást látva bizonyossá vált, hogy a rendező néhány mellékhangsúlyt felerősít. A halál és a háború okozta megrokkanás sokkal jelentősebbnek tűnik a szokásosnál, eleinte csak tolókocsis katonákat látunk, később előkerülnek a hullazsákok és a Walpurgis éj is egy halottas hűtőházban játszódik. Ezek a rendezői húzások emlékeztettek Mohácsi János Aidájának bevonulási képére, amelyben szintén nem idealizálódott a háború, a szokásoktól eltérően.
Az opera törzsközönsége nem szokta szeretni ezeket a nyugtalanító képeket, de én a magam részéről nem bántam, hogy a rendező alaposan végig gondolt néhány helyzetet, bár így sem minden ötlete ellentmondásmentes. Ráadásul az előadás végét markánsan megváltoztatja, és ezzel az egész mű jelentését alaposan átformálja.
A Katona említett előadásai után egy szerencsétlen lúzernek látni Faustot, nem volt már meglepetés, bár a Goethe szövege mintha egy kivételes embert állítana a középpontba, amelyikért isten és ördög vetélkedik, olyat, aki különb a többieknél. Tavaly a Mefistofele második szereposztásában fellépő vendég-tenor már mutatott nekünk egy olyan típust, aki semmiképp nem képzelhető el tudósnak, rá emlékeztetett a most fellépő Dario Schmunck. Engem sem énekesi teljesítményével, sem színészi játékával nem győzött meg, mert alapvetően nem hihettem el neki sem azt, hogy szerelemre lobban, sem azt, hogy Margit bele tudna szeretni. Ez ennél az operánál azért alapvető lenne. Az előadás után egy nagyon elégedett operabarát ismerősöm megjegyezte, hogy "tenorok azok nincsenek" és ne legyenek irreális elvárásaink. Nincs jó tenor erre a szerepre és kész. Én nehezen tudom ezt elhinni, hogy eleve esélytelen lenne a helyzet, de az valamiféle jel mégis, hogy vendéget hívtak és ő lesz a szerep tulajdonosa a következő évadban is. (Én azt hiszem, hogy Fekete Attila jobb lett volna sokkal - viszont neki a Mefistofele miatt két Faustja nem lehet egyszerre...Kár.)
Nézői hozzáállás kérdése, hogy ki mivel elégszik meg, boldogok, akiknek elég jó, ha egy látványos, pörgős előadást kapnak szép zenével. (Az megvolt.) Nekem egy Fausthoz mégis kellene tépelődő alkatú, az ördög által vonzó külsejűvé varázsolt fiatal főszereplő is. (Az ördögi mindenhatóságnak többre kellett volna futnia, mint amit láthattunk Faustként.)
A rendező a szerelemnél sokkal fontosabbnak tartja a halált, az elején hatásos komor képpel indít - óriási térben áll mindössze egyetlen fürdőkád, Faust abba készül belehalni. Luigi Scoglio díszlete változatos, könnyen kezelhető és valóban hat a közönségre. Úgy tűnik, hogy az operalátogatók nagy részének valóban lényeges az impozáns díszlet és emiatt sokan a modernizált rendezést is valahogy elfogadják. Ez történt most is, bár az előadás végén most is búztak, de az erős többség még 11-kor is a helyén tapsolt, nem rohantak el a tapsrend előtt. Egyértelmű siker volt.
Ez a fürdőkád kép visszatér az előadás végén, annak ellenére, hogy az eredeti történetben NEM merül fel az, hogy Faust mégis öngyilkos lenne. Goethe pedig nem ezt kívánta olvasóinak üzenni, hogy nincs jobb megoldás ennél. Éppen ellenkezőleg, valami ilyen dereng: "ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet". A Faustban nemcsak Margit, hanem a címszereplő is eljutna a mennybe. Ehhez képest markáns változtatás az öngyilkossághoz való visszatérés. Jelzi, hogy "nincs hit és teljességgel nem is volt hit". A zene ott van ellenpontnak, de attól még látjuk, amit látunk, bár lehetséges, hogy a nézők többségét Margit megdicsőülése fogja inkább lekötni - hiszen a darab alatt is sokkal hangsúlyosabb volt a jelenléte, mint éppen a címszereplőé.
Ezt a rendezést viszont e zárókép miatt kétféleképpen lehet értelmezni: Faust az öngyilkosság elkövetése közben álmodta az egészet, amit mi majdnem négy órán keresztül néztünk, VAGY Faust mégis ténylegesen találkozott Mefisztóval, aki addigi élete helyett egy másikat ajánlott fel, ÉS az ördög segítségével, varázslatok által sem tudott értelmesebb életformára rátalálni. Utóbbi esetben megállapítható, hogy Faust, a szobatudós (bár a doktorságát csak az ördög emlegeti, semmiből nem derül ki, még kellékekből sem), aki annyira elégedetlen az életével, hogy megölné magát, nem jár jobban akkor sem, amikor Mefisztó támogatásával kilép az "Életbe", és próbálkozik másodlagos élmények helyett elsődleges, valódi élményekhez hozzájutni. Előző élete egy folyosóhoz hasonlított, a jelenlegi pedig egy labirintust formáz. A lényeg mindkettőben azonos - egy kijárata van. Egy kis bonyolításhoz jutott Faust, de nem vitte előre ez a szerződés az ördöggel, nyomorúságos élethez és persze a halálhoz vezetett ez az út is.
Tanulságként elég komor, kevéssé ellensúlyozza, hogy Margit viszont bocsánatot nyer és a mennybe jut a gyerekgyilkosság ellenére is. A megőrülést enyhítő körülménynek veszik a fentiek, ezek szerint.
Nem zárnám ki, hogy a darab népszerűségének csökkenése (az 1960/as évektől) összekapcsolható azzal, hogy a jelen viszonyai között másként értelmezhető egy egyedül maradt lányanya helyzete. A társadalom nem bélyegzi meg, nem ritka eset, nem feltűnő. Ez feltétlenül megváltoztathatja a darab hangsúlyait. Jó lenne, ha valóban hihetnénk a szerelem létezésében, egyébként nem tudjuk sajnálni Margitot azért, mert egyedül hagyták. Talán a nézők számára ez értékelődik a legsúlyosabb problémának, nem fog senki szörnyülködni a házasságon kívüli kapcsolat miatt. Magyarázat persze nincs rá, hogy Faust miért távozott, hiszen csak azt látjuk végig, hogy semmi más nem érdekli Margiton kívül.
Rost Andrea az Erkelben 25 éve Gounod Romeo és Júliájában debütált. Most Margitként erős a szerepformálása, mindössze az említett probléma áll csak fenn: nem érezzük a kapcsolatot szerelmével. Nem látjuk a szerelemre lobbanás pillanatát (a kivetített képek hatnak önmagukban már, ez derül ki), és később sem érezzük át, ahogy kibontakozik. Némi komplikációt jelent azért, hogy néhány helyszínt a rendező önkényesen módosított. Például nem szerencsés, hogy Margit a kiszolgáló személyzet tagja a Bacchus bárban is és később a harmadik felvonásban a golf klubban is. Felvetődik, hogy kicsoda is ez a Margit, egy hostesseket kölcsönző cégnél részmunkaidős vállalkozó? Másrészt az ékszeres doboz elhelyezése a klub szemetese mellett másként hat, mint az eredeti jelenetben, amikor a lány saját kertjében történik mindez. Ez a Margit lehet, hogy be is jelentette volna a klub tulajdonosának, hogy ékszert talált...Természetesen világos, hogy az elektromos kis autó, a szép háttérkép miatt kellett a golfozás, azért, hogy a szereplők közötti társadalmi különbség is kirajzolódjon. Erősen úgy tűnik, hogy Margit egy gazdag, befolyásos úrba szeret bele, aki figyel rá. Ez látszik. Az, hogy közben szerelemről beszélnek - csak a felszín. Ami szerencsés: a szerelmi kettős az ágyon a színpad legbelső zugába lett elhelyezve, és szinte azonnal el is sötétítik. Ez feltétlenül jó ízlésre vall. Rost Andrea számomra kellően árnyaltan érzékeltette a lány hangulatait, láthatóvá váltak vonzalmai, kétségei. Egy alkalmasabb Fausttal egészen jól működhetett volna az ő Margitja. Hangilag is meggyőző, érezhetően fontos számára ez a szerep. A lezáró felvonásban, amikor látjuk megőrülésének jeleit (hatásos jelenet a gyereket jelképező textil-csomag szétszedése) a legerősebb, mert mellette Faust eleve csak megfigyelőként van jelen. Ez az utolsó felvonás működik a legjobban, megrázó. Margit szerepében jövőre Rost Andrea mellett Létay Kiss Gabriella is be fog állni, aki jelenleg a Mefistofelében már sokszorosan bizonyította margitságát, már csak új zenét kell betanulnia hozzá.
Wiedemann Bernadett sajnálatosan rövid ideig van színen - a harmadik felvonásban, amely az előadás 2. része -, Mártaként jó humorával színt visz az előadásba. Hiányoltam, hogy nincs több előfordulása. Ugyanígy nem túl hosszan, de legalább többször és minden jelenetében figyelemre méltóan mutatkozik meg nadrágszerepben Vörös Szilvia, aki Margit hoppon maradt udvarlója. Ebből a helyzetéből is fel tudja élénkíteni az előadást, amely - számomra nem kevésszer - kissé mégis vontatottá válik. Nekem kicsit sok volt a balett-betét, de lehet, hogy másoknak éppen az tetszett legjobban. (Voltak többen is, akik mobiloztak előadás közben, az egyik néző ráadásul a páholy első sorában, a párkányra könyökölve. Fel sem nézett a párbaj jelenetben, amely az előadás egyik legfeszültebb pillanata lett volna.)
Kis szerepben emlékezetes Geiger Lajos mankóval közlekedő katonájára, aki meghallván a jóslatot, hogy az első csatában véget ér az élete, azonnal meggyógyul. Haja Zsolt szerepe az előzőkénél nagyobb, ő Valentinként átkozódásával és meg nem értésével szintén nagyban felelős testvére tragédiájáért. De elvileg ő is áldozat. Érvényesül baritonja és a katona szerep is jól áll neki.
Azt hiszem, hogy a darab népszerűsége mellett a magyar közönség számára hasonló mértékben fontos csábítást jelentett a tény, hogy most ismét láthatóvá vált főszerepben Bretz Gábor egy év szünet után Pesten is.
Hiába, bele kell nyugodnunk, hogy az opera világában a hazai színpadokon leginkább azok énekelnek, akik még pályájuk első fázisában éppen nem jutottak ki külföldre, vagy már egy jelentős nemzetközi karrier kiépítése után vannak, a végső szakaszban. Roppant nehéz egyeztetni az itthoni fellépéseket a külföldiekkel, már csak azért is, mert a legtöbb jegyzett operaház legalább 3 évre előre tervez, itthon pedig egy évre előre egyeztetnek. Így egy énekesnek, amennyiben külföldre szerződne akárcsak egy szerepre is, fel kell vállalnia azt, hogy a megkötött szerződései miatt éppen itthon, ahol egyébként lakik, nem fog tudni elég feladatot kapni, ütközések miatt sem.
A közönségnek el kell fogadnia a felajánlott műsort és a vele járó szereposztásokat is. Azt és azokat nézzük, akiket tudunk. Lehet örülni a régi emberek viszontlátásának és a feltűnő új énekeseknek is - aki megengedheti magának, az pedig akár el is utazhat külföldre is, ha olyan nagyon meg akar nézni valakit, aki már nem énekel(het) itthon.
Bretz Gábor a MET-ből jött vissza, még áprilisban a Jenufában is vállalt egy kis szerepet, de most ezzel a Mefisztóval érkezett meg igazán. Ez a Mefisztó az előadás legdinamikusabb szereplője - ez a darab által adott szükségszerűség. Ő kezdeményez mindig, Margit képét ő mutatja meg, ő választja a helyszíneket. Hozzá képest Faust még halványabb. Bretz Gábor elegáns ördög, szinte nehéz megérteni, hogy miért is hajtja magát, miért szolgálja Faustot - ennyit nem érhet egy lélek megszerzése. Pótcselekvés ez részéről? Unalmas az öröklét? Annyi más lelket szerez meg küzdés nélkül - mitől lenne különleges épp Fausté? Ez nem derül ki végig.
"Itt vagyok" - ez a kezdőmondata Mefisztónak, és ez elég nyilvánvaló is. Bretz Gábor színpadi jelenléte valóban nagyon erős. Ami ritka szerencse: az alakításban minden tényező együtt van, ami kellhet hozzá. Így is fokozottan igaz, hogy lényegében csak a felszínt akarta a rendező megragadni, volt mondanivalója a háborúról, a halálról és a reménytelenségről, de az ördög motivációihoz nem tett semmit hozzá. A felület az nagyon ki lett dolgozva az előadás legtöbb vonatkozásában, de némi hiányérzetünk marad. A miértre rendezői válasz kellett volna, bár Bretz Gábor minden tőle telhetőt megtesz és a maximumon izzik, miközben természetesen viselkedik. Elhisszük neki, hogy ilyen az ördög, így van közöttünk, lazán és elegánsan. (Amint látjuk, vele is vagy nélküle is, az öngyilkossághoz vezet az út, tehát jelenléte mégsem annyira kulcsfontosságú.)
Jó régen hallottam az énekes hangját, jól esett és az egész Mefisztó látványa úgyszintén - ugyanakkor azt is meg kellett állapítanom, hogy minden hiába, még egy ilyen tökéletes ördög sem pótolhatja azt a hiányt, amely Fausthoz, illetőleg a Faust-Margit viszonyhoz kapcsolható. És a nagyszerűen játszó zenekar (vezényelt: Maurizio Benini) sem tudta ezt a hiányt egészen pótolni. Hiába, az operához rengeteg összetevő kell - tíz napja az éjszakai vetélkedőn, amikor a saját kis 15 perces Faustunkat raktuk össze, erre már ráébredhetett közülünk az is, aki korábban nem tudta volna. Ezt az élményt is visszahozta az előadás, amikor a katonaindulót énekelte a kórus, nem tudott nem eszembe jutni, ahogy mi azt hajnalban kettő táján betanultuk... Jól szólt a kórus, különösen tudtam örülni nekik is.
Mindazonáltal ez az előadás kevésbé szól Faustról, mint Boito Mefistofeléje szólt - Kovalik Balázs rendezésében, tavaly még szintén Bretz Gáborral a címszerepben. Utóbbiban valóban ott voltak az égi dimenziók, átéreztük, hogy menny és pokol kelt harcra Faust lelkéért. Nem a semmiért, nem pótcselekvésként küzdött Mefisztó. Végig tétje volt. Az más kérdés, hogy nagyon jól tudjuk, hogy Faust minden esetben csak ürügy, személye igazán se istennek, se ördögnek nem fontos - kísérleti nyúl mindössze, áldozat. Ehhez képest is lehet pesszimistább a történet bemutatása, most ilyen Znaniecki rendezésében: a "küzdj és bízz" üzenet helyett megkapjuk a "minden mindegyet". Ezzel távozunk a tapsrend után este 11-kor az Operaházból.
