Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ez a hete az évadomnak biztosan emlékezetes marad. Nemcsak azért, mert kilenc előadást igazán ritkán nézek meg, és nem is csak azért, mert volt benne két prágai, (ráadásul az egyik, a Ruszalka egy másfél éves időszak végére tett pontot, és általa átéltem azt is, milyen az, amikor az ember nagy vágya teljesül), de elsősorban mégis éppen A Rajna kincse miatt, amelyet szerdán, pénteken és vasárnap is megnéztem. Nagyon ritka eset az, amikor ennyire vegyes élményeket ad ugyanannak a rendezésnek három egymást követő előadása. (Az utolsó háromról van szó az idei Rajna sorozatból, amely nagy sebességgel nov. 4. és 15. között ment le.) Ezek kapcsán írok le néhány megjegyzést.

A sorozatot sokkal szerencsésebb lett volna széthúzni, már csak azért is, mert viszonylag szűk az a nézői réteg, amelyik hajlandó Wagnert fogyasztani, aki viszont igen, az vevő lenne akár hetente egyszer is egy ilyen előadásra, még akkor is, ha nem szereti a darab interpretációját.

Amikor én eldöntöttem, hogy nézem az előadásokat, egyúttal azt is elhatároztam, hogy túllépek a rendezésen, amelyet tavaly négyszer megtekintettem és benyomásaimat összegeztem több ízben (első, harmadik, negyedik nézésről) és nem fogom magam felidegesíteni megint a koncepción, hanem adottnak veszem és ezen a fix koordináta rendszeren belül fogom figyelni az énekeseket, hiszen kifejezetten azért mentem, hogy az ő hangjukat (néhány esetben a színészi játékukat is) élvezzem.

A koncepció nem tűnik persze most sem fogyaszthatóbbnak, az a nyugtalanító kérdés megmaradt ugyanúgy, hogy miként fog tovább építkezni a rendező, M. Tóth Géza, hogy fogja végigkövetni a gyűrű útját, figyelni Wotan tervezgetését és körmönfont erőfeszítéseit, amelyeket a gyűrű visszaszerzésére tesz, hiszen már most a nyitó estén teljesen devalválódott nemcsak a gyűrű, a kincs értéke (szörnyű giccs, amit összehordanak a Nibelungok), de az istenek is. Nem komolyan vehetőek, nem tisztelhetőek, nevetségesek. Bukásuk nem jelent majd értékveszteséget, az is lehet, hogy egészen érdektelen lesz majd a végső katasztrófa. Csak egy a bökkenő, hogy ez teljes egészében ellentétben áll a zenében és librettóban is kifejeződő szerzői szándékkal. Nem biztos, hogy érdemes négy estét is elszúrni azért, hogy megtudjuk, hogy a világban sehol nincs semmi, amelynek a pusztulását érdemes siratni. (Mert van! Például azt, hogy volt egy nagy lehetőség egy optimális Ring létrehozására és most az előeste alapján erősen kétséges, hogy ebből a kezdésből kihozható-e legalább egy elfogadható verzió. Bízzunk benne, hogy nincs minden veszve. Még idén jön A walkür, márciusban már többet fogunk tudni.)

Az istenek ábrázolására a legjobb példa - a legelrettentőbb -  Donner. Egri Sándor égnek meredő ősz parókában, kék ruhában és kék felfújt kalapáccsal esztelenül hadonászik, szórakoztatja testvéreit  és leginkább egy nagyra nőtt óvodásra hasonlít viselkedésével. A többiek is csak kicsit jártak jobban. Ha az istenek világában sem találunk értéket, akkor miért izgatna minket az, hogy mi lesz velük, hogyan foszlik semmivé a hatalmuk? 

De legyen szó az énekesekről, akik a leginkább számítanak. (A zenekart ezzel nem értékelném le, számomra bámulatos, ahogy két és fél órán át képesek végigjátszani pihenő nélkül az egész előadást. Ők megadják azt az alapot, amire lehet építeni. Halász Péter vezényelt, mint ahogy tavaly, ez se felejtődjön el.) A legtöbb énekesnek voltak olyan pillanatai, némelyeknek egész jelenetei, amelyekben hitelesnek tűntek és azt mutatták, hogy a rendezés által megszabott keretek között, de mégis fel tudtak építeni egy élő, elfogadható figurát.

Kezdjük elsősorban az új beállókkal:

Váradi Zita sellőként semmi szabadsággal nem rendelkezett, ahogy Simon Krisztina és Heiter Melinda, éppúgy ő is hintán ült, amelyet fel-le húzogattak. Ez lett a kergetőzés jelenetéből. Mintha Simon Krisztinának az átlagosnál is több jutna Alberich tapogatásaiból és undora és elutasítása nagyon is hitelesnek érződik, éppúgy, ahogy Marcus Jupither Alberichje is valóban nagyon ellenszenvesnek, visszataszítónak. Rossz ránézni. A vendég idén mintha még jobban bírná szólamát, egységes az alakítása, de ennek ellenére ezt az Alberichet mégsem tudtam megkedvelni. (Hartmut Welker a Müpában túlságosan is hozzám nőtt, hiába, még mindig őt képzelem magam elé.)

Marcus Jupither törpéje inkább óriás, zsigerileg ellenszenves. Tudjuk persze, hogy lényegileg az ő és Wotan kincsimádatát és nőcsábászatát nem különbözteti meg semmi, csak a stílusuk és kinézetük kellemessége. Persze a főisten is egy súlytalan pojáca, akinek egy önálló ötlete sincs, minden problémájának megoldását másoktól várja. Ilyen Kálmándy Mihály Wotanja is, de emellett van benne mégis egy jó adag elegancia. Ambíció és póz az egész isten, szólamai üresen konganak, nincs mögöttük teljesítmény. Fehér öltönye be sem koszolódik Nibelheimba menet és jövet. Ahogy korábban, most is politikusra emlékeztet, bár a ruhája nyomokban sem utal arra, hogy a rendező aktualizálná a karaktert. Legjobb pillanatai azok, amikor a lándzsája hegyére tűzött gyűrűjét nézegeti. A gyűrű számára nem más, mint hiúsági kérdés. Túlságosan unatkozik és ki kell az időt valamivel tölteni, attól tartok, mindössze ennyi a baja a mi Wotanunknak.

Fricka, Wotan feleségének szerepébe Németh Judit helyett most már Komlósi Ildikó nézhető. Ahogy egy korábbi fellépése kapcsán előre vetítettem, királynői alkatához a szerep karaktere nagyon természetesen illeszkedik és így egészen ki is töltötte a szerep körvonalait. Igen, Bárdosi Ibolya jelmezei által minden egyes szereplőből karikatúra lett, de mégis voltak olyanok, akik ezen is úrrá tudtak lenni, köztük éppen Komlósi Ildikó is. Igazi csoda, ahogy az elődje, Németh Judit számára tervezett ruhakölteményeket, a masnis parókától kezdve mind olyan méltósággal viselte, ahogy egy igazi istennő is tenné, kicsit sem nézett ki nevetségesnek, még a két szarvacskává átigazított második hajkölteményben sem. Eddig is meg voltam győződve, hogy az elegancia belülről jön, valószínűleg egy lyukacsos farmerben is hasonló benyomást keltene a művész, de most ez duplán igazolódott. Komlósi Ildikó ebben a szerepben nagyon élt, minden mondatra reagált, mellékesen helyretette a kalapácsával hadonászó Donnert, és amikor a férje túl merészen álmodozott, lándzsáját lehúzta a földre, ezzel is utalva arra, hogy jobb lenne visszatérni a realitásokhoz. Gesztusaiból úgy tűnt, hogy valódi kapcsolata van Freiával is, nemcsak a férjére figyel oda. Kevesen vannak, akik jól jöttek ki ebből a rendezésből, Komlósi Ildikó a nyertesek közé tartozik.

Keszei Bori Freiaként szintén imponálóan folyamatosan és intenzíven jelen van, egyetlen civil pillanton sem kaptam rajta, nagyon él, bár túl sok lehetőséggel nem kínálta meg a szerep. Alapvetően végig retteg a sorsáért és csak a végén oldódik fel. Számára megkönnyebbülés, amikor végre a többi istent szolgálhatja ki megint. Leginkább egy Barbie babára hasonlít, kellően ostoba és a neki tulajdonított szépség is relatív. Színészi-énekesi teljesítménye egyértelműen dicsérhető idén is.

Megyesi Zoltán Mimeként mindössze egy jelenetet kap, de abban igazán pompázatos. Kellően, Németh Jud nyomorúságos és ellenszenves. Látjuk ahogy sóváran nézi Alberich kezében a ködsüveget, amelyet ő készített éjeit nappallá téve. Ígéretes most is ez a Mime, reméljük, hogy amikor jön a Siegfried, szintén rá fognak  ezzel a szereppel gondolni.

Hasonlóan csak egy jelenete van és abban egy hét perces monológja Fodor Bernadettnek Erdaként. Nem is olyan régen, júniusban debütált ugyanebben a szerepben a Müpában is. Érdekes helyzet, amikor szinte a semmiből hazaérkezik egy magyar művész és azonnal teljes pompájában hallhatjuk a hangot, anélkül, hogy előzőleg mindenféle zeneakadémiai vizsgákon láthattuk volna kibontakozását. Annak ellenére, hogy nem hosszú a színpadon töltött idő, mégis jelentős a szerep és súlyt is ad mondandójának az énekesnő. Elhisszük neki, hogy meggyőzte Wotant, aki mégis képessé válik arra, hogy az átkozott gyűrűtől megváljon - milyen kár, hogy nem végleg. Fodor Bernadettnek épp úgy nem előnyös a rá aggatott piszkosszürke ruha és a szarvacskák, ahogy elődjének, Gál Erikának sem volt az, viszont egyiküket sem tudta ez a vacak kosztüm eljelentékteleníteni. Mivel a monológ statikus és a rendezőnek további ötletei nincsenek arra, hogy lehetne ezt színesíteni, jól járunk, mert tudunk figyelni az énekesnőre és ezt a hét percet (ha a jelmez megpillantásának első sokkját már átéltük) lényegében zavarmentesen élvezni lehet.

Ugyancsak élvezni lehet Nyári Zoltán alakítását, akinek összességében talán két percnyi zenei anyag sem adatik, mindössze néhány mondat, de van helyette hosszas színpadi jelenlét, amelyet ki is tud tölteni. Froh szerepében feltűnő zöld ruhát kap és egy fülhallgatót, amely átsegíti az előadáson. Egyet lehet vele érteni, az élet nem egy kellemetlensége valóban átvészelhető zenehallgatással. Nagyon szerettem azokat a megmozdulásait, amikor a körülötte zajló események közepette egyes érdekesebbnek tűnő helyzetre (pl. az óriások megérkezésére) felfigyel, leveszi egy időre ezt a fülhallgatót, majd később megunja az egészet és visszatér saját világába. Jó szituáció, amikor testvéreivel az előadás vége felé már tartják is kezüket Freia almáját várva, üdvözült mosollyal. Az ilyen apró kis pillanatok azok, amikbe bele lehet kapaszkodni és túlélni azt, hogy az előadás egésze még sincs kedvemre.

A Rajna kincse előadások motorja rendszerint Loge. Tavaly Adrian Erőd kirobbanó alakítása emlékezetessé vált számomra annak ellenére, hogy ebben a szerepben már vagy tíz éve Christian Franzhoz kötődöm, az ő gesztusaira számítok. Adrian Erőd ennek ellenére azonnal meghódított, fürgeségével, intenzív jelenlétével elvarázsolt. Loge alakítását nyilván korábbi Ringek csiszolták, az előadás egészétől eltérő játékstílusa ezt sejtette. Négy megtekintés után valóban nehezemre esett elképzelni, hogy akárki más nem jelentene csalódást ebben a szerepben. Adrian Erődöt sosem láttam más operában, viszont Kovácsházi Istvánt igen, aki most a helyére került. Bőven vannak előélményeim vele kapcsolatban, elsősorban Parsifálként, Don Carlosként és a tavalyi évad után a nem bűvös, hanem lúzer Vadászként szoktam rágondolni. Ezek az alakítások sokkal kevésbé mozgatták meg színészként, nem is adtak arra alkalmat, hogy komikus vénáját megmutassa. Most az az érzésem támadt, mintha egy zárt medencében tartott delfint látnék akkor, amikor visszaengedik a nyílt tengerbe. Kovácsházi Istvánnak nagyon jót tesz ez a feladat, hasonló vitalitással szökdécsel az istenek között, mint elődje (lehetséges, hogy valami felvételt azért kapott támpontnak, amit használhatott). Ez a Loge alakítás azt mutatja, hogy a legtöbb egy bizonyos szerep-típusba bebetonozott (és abban sikeres) énekesnek is nagyon kellene a változatosság, illetve az is, hogy színészileg is hasznosítsák őket a rendezők. Kedveltem eddig is Kovácsházi Istvánt, mint énekest, de ez a Loge most még így is egy nagy és annál kellemesebb meglepetés volt. A szerepe elég jelentős és neki nem csak egy-egy jó pillanata adódik. Egy magabiztos, az istenek szorult helyzetét élvező Logét látunk. Látható élvezettel manipulálja őket, kihasználja szellemi fölényét, kijátssza Alberichet is - a székében ülve előre iszik a sikerre, nincsenek kétségei, hogy visszaszerzi a gyűrűt. Az egyetlen mozzanat, amely a Müpa előadásában megvan Christian Franznál, ebben a rendezésben viszont hiányzik: nem érezzük azt, hogy ezt a Logét különösebben érdekelné a világ sorsának alakulása, vagy akár az, hogy a sellők visszakapják az aranyukat. Nincs benne semmi efféle hajlam, hogy a világrendet helyreállítsa. Több esze van, mint az összes többi szereplőnek együtt, de ez a törekvés mégis hiányzik belőle, így alapvetően ez a figura sem súlyosabb, mint a többi. Egy jókedvű életművészt látunk, aki épp arra járt, amikor a Wallhallát átadták az építtetőnek és elintézte, hogy ki legyenek fizetve az óriások. Semmi több nem történt. (De. Megismertük Kovácsházi István másik oldalát mi, akik pl. operettekben nem néztük meg jóval korábban.)

Akik azt hiszik, hogy most, hogy a főszereplőről is szó volt, vége is a bejegyzésnek - nem ismerik eléggé a Rajnát, nem ismernek engem sem még - mert most jönnek a kedvenc szereplőim, az óriások. (És aztán szinte vége is a szövegnek.)

A korábbi bejegyzéseimből is kiderülhetett, hogy a jelmeztervezőre éppen az óriások jelmeze miatt voltam igazán dühös, amelyek szörnyen nehezen hordhatóak, ez már ránézésre is evidens. A tervező hozzáállásából nem csak az derült ki, hogy nem feltételezi énekesekről, hogy darabos mozgást kényelmes ruhában is el tudnának játszani (pedig igen), de számomra egyértelmű, hogy nem merült fel benne, hogy ezt a műanyag fejpántot-szemellenzőt, amely akkor is kellemetlen viselet, ha nem kellene közben semmit csinálni, kétszer negyven percen keresztül hordani kell, benne mozogni kell úgy, hogy egy baromi nagy magasított cipő ezt szintén megnehezíti. Lépcsőn ráadásul. Ugyan most már hétszer láttam az előadást, de ezen így sem tudtam átsiklani, mert alapvetően gyűlölöm (és ezt a szót nem cserélném ki enyhébbre), amikor a tervezők-rendezők tárgyként néznek egy énekesre-színészre, aki természetesen irgalmatlanul kiszolgáltatott és módja nincs tiltakozni.Magyarországon nincs másik Operaház, nincs az az énekes, aki megengedhetné magának, hogy egy értelmetlen koncepció-jelmez-akármi elleni protestálással megkockáztassa, hogy később aztán ne kapjon feladatot. Még akkor sem célravezető ez, ha az illető külföldi munkákhoz könnyen hozzájuthat. Nem kellene ezzel visszaélni. Természetesen sok példát mondhatnék más előadásokból, más rendezésekből is, amikor átéreztem az énekesek kiszolgáltatottságát és ez nem esett jól. Ezen a blogon nyoma van. Hiába, nem lehet büntetlenül megnézni évi száz operaelőadást, óhatatlanul is bevonódik a néző. Úgy kell neki.

Értelmetlen ez a ruha, egy óriás-törpe Alberich mellett aztán pláne. És az az érv, amelyet már hallottam, hogy "mindig magasítani szokták az óriásokat" különösen nevetséges, hiszen ha újít a rendezés a filmbejátszásaival, akkor akár a koturnuszt le is szedetheti az óriásokról. (Logikát ne keressünk, hiszen az által, hogy a kincset ládákba pakoltatják, egészen értelmetlen lesz az a mondat is, amikor a gyűrűt azért követelik az óriások, mert szükségük van rá Freia eltakarásához. Ott a négy láda, akár üresen is alkalmas erre.)

Fafner a "győztes", a túlélő óriás, aki elsősorban érdekember. Ő az, aki majd a Siegfriedben is újra feltűnik egy rövid jelenet erejéig. Gábor Géza korábban a Müpában a másik óriás szerepében valóban emlékezetes volt már, jelentős Walter Fink Fafnere mellett, minden elődjénél jobb partnere. Ezúttal a hét megtekintés alapján (is) elmondható, hogy egy nagyon jól rögzítő énekes, aki a ruha és a rendezés által meglehetősen szűkre szabott mozgástérben is jól érvényesül és precízen hozzáadja az előadáshoz azt, amit ebben a szerepben egyáltalán lehetséges. Az az énekes, aki színészként is erős jelenléttel rendelkezik, minden egyes alkalommal ezt bizonyítja nekem 2006 óta, immár tizedik évadja.

Fasolt, a szerelmes és kissé bamba óriás most is Cser Krisztián. Ez a hosszabb és több játéklehetőséget kínáló szerep a kettő közül. Cser Krisztián óriása bambaságban illik is Freiához, néha mintha még az esélye is meglenne, hogy akár egymásra is találhatnának, de aztán a figura darabossága, eredendő agresszivitása dominál és ha rájuk nézünk, az is világos, hogy két különböző világhoz tartoznak, sose születhetne meg közöttük mély és valódi kapcsolat. (Ebben a paródiaszerű előadásban pláne nem, egy legó-óriás és egy Barbie baba szerelme milyen is lehetne?) A nagydarab óriás kálát hoz (nagyon nem illik hozzá) és még ezt sem tudja a szeretett nőnek átadni, két közvetítőn át jut el hozzá, pontosabban a vázához - ahol majd a második jelenetre már le is konyul, amit szemfüles nézők észre is vehetnek. (Ez például egy jó kis mozzanat, efféle ötlet-morzsákat azért felcsipegethetünk menet közben.) Cser Krisztián ércesen csengő basszusát nagyszerű élmény hallgatni, akár első számonkérő felcsattanását, akár a Freiát dicsőítő részeket említhetjük. Őt is köti a jelmez, a korlátozott mozgástér nem szerencsés, de szintén reagál a körülötte folyó eseményekre és közben, ahányszor csak lehet Freiát nézi, ahogy a szerep logikája ezt meg is kívánná.

Jó esetben itt vége is lehetne a bejegyzésnek, és nyugtázhatnám, hogy az énekesek miatt így is érdemes volt végigülni háromszor 2,5 órát öt napon belül az Operaház nézőterén és várjuk A walkürt...

De történt még ez-az az öt nap alatt, rendkívüli fordulatok, amelyek némileg átértékelték a szerdán és pénteken lement "hétköznapi" előadásokat is. Utólag csak visszakívántam például a háromból a legjobb, legenergiadúsabb szerdait.

A péntek éjszakai párizsi merénylet, amelyről én szombaton értesültem nem maradt rám sem hatás nélkül, annak ellenére, hogy Európán kívül szinte nap nap után értesülünk hasonló eseményekről. Érzékelhetjük, hogy van többféle gondolkodású civilizáció most is, akik mind a Ringben felvetett módon a maguk stílusában harcolnak a hatalomért, vagyonért - aktuális ez a darab...kár, hogy a végkicsengés figyelmeztetésére a kutya se figyel. Kiszolgáltatottak vagyunk, akármi megeshet velünk, örülni kell minden tűrhetően sikerült pillanatnak, élménynek, amihez hozzájutunk, mert nagyon törékeny az életünk, akármikor vége lehet.

Az, hogy akármi és bármi megtörténhet és nem vehetünk semmit magától értetődően biztosra, bármikor homokszem kerülhet az életünk gépezetébe ennél kézzel foghatóbban, sőt húsba vágóbb élményként is át lehetett élni mindazoknak, akik szintén több  Rajnát néztek, köztük a legutolsót is.

Cser Krisztián megbetegedett, de mivel az Operaháznak az ő szerepére nincs és nem is volt alternatívája, vállalta a fellépést így is. Nem akarhatta, hogy elmaradjon az előadás.

Ha lett volna másik Fasolt, akkor nem kellett volna november 7-én délelőtt egy Mario és egy Kékszakállú után este még Rajnát is énekelnie. Ez a triplázás feltétlenül bravúros lehetett,kár, hogy nem láthattam, de nem lennék biztos abban, hogy a túlerőltetés hasznos egy fiatal énekes hangszalagjainak. Talán a műsorterv készítésekor látva előre az ütközést, mégis keresni kellett volna jó előre egy másik énekest, aki alkalmas lett volna a szerepre. Az, hogy ez nem történt meg, nyilván jelzi, hogy az Operaház milyen nagy mértékben számít Cser Krisztiánra, pótolhatatlannak tekinti.

Ezen a vasárnapon visszamenőleg különösen értékelhettük a korábbi Rajnákat, amikor az óriás szólama szabadon, akadálymentesen szólt, áradt a zene és a frázisok vége sem volt lenyesve, nem akadt meg néhány szótag. Ha másra nem is, de erre jó volt ez az élmény, hogy ne vegyük olyan magától értetődőnek azt, hogy milyen jól szól ez a basszus és tudjuk értékelni a hétköznapi estéket is. És ezáltal persze azt is, hogy ezen a vasárnapon szerencsére mindenki más jó állapotban volt a fellépők között.

Ezen az estén a lezárás - a bevásárlókocsis kép, amikor nem az istenek, de a vásárlók tömegei lepik el a Wallhallát - megkönnyebbülésként hatott, bár futólag most is eszembe jutott a néhány nappal ezelőtti H&M-ben történt verekedés is, valamiféle leértékelés miatt. Hiába, aktuális ez a darab.

Jön majd A walkür, meglátjuk, hogy még mi vár ránk...

ps. Utóhang: Külön bejegyzést nem írok erről, de utólag még megemlítem, mert kapcsolódik. Cser Krisztián nov. 20-án még nem kellően gyógyult állapotban elénekelt egy Mariót és egy Kékszakállút. (Lehet, hogy legalább a főszerepekre kellene cover-énekes minden esetben. Mostanában túl sok a betegség és erősen problémásnak tűnik az, ha valaki helyett mást kellene kiállítani. Az énekesek is emberek, megbetegedhetnek. Kellene erre előre gondolni.) Mellékesen: ezt az előadást elég sok ismerősöm is látta és legnagyobb meglepetésemre keveseknek tűnt fel és még annál is kevesebb embert zavart, hogy a főszereplő beteg. Ami azt illeti, a Kékszakállú egészen jól is szólt. Cser Krisztián ezek szerint "takaréklángon is " eléggé hat a mezei nézőkre - ez lett a végkövetkeztetésem, annak dacára, hogy én nagyon is jól hallottam a különbséget. Bízzunk benne, hogy hasonló kényszerhelyzetre hosszú ideig nem kerül ismét sor.

 

Címkék: Adrian Eröd Opera A Rajna kincse Halász Péter Komlósi Ildikó Cser Krisztián Nyári Zoltán Gábor Géza Megyesi Zoltán Christian Franz Keszei Bori Gál Erika Váradi Zita Kálmándy Mihály Simon Krisztina Heiter Melinda Németh Judit Kovácsházi István Egri Sándor M.Tóth Géza Marcus Jupither Fodor Bernadett Bárdosi Ibolya

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr398081528

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása