Reményeim szerint most képes leszek végre röviden összefoglalni egy újranézés tapasztalatait. Nem változott meg alapjaiban a véleményem, amelyet a főpróba és a premier alapján összegeztem, ez itt annak a kiegészítése csupán, néhány gondolat.
Ahogy ez sejthető volt, egészen más egy előadást harmadjára nézni. Jó esetben már elsőre megfogja az embert, és a lendület visszaülteti. Velem nagyon kevésszer esett meg az elmúlt húsz-huszonkét év alatt, amióta heti 3-5 előadást nézek, hogy valamire NAGYON be akartam ülni azonnal még egyszer és másnap-harmadnap ezt meg is tettem. Ezekre a helyzetekre szinte mind emlékszem : Pomádé (első szereposztás), A vihar az Örkényben, Faragó Béla: Átváltozás a Sanyi és Arankában, Mefistofele és persze a Kovalik Maraton - amint látszik, majdnem mind opera. Jobban szerettem mindig mást nézni, ahelyett, hogy egy bizonyos előadás világában jobban elmélyedjek. A nagy váltás a tavalyi évadban következett be, a Kékszakállú volt az első, amikor a rendezés ellenére, az énekesek miatt úgy döntöttem, hogy visszaülök többször is. Elkezdtek érdekelni a részletek, mert nyilvánvaló, hogy minden előadás egy kicsit más. Azóta a blogon látható, hogy gyakran nézem meg többször is ugyanazt, mert minden újranézésnek van hozadéka. (És miután az idő nem megállítható, ha élőben akar az ember egy előadást vagy előadót hallani, akkor nincs mese, oda kell menni többször és átélni újra meg újra.)
A harmadik Rajna-előadás sellőit először megpillantva hirtelen az jutott eszembe: de kicsik ezek a sellők. Elképzeltem, ha messze ülnék, még kisebbek lennének. Ebből logikusan következett számomra a gondolat, hogy de kicsik is vagyunk általában, milyen pitiáner ez a történet, ugyan mennyi jelentősége van egy pár isten, törpe, óriás bukásának is...Ez a gondolat, azt hiszem nem egészen idegen a rendezői koncepciótól, amely esetén harmadszor talán még erősebbnek éreztem az idézőjeleket, a tagadását az értékeknek (szépség, ifjúság, szerelem, pénz, hatalom - minden ironikus körítést kap). Érdekel majd, hogy alakul a tetralógia a továbbiakban, milyen színben fognak az emberek feltűnni. Azokért, akiket eddig láttunk, nem kár - Logét hiányolni fogjuk, de ő már most úgy döntött, hogy lelécel. (A jövő évi sorozatban azért örömmel láttam volna Adrian Erödöt, aki ma is csúcsformáját hozta, remek volt.) Leginkább az érdekel majd, hogy mi lesz az, ami megmarad értéknek, lesz-e bármi is. (Az is válasz, ha egy nihilista választ kapunk a romantikus zenével - Wagner valószínűleg egészen nem közömbösíthető akkor sem, ha az istenek bevonulására bevásárló kocsikba pakolnak mindenféle holmikat...) Ha valaki létrehoz egy műalkotást - akár egy operaelőadást -, akkor legalább abban hinnie kell, hogy annak van értelme, azaz már ebbe is bele lehet alkalomadtán kapaszkodni. A közönség pedig a Rajna kincse esetén mégsem úgy választ, ahogy Alberich és Fasolt is: a szépségért cserébe pénzt adnak (meg időt, ami szintén pénz, mint tudjuk), tehát ezen a ponton megint találhatunk egy pozitívumot, ha nagyon elegünk lesz a negatív gondolkodásból. Értéknek maga az előadás tekinthető.
A szépség jelen van - a vetítésben is, és ha számomra a ruhákban nem is jelent meg, de egyes énekesek hangjában még a szokásosnál jobban és a zenében erősen ott volt szintén (Gál Erika figyelmeztetése - a címben ebből idéztem - és Cser Krisztián alakításában a bamba-agresszív-tohonya, ámde szerelmes óriás sóhajtásai nem maradhatnak említés nélkül most sem, a mai este számomra(!) két legjobb ÉNEKESI teljesítményét ők nyújtották a viszonylag kis terjedelmű szerepeikben) . Ma is szerettem a zenekart, és Halász Péter karmesteren néha rajta felejtettem a szemem. Átélte az egész darabot. Nagyon élvezte. És jó látni valakit, aki ennyire élvezi a zenét.
Amit még kapaszkodónak értékeltem, a zene mellett: az énekesek helyenként - saját kezdeményezésre, vagy rendezői instrukció eredményeként - nagyon kifejezésteljesen néztek egymásra, és ezek a pillanatok kapcsolatokat erősítettek, helyenként létre is hoztak. Érezhető a két óriás (Gábor Géza - Cser Krisztián) közötti szoros viszony, nagyon jók Keszei Bori reakciói, értetlen tekintete, jól működik az a jelenet is, amikor Logét hallgatva mindenki a közelébe húzódik. Úgy néz ki, hogy még az istenek között működik a testvéri kötelék a legnormálisabban, bár némi civódás most már kialakult. Ma a felfújt kalapácsával Donner (Egri Sándor) a szokásosnál is jobban aktivizálta magát és már a harmadik előadáson improvizált. Nyári Zoltánnal túl sok énekelni valójuk nincs, én nagyon megértem, hogy apró játékokkal feldúsítja a szerepét. Ugyan inkább óvodás gyerekek játékára hasonlított a végső jelenetük, de ez sem áll nagyon távol a rendezői elképzeléstől.
Megállapítottam továbbá, hogy mintha ez a függöny Kálmándy Mihálynak sok lenne, mert halkabbnak éreztem, mint legutóbb. De akár tévedhetek is. Lehet, hogy most már zsigerből gyűlölöm a színpad elé helyezett vásznakat, bár szerencsére elégszer felhúzzák ebben, annyira nem tűnik soknak a jelenléte. (A vetített képek elejétől kezdve nem zavartak és a magam részéről az elrettentésül kivetített utolsó áruházi képsorok között mindig felderülök, amikor az ismerős Wal Mart feliratokat felismerem, mert engem az életem viszonylag kiegyensúlyozott (ha volt ilyen), de mindenesetre eredményes háromszor egy-egy évére emlékeztet, így pont ellenkező előjellel hat.)
Az előadásnak volt még néhány apró kis érdekessége is. Fasolt egy kálával állít be, amikor Freiát magával vinné. Mikor visszatér, ez a kála már lekonyulva hajlik ki a vázából. Ez második nézésre is feltűnt, de most tulajdonítottam neki többletjelentést. Freia hiányát a virág sem bírta, nem csak az istenek.
A korábbi összefoglalóban kifejeztem azt a reményemet, hogy egy bábu fekszik a földön sok percen keresztül, nem egy operaénekes. Hát nem, ma kiderült, hogy Cser Krisztián ezt is bevállalta. Valószínűsítem, hogy fel sem merült benne, hogy kitérjen a feladat elől, meglepne, ha panaszkodott volna azért, mert mozdulatlanul kell feküdnie. Kétszer is azt hittem, hogy ilyen hosszan ezt ember nem tudja megcsinálni. Ketten is átlépnek rajta. Ez - ha kényelmetlen, ha nem annyira - kifejező mozzanat, jelképes. Az építő hulláján keresztül jutnak be az istenek a várba.
Már korábban is gondoltam rá, de ez az előadás szépen kiemeli Wotannak azt a szimpatikus jellemvonását, hogy mások eredményeiről milyen meggyőzően tudja azt gondolni, hogy a sajátja.Igazi politikus alkat. Büszke a várra és a gyűrű megszerzésére is. Nehéz munka eredményének tartja, henceg vele, nem veszi észre, hogy mindkettőnél csak megbízó volt. A darabot ezen a ponton megragadva, akár egy nagyon mai, valóban aktuális jelentés is rárakható lenne. Egy olyan világot látunk, ahol sem az éppen vezető réteg, sem az ellenzéke nem tűnik alkalmasnak a kormányzásra. A szabad szellem, Loge szintén alkalmatlan lenne az irányításra és ő sem tisztességes. Valóban nincs egy igazi fogódzó sem. Sajnos nem mondhatom azt erre a felfogásra, hogy ne lenne a mű egyik lehetséges olvasata és ugyanakkor valódi tükre a mi világunknak. Ha akarjuk, ha nem - sajnos az.
ps. Ezek után téved az, aki azt gondolja, hogy egy negyedik megtekintést nem fontolgatok. De. Ugyanakkor azt már igazán nehéz lenne megvalósítani, hiába szeretem a kihívásokat, így könnyen lehet, hogy a novemberi sorozatnál térek csak vissza a témára.
Gratulálok a most nem emlegetett énekeseknek is, akikről csak az első írásban volt szó. Remélem, jól érzik magukat a rendezésben. Csütörtökön és szombaton ismét belemerülhetnek a Rajnába.
