2014. májusában kétféle Ruszalkát láttam két egymást követő napon a Müpában, katartikus élmény volt. Azóta több mint tíz előadás kapcsán leírtam már, hogy mennyire vágyakozom egy teljes színpadi változatra.
A sors ezt másfél év után hétfőn megadta, a prágai Nemzeti Színház éppen az itt tartózkodásom négy napja alatt tűzte a műsorára. Kár, hogy csak egyszer. Ha valaki a belinkelt bejegyzésemet elolvasta, akkor azt is láthatja, hogy a darabot nem értékeltem át annak ellenére sem, hogy azóta mélyrehatóan megismertem. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy egy prágai sörtúra alkalmával töltsön el egy estét a Nemzeti Színházban is, ha egyszer Magyarországon még mindig nincs műsoron a csehek második legnépszerűbb nemzeti operája. Én az 1901-es bemutató óta a 13. színpadra állítást láttam, Jiri Herman 2009-es rendezésének a 76. előadását. Havonta átlag kétszer továbbra is műsoron van.
Amíg két napja a Rendi Színház egészen tele volt a Figarón jelentős részben külföldiekkel, a cseh nyelvű operán nagyjából 80-90 % körüli telítettségről beszélhetünk. Mivel a darabot a szerző szándékainak megfelelően két szünettel játszották, a második szünetben a földszinti helyekről észrevehető mennyiségű ember távozott. Lehet, hogy most is az "épület-turisták" voltak ezek, akik csak be akartak menni az elegáns Nemzeti Színházba, de először szembesülve a történettel nem volt kedvük tovább olvasni az angol feliratokat és inkább leléptek, nem várták ki a teljes katasztrófát, amelyet a kétnyelvű műsorfüzet valamiféle rejtélyes okból mégis happy endnek értékel. Amennyiben a halált megkönnyebbülésnek, a reménytelen vágyakozás (és így a feszültség) megszűnésének tekintjük, annyiban elfogadhatjuk ezt a gondolatot.
Ha már a közönségről van szó, számomra elég meglepő, hogy míg júniusban Gentben az A-kategóriás operaház osztályon felüli Figaróján a százötven eurós helyáron a helyiek közül is sokan pólóban és rövidgatyában vettek részt, itt Prágában a csehek igazán megadják a módját a színházba járásnak. Mindenki rendkívüli eleganciával öltözött. A színház minden felületére kiírja, angolul is, hogy a néző megjelenésével az előadást és a színházat tiszteli meg, nyomatékosítják ennek a fontosságát. Ez is számíthat.
A szereposztást viszont nem hirdetik ki, csak közvetlenül kezdés előtt tudható meg. Úgy néz ki, hogy itt NEM az énekesekre veszik a jegyeket. A szórólapokon jellemzően négy név van megjelölve szerepenként, közülük akárki szóba jöhet. (Nem tudom, hogy hány olyan előadás fut Pesten, amelyet akkor is megnéznék, ha nem tudnám, kik lesznek éppen aznap műsoron.)
A közönség messze nem volt olyan fegyelmezett ezúttal, mint két napja a Figarón, mögöttem két francia nevetgélt a legdrámaibb pillanatokban. Ötven körüliek voltak, legszívesebben megkérdeztem volna őket, hogy milyen érzés, hogy először életükben operában vannak...Úgy viselkedtek.
Mivel az első emeleti balkon első sorában ültem, extrém jó helyen, módomban volt a földszinti mobilozók fényeit is látni, illetve megtapasztalni a színház egyetlen komoly hiányosságát: a gyakran elhaladó villamos miatt megrázkódott az épület megközelítőleg öt percenként. Állítólag ezt a földszintiek nem érzik, de ha valaki a balkonra ül, ezt kalkulálja bele.
A Zbynek Müller által vezényelt zenekar egészen úgy játszotta a darabot, ahogy azt megszoktam a felvételem által. A legkisebb hiányérezetem nem volt. Éppen az a zene szólalt meg, amire számítottam.
Ez az előadás alapkoncepciójában hasonlított a Figaróra, azaz a rendező, Jiri Herman nem tolta magát az előtérbe, nem erőltetett rá semmi olyat az előadásra, amely a darab szellemével ellentétben volt, ugyanakkor nem is akarta direkt módon jelezni, hogy a Ruszalka valójában rólunk szól, most is érvényes és csak a felszínen tündérmese. ( Mind Dvorakra, mind librettistájára, Kvapilra, aki még zeneszerző nélkül írta a darabot, valóban nagyon hatottak a cseh népmesék.)
A mű voltaképpen nagyon húsbavágóan szól az emberi kapcsolatainkról, felveti, hogy a szerelem erejével ki lehet-e törni megszokott közegünkből, illetőleg azt is, hogyan viszonyul a közösség az ilyesfajta változtatási szándékokhoz és egyáltalán: milyen következménye van annak, ha valaki minden racionalitást nélkülözve, kellő figyelmeztetések után is megpróbál átugrani egy látnivalóan áthidalhatatlan szakadékot, saját identitását is feladva.
A szerzőpáros életrajzából kiderül, hogy mindketten végigcsináltak egy nagy váltást, vidéki környezetből kerültek Prágába és egyikük sem tudott maradéktalanul beilleszkedni az új közegébe. Ruszalka otthontalanság érzete a Herceg udvarában így róluk is szól, vagy bárkiről, aki hasonló helyzetbe kerül.
Ruszalka éppen ilyesféle váltással próbálkozik. Kimászni a tóból és emberré változni.Ha nem hinne a szerelme erejében, nem hozna hatalmas áldozatot, nem fordítana hátat családjának, nem adná a boszorkánynak hangját (! - egy opera címszereplője néma lesz egy egész felvonásra), miközben tudja, hogyha kudarcot vall (szerelme elutasításra talál), átok sújtja. Együtt lehet vele érezni, bár az első pillanattól tudjuk, hogy őrültség, amit csinál és veszíteni fog. Elementáris hitében érezzük az erőt, amely mégsem elég arra, hogy mindent legyőzzön.
A darabban a szerelem egyértelműen romboló erőként van jelen, amely az egész személyiséget szétszedi, azonnal megérezzük.
Talán éppen ez a vonzó a romantikus operákban, hogy a hősök minden józan megfontolást képesek elvetni és (helyettünk is) hatalmas lendülettel rohannak végzetükbe, nem biztonsági játékosok. Megteszik, amit - talán jobb is - a nézők széles tömegei nem mernének.
Aki bizakodna az első felvonásban még (amennyiben nem ismeri a művet és figyelmen kívül hagyja a színpad elejére fektetett lenyilazott fekete hattyút), annak éppen eléggé kijózanító hatású, amikor megtudjuk a második elején, hogy a Herceg Ruszalka iránt hirtelen feltámadt szerelme EGY HÉT alatt tűnőben van. Ennyi ideig érdekes a lány feltétlen odaadása. - Nem fogsz örök szerelemre találni, mondja a hősnőnk apja. Nemigen, tényleg nem. Láthatjuk néhány nap alatt is meg lehet valakit unni. (Ilyen az ember szerelme, ideiglenes, nem lehet rá építeni - tudjuk meg a darabból.)
Amikor mostanában felgyorsult világról beszélünk, gyorsan szövődő és felbomló felszínes kapcsolatokról, nem gondolunk arra, hogy száztizenöt évvel ezelőtti művek is léteznek, amelyben ennyire gyors az élet. (A mesékben persze mindig is gyors volt, néha 3 nap alatt minden eldőlt.) Jelen esetben a Herceg megközelítőleg öt perces ismeretség után már szerelmi vallomást várna Ruszalkától, aki néma lett, így elvárásainak nem tud megfelelni. Ruszalkát már a Herceg első mondatai is magához téríthetnék, aki vadászzsákmányként beszél róla, de mivel nem feminista és szerelmes, egészen el van vakulva.
Dvorak és Kvapil úgy látszik, hogy igazán pesszimista volt, nemigen hittek a tartósan boldog és kölcsönös szerelemben. Mindkét fél az egymásra találás boldogsága után szinte azonnal hiányérzetet él meg. Ruszalkát jobban megviseli énfeladása és elszakadása megszokott közegétől, mint ahogy azt előre feltételezte. Az élet nem csak kivételes percekből áll, hanem főleg hétköznapokból és azt igazán nehéz elviselni idegen helyen. "Rövid szerelemért örök hiányt" kap.
A Hercegnek még van néhány további emelkedett perce is, egy ideig biztos abban, hogy az Idegen hercegnő oldalán megtalálja a boldogságot. A mű viszonyai, a két egymással szemben álló világgal, emlékeztethetnek akár a Rómeo és Júliára is. Jelen esetben azt látjuk, amit "Róza-effektnek" is nevezhetünk: ez a Herceg is halálosan szerelmes valakibe és pillanatokon belül képes váltani, beleszeret egy újabb nőbe. Aztán rekord idő alatt vége lesz ennek a második fellángolásnak is. Ruszalkához való visszatérése biztató fordulat lehetne, ha sikerülne figyelmen kívül hagyni, hogy az apai átok eredményeként történik meg. Sokat mondó, hogy a férfi végül már nem a Ruszalkából hiányolt szenvedélyt akarja, csupán békét.Ha ez csak a halál formájában elérhető egyedül, akkor azt is vállalja .
Ha netán józanul gondolnánk végig a történetet - egy opera esetén ez nem biztos, hogy a megfelelő hozzáállás - csak arra vágyakozhatnánk, ha a mű elején lebeszélnék Ruszalkát a tóból való kimászásról. (Ha olvas "önsegítő könyveket" a tóban, talán el tudja fogadni, hogy vannak dolgok amelyek elérhetetlenek és azok is maradnak és jobb, ha ebbe belenyugszunk.)
Pont azt gondolom most is, mint másfél éve, amikor a művel először találkoztam: abban a pillanatban, amikor közölte a boszorkány, hogy nemcsak saját magára von átkot, hanem a szerelmét is veszélyezteti, MUSZÁJ lett volna feladni az átváltozás-projektet és inkább még éveken át a tisztes távolból szemlélni a herceget. Döntésével a vizitündér hősiesen feláldozza saját identitását, mégpedig a legjobb szándékkal, ugyanakkor - nem mellékesen - éppen azt az embert is, akit a legfontosabbnak tekint. Magatartása több ponton is hasonlít egy öngyilkos merénylőére.
Az előadás énekesbarát, ezáltal közönségbarát is: a látványnak vagy valamiféle rendezői koncepciónak nem rendelik alá a szólistákat. Az elején van egy függöny, amely mögül néhány táncos sejtelmesen látszik és valóban segít ez a félig áttetsző drapéria (a megfelelő kékes megvilágítással) abban, hogy a vízi világ hangulatát felidézze. Amint viszont énekelni kezdenek, azonnal leengedik. (Ha ez így történhetett volna a pesti Kékszakállúnál is....- jutott eszembe néhány másodpercen belül azonnal.) A látványtervező, Jaroslav Bönish letisztult képeket formál és képes arra, hogy néhány eszközzel kellő atmoszférát teremtsen (a második felvonás báljelenetéhez négy csillárt használ, amelyeken viszont számtalan igazi gyertya ég, nagyon hatásosan), és ugyanakkor a balett-táncosokat is felhasználó előadáshoz kellő tágasságot is biztosítson. Nagyon praktikus ez a tér, nyilvánvalóan alacsony költségvetésből készült a díszlet és így is alkalmas. Sőt könnyen felállítható és szétszedhető, amely ugyanígy lényeges szempont, ha nem is a mezei nézőknek.
A jelmezeket Alexandra Gruskova tervezte, aki szintén visszafogta magát. Egy-egy ruhát kap mindenki. Ruszalka apja egy hosszú kék palástban, ősz hajjal jelenik meg és így marad végig. Ruszalka az egyetlen, aki a váltások miatt összesen háromféle ruhában jelenik meg. A báljelenet táncosainak vörös estélyije érezhetően nagy hatást keltett. (Sok nézőnek fontos a látvány, ezt tudomásul kell venni. Én mindig nagyon örülök, ha mégsem ül rá bántóan az egész előadásra.)
A rendezői koncepció fontos része, hogy a Ruszalkának ártó két női szereplőt - a boszorkányt és az Idegen hercegnőt - ugyanaz a mezzoszoprán énekli. Ráadásul nem pusztán annyi történt, hogy takarékoskodnak és duplán hasznosítanak egy énekest, akinek a súlya így természetszerűleg megnő, hanem némajátékkal egyértelműen az fejeződik ki, hogy a boszorkány álruhában maga volt végig az Idegen hercegnő. Egy elegáns szürke paróka elég hozzá, hogy a változást jelezze. A boszorkány hosszú vörös hajú nő, fekete ruhában - mindenféle eltúlzott smink nélkül.
Amikor a színházba beültem, mindenféle előzetes információ nélkül, kicsit féltem, hogy valamiféle illusztratív előadást fogok látni, mesei szereplőkkel és vicsorító gonosz boszorkánnyal. Ez a félelmem alaptalan volt. Inkább csak úgy tűnt, hogy egy Ruszalkára féltékeny másik nő machinációit látjuk, akinek más célja nincs is, mint az, hogy a lányt tönkretegye. (A Herceg megszerzése nem cél, az egészen világos.) Ezt a dupla szerepet az a Jolana Fogasova énekelte, akivel a Müpában is láttam az előadást másfél éve. Jó most is, de ha a boszorkányra gondolok, továbbra is Wiedemann Bernadett, ha meg az idegen hercegnőre, akkor Miksch Adrienn jut eszembe, akikkel legelőször láttam a gyerekeknek szóló változatban. Nem bánnám, ha a Müpa ismét megfontolná az előadás műsorra tűzését és őket nem hagyná ki belőle.
A már említett Viziember, Ruszalka apja Jiri Sulzenko impozáns basszus hanggal rendelkezik és nyomatékot ad szerepének. Nem kellett hozzá elolvasnom a szórólapról életrajzát, hogy tudjam, hogy a jelentős cseh szólisták közé tartozik, aki nemzetközi karriert is befut a hazai mellett. (Hát igen, ez az optimális, ha valaki úgy is érvényesül külföldön, hogy nem kell az otthoni szereplést teljesen feladnia. Tőle nem várt senki Ruszalkához hasonló kemény döntést, "vagy a tó vagy a herceg".) (Ebben a szerepben tűnt fel számomra a Müpában Kiss András, akinek a Viziembere szintén nyomot hagyott bennem.)
A herceg szerepében Richard Samek erőteljes tenorként végig hitelesen hozta ezt a folyton lángra lobbanó, szenvedélyes fiatalembert, aki még magával sincs tisztában és végig azt hiszi, hogy mindkét szerelme örökké fog tartani. Egy Rómeót látunk valóban, akinek valószínűleg a valóságos élet mindenképpen túl unalmas lenne, ingerszegény, szenvedélymentes. Más nincs közel és távol, aki ilyen intenzitással égne - ez a hőfok viszont hosszú távon nem tartható fenn.
Bár a rendező és Jan Kodet, a koreográfus nem talál ki sem a hercegnek, sem Ruszalkának különleges mozgássort, valami olyan ötletet, amelyik túl menne a hagyományos operai gesztusokon, hagyja őket énekelni, míg a hangulat kifejezését jellemzően a balett karra bízza. Ez némileg illusztratív megoldás, és nem is tudom, hogy irigyeljem-e Ruszalka megtestesítőjét, Maria Kobielskát, aki lényegében első megjelenésétől kezdve folyamatosan és intenzíven rosszul érzi magát, idegenként mozog, a lehető legkevesebbet. Tényleg átjön, hogy nem találja fel magát, zavarja, hogy nincs a saját közegében. Hiába adta fel mindenét a hercegért, a döntés utólag elerőtleníti. Egy gyenge és kissé depresszív, vértelen Ruszalkát látunk. Valószínűleg erről is lenne szó. Megviseli hangjának elvesztése. Mi is örülhetünk, hogy a harmadik felvonásra ismét visszakapja. A fő áriáinál érvényesült ez a hang, de időről időre az volt a benyomásom, hogy mintha betegen vállalta volna a fellépést, mert néhányszor mintha kifakult volna ez a hang, egy-egy rész erőtlenebbül szólt, mint ahogy kellett volna. Aztán ismét erőre kapott. Renée Fleminggel hallgatom, vele tudom összevetni - de összességében így is azt éreztem, hogy hozza a szerep lényegét.
A Ruszalka nem vígopera, de érezhették a szerzők, hogy a folyamatos komor hangulat oldására jól jön némi humor is. A kukta (Michaela Srumova) és a vadőr (Ivan Kusnjer) két párjelenete tökéletesen alkalmas erre a célra, örülünk nekik, amikor másodszor is színre lépnek.
A vizitündéreket, Ruszalka testvéreit ( Lucie Silkenova, Lucie Hajkova, Vaclava Krejci Houskova) szintén csak kétszer látjuk. Fontos a jelenetük, évődésük, a szerelemhez való hozzáállásuk éles ellentétben áll a hősnőével, aki az életet drámának fogja fel, nem tud lazán viselkedni. A vizitündérek felléptetése a Rajna kincsét idézi fel, amelyiket most már három óta múlva nézek, már ismét itthon...
